6. fejezet
Rólam
Ugorjunk egy kicsit az időben. Egy szerda reggel csörög a telefonom, persze ismeretlen hívó. Egyáltalán nem volt kedvem az emberek társaságához, tegnap sörözni voltam és még zúg a fejem.
- Halló! Z-ét keresem. – Hallatszott a telóból egy férfi hang. Hirtelen olyan ismerősnek tűnt.
- Tessék! Én vagyok az.
- Szevasz Z! Én P Gyula vagyok. Emlékszel még rám? – volt a kérdés, és agyam rejtett zugaiban előbukkant egy kép a régmúltból. Majd még egy, és még egy, és lassan peregni kezdett a film. Kicsit döcögősen indult meg a gépezet, a tegnapi sörözés megtette pusztító hatását. El is határoztam rögtön (ki tudja hányadszor), hogy többet nem iszom. (Csak ennyit)
- Hát persze! Miben segíthetek?
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Gyula! Hagyjuk az udvariassági köröket. Te felhívtál, gondolom, szükséged van rám, bár az okát nem tudom. Ne az én hogylétem felől érdeklődj, hanem térj a tárgyra! – mostmár határozottan emlékeztem rá, és tudtam, hogy egy kicsit keményebben kell vele beszélnem.
- Beszélnünk kellene. – kezdte már megint.
- De hát most is azt tesszük. Mondd el, hogy mi a baj!
- Nem telefonon, hanem személyesen.
- Jó, rendben. Mikor és hol? De miről van szó tulajdon képen? – Mert még mindig nem kaptam arra választ, hogy miért is volt ez a reggeli telefon.
- Elmennék hozzád, ha ez nem nagy baj.
- Okés, de miről van szó?
- Tudod elváltam és van némi kis problémám.
- Nézd Gyula! Nem vagyok ügyvéd, ha erre gondoltál.
- Persze tudom, de a válás már megtörtént, nem is emiatt hívtalak. Foglalkozol még azzal az ezos izével? - Már kezdtem kapizsgálni, hogy mire akar kilyukadni, de tévedtem. Régóta foglalkozom energiás gyógyítással, azt hittem, beteg, és azt akarja velem megbeszélni.
- Beteg vagy?
- Nem! Nem az a baj. Tanácsra lenne szükségem.
Még egy pár mondatot beszéltünk, és megbeszéltünk egy találkozót, egy hozzám közeli kávézóban.
A megbeszélt időben elmentem a kávézóba, de Gyula már ott volt. Rendeltem én is.
- Nos, akkor kezdjél bele! – Láttam rajta, hogy nehezen formálja a kezdő szavakat, igazából nem tudja, hol kezdje el.
Lassan belevágott, és elkezdte a történetet, ahogy már leírtam. Többször félbeszakítottam kérdéseimmel. De ahogy mesélte a történetét, volt sok olyan momentum, amiket már én is átéltem. Ilyenkor a saját emlékképeimben láttam Gyulát. A gyerekláthatáson viszont kiakadtam.
- És nem mentél el a Gyámügyre? – vágtam a szavába.
- Nem! Nem is gondoltam rá.
- De hát senki nem adott neked tanácsot, hogy kell az ilyen dolgokat megoldani? – egy kicsit fel voltam háborodva, hogy ezt a szerencsétlent teljesen magára hagyták az ún. barátai. Senki nem fogta a kezét, nem egyengette az útját. Hisz jól ismerték, hogy magától még egy kenyeret sem tud megvenni a boltban. Na jó, ez egy kicsit túlzás.
- De nem volt senki, aki segítsen?
- Hát mindenki mellettem állt. – mondta csodálkozva. - Lett volna még más lehetőségem?
- Persze! – mondtam kicsit mérgesen. – Kereshettél volna egy vadászt és adhattál volna neki kétszáz forintot.
- Miért?
- Hogy kifizesd neki előre, a rád pazarolt töltény árát! Hát látom, hogy nem sokat értesz a körülötted lévő világból. Mondtad Mártának valaha is azt, hogy „NEM”?
- Azt hiszem nem. Nem mondtam ilyet neki. Mit szólt volna akkor?
- Hú bakker! Ez már súlyos, ami nálad van. Na akkor most képzeld el, hogy itt veled szemben, az én helyemen Márta ül. Megvan? Jó! Akkor most mond azt, hogy „NEM”!
- nem. – szinte suttogásnak hallatszott.
- Határozottabban! – szóltam rá egy kicsit mérgesen.
- Nem! – most már egy kicsit erősebb volt a hangja, de még mindig beszélgetés részeként hatott a dolog.
- Még egyszer! Gondold el, hogy azt akarja Márta, hogy soha többé ne láthasd a gyerekeket. Akarod ezt?
- NEM! – szólt most már úgy, ahogy annak idején kellett volna. A hirtelen kimondott szó villámként hatott az amúgy csendes teremben. Hirtelen megállt a levegő, mindenki lemerevedett egy pillanatra, és hogy ne keljen magyarázkodni, gyorsan válaszoltam is neki, emelkedettebb hangon.
- Na látod Gyulám! Ezt ott és akkor kellett volna így mondanod, és nem kis nyusziként elmenekülnöd, hogy még nem is láthattad a gyerekeidet.
A kávézóban helyreállt a rend, rájöttek, hogy egy kicsit hevesebben beszélgetünk.
Nagyon belemélyedtünk a beszélgetésbe, elmúlt már a vacsoraidő is.
- Van egy kis dolgom. – szóltam Gyulának és elmentem a mellékesbe. Felhívtam a páromat, hogy lesz egy vacsora vendégünk. Majd a beleegyező válasz után meghívtam Gyulát hozzánk, hogy majd ott folytatjuk a beszélgetést.
Vacsora után tovább folytattuk, először hármasban, majd a párom bejelentette, hogy fáradt, és elment lefeküdni.
Gyula a legkisebb részletekig elmesélte azt a történetet, amit már a kedves olvasó is ismer. De szó volt még sok mindenről, de az most a történet szempontjából nem érdekes. Több mint tizenöt éve nem találkoztunk, volt témánk bőven.
Csöppet sem voltunk álmosak, mikor ránk virradt a reggel. Gyulának aznap nem kellett bemenni dolgozni, már előre szabit vett ki. Volt némi elintéznivalója, de az nem volt pontos időhöz kötve.
A reggeli búcsúzkodáskor megígértem Gyulának, hogy megpróbálok valamit tenni az érdekében. Délig csüngtem a telefonon. Minden ismerőst, és nem annyira ismerőst felhívtam, hogy tudnának-e valami munkát adni, de szinte mindenki visszautasított. Aki meg tudott volna, ott a pénz volt kevés, vagy a szállást nem tudtuk összeegyeztetni. Délben közöltem Gyulával a szomorú hírt, aki a megbeszélésünk szerint visszajött. Jól megebédeltünk, majd orrlógatva távozott. De otthagyott nekem egy keserű ízt a számban, és ez a íz megmaradt azóta is. A távozása után sem hagytam abba a munkakeresést, de nem jött, nem akart összejönni. Tulajdonképpen, csak jól kipanaszkodta magát, de ezzel nekem sokkal rosszabb lett. Valahol, felelősséget éreztem utána, pedig hát nem én voltam az okozója az ő bajának. A lelkiismeret furdalásomat csak fokozta a pár hónappal később kapott hír Gyuláról. De erről a hírről, majd legközelebb.

5. fejezet
Válóper.
Elérkezett a válóper időpontja is, ami hősünk eddig is megtépázott életét, tovább amortizálta. A tárgyaláson kiderült, hogy évekkel ezelőtt a két gyerekre íratták a házat. Gyula ezt valahogy elfelejtette, de most megrázta a tudat, hogy most már semmi köze nincs ahhoz, amit véres verítékkel hozott létre. Elkezdődött a többi „vagyon” feletti vita. Az ingóságokból sok mindent nem akart, hová is tette volna. Amit meg el akart hozni, arra Márta gyorsan rávágta, hogy – Azt is el akarod venni a gyerekeidtől? Nem elég, hogy feléjük sem nézel, gyerektartást sem fizetsz, és most meg ki akarod semmizni őket?
Szóval Gyula nem jött ki jól ebből a dologból. Összeszámolták az értékeket, amibe a kölcsön is beletartozott, amit Márta fizetett, mióta külön voltak. Az elmaradt gyerektartást összegéből levonták azt, amit Gyula „ott hagyott”. A végére még Gyulának kellett fizetni, nem keveset. Természetesen a gyerekek után a fizetése negyven százalékát is.
Összesen – mivel többet nem lehet – a fizetése felét Mártának fogják majd küldeni.
A gyerekeket kéthetente viheti el hétvégére, és nyaranta egy hétre. Ez a két dolog volt, amit Gyula megértett az egészből.
A tárgyalásról hazafelé találkozott a kollegákkal, akik várták Gyulát. Elvitték a búfelejtőbe, ahol pár sör kíséretében Gyula elmesélte, hogy mennyire rohadt ez a kurva élet.
A srácok nagyon sajnálták Gyulát, és megígérték, hogy ahol tudják segítik majd. A történethez tudni kell még azt, hogy az évek során az asszonyok is jó barátságba kerültek egymással, akik persze Márta pártján álltak. (Szegénynek egyedül kell a két gyereket felnevelni.) Így a srácok ígérete nem bizonyult biztosnak.

Megérkezett a válási határozat is, amiben semmi különös nem szerepelt, csak az, amit a bíróságon már elmondtak. De ettől kezdve Gyula élete gyökeresen megváltozott. El kezdte számolni a fizetését, hát nem sok öröme volt benne. A fele ment Mártának és a gyerekeknek, a maradékból ki kell fizetni az albérletet. A maradékot elosztotta harminccal, és kiderült, hogy a napi kiló kenyér, némi felvágott (hogy ne legyen üres a kenyér), kávé, és marad 4-5 ezer forintja. Ebből kell gazdálkodnia, ebből kell a gyerekeket láthatáskor elvinni moziba, cukrászdába vagy a „mekibe”. Valahogy mindig ezeken a helyeken végződött a második vasárnap. Azt is el kell mondani, hogy ezen alkalmakkor, Gyula csak nézte, hogy hogyan majszolják a sok finomságot a gyerekek, próbálta csendben tartani a korgó gyomrát, hogy ne vegyenek észre semmit a lurkók.
Otthon – mármint az albérletben – sem volt már olyan rózsás a helyzet. Margitka sem készített már minden reggel reggelit. Sokszor csak WC-re kelt ki az ágyból. Az orvos már családtagnak számított náluk. Ilyekor Gyula állt neki a főzésnek, mégsem maradhatnak az öregek főtt étel nélkül. A főzés után az esti beszélgetések már nem a konyhában, hanem az öregek szobájában volt. Mindenki elpanaszolta bánatát.
Az idillikusnak nem mondható állapotot egy váratlan esemény tette Gyulának még elviselhetetlenebbé. Egyik este, mikor hazaért, egy idegen nőt talált a konyhán. Sára volt az, az öregek lánya. Hazaköltözött, hogy a szüleit tudja ápolni. Az első pillanatban, ahogyan meglátták egymást, szinte azonnal megfagyott a levegő közöttük. Gyula érezte, hogy nem lesz ennek jó vége. Sára erőszakos, energikus, és ellenszenves volt. A szimpátia – mint később kiderült – kölcsönös volt. Már az első este összekaptak az albérleti díj miatt, és ezután állandósult közöttük a veszekedés. Gyula nem volt már olyan málészájú, oda-odamondogatott Sárának. A szóváltás zajára az öreg csoszogott ki, és próbálta csitítani a lányát, de hasztalan.
Egy földi pokollá vált hősünk élete. A legrosszabb az volt, amikor Margitka a kórházba ment. Sára, akinek a férje egy jól menő vállalkozó volt, teljesen átvette az uralmat a házban. Ahol csak érte, támadta Gyulát. Már mindent ő intézett, és néha kegyesen megengedte Gyulának, hogy főzzön magának valamit. De a hűtőben valahogy mindig az ő lábasa volt az, ami nem fért be.
Már akart keresni másik albérletet, de mind drágább volt. Azt már nem tudta kigazdálkodni, akár mennyit is túlórázott. Tehát maradt a földi pokol.

Karácsony táján, a munkahelyén is érte egy újabb csalódás. Mint minden évben, most is ilyenkor volt a jutalomosztás. Az idén viszont Gyula kimaradt belőle. Fájlalta is, mert abból szándékozott a gyerekeknek venni ajándékot. A főnök kérdésére szomorúan válaszolt, hogy
- Az idén sokkal kevesebb volt a keret, mint más évben. Ráadásul Lacinak a harmadik gyerek duplán jött (ikrei születtek), így neki nagyobb szüksége van a több pénzre. Te meg úgyis egyedülálló, míg a többiek, egytől-egyik családosak.
Érteni értette, de valahogy nem ment le a torkán ez a gombóc.
- De főnök! Igaz, hogy egyedülálló vagyok, de nekem sokkal jobban szükségem van a pénzre. - kezdte, és elmesélte, hogy mennyi pénze marad, hogyan gazdálkodik, és persze azt a fúriát is megemlítette.
- Értsd meg Gyulám, most már nem tehetek semmit. Nagyon sajnállak, de másra is kell gondolnom.
Lógó orral távozott az irodából. Aznap hazafelé betért egy búfelejtőbe, és az összes maradék pénzét ott is hagyta.
Mikor hazaért, és Sára meglátta milyen állapotban van, el is kezdte a nagymonológját. De ezt nem várta végig, mérgesen becsapta a szobája ajtaját. Nem kellett volna. Ez csak olaj volt a tűzre, Sára szemében. Majd két óra hosszan szapulta Gyulát. Gondolta reggelre majd csak alábbhagy a dühe, de mihelyt kilépett a konyhára, Sára ott termett és ott folytatta, ahol az este abbahagyta, megspékelve azzal, hogy milyen dolog az, hogy csak úgy rávágja az ajtót, meg hogy nem vigyáz az öregek vagyonára, és hogy az öregek tartják el Gyulát. Meg ilyeneket.
Szinte menekülve ment el dolgozni. Munka után meglátogatta Margitkát a kórházban. Nagyon rossz bőrben volt. De Margitka megígérte, hogy beszél a lányával. A látogatást gyorsan meg kellett szakítania, megjelent Sára.
Gyula nem tudta, hogy merre vegye az irányt. Haza nem akart menni, társaságra vágyott.
Végül is úgy döntött, hogy becsönget Sanyihoz.
Meglepődött Sanyi, de szívesen beinvitálta. Gyula elmesélte a jelenlegi helyzetét, Sanyi és Klára szájtátva hallgatták, és csak a fejüket csóválták. Vacsora után hazaindult, ahol már Sára várta.
- Gyere a konyhába, beszédem van veled! – mondta Sára köszönés helyett.
- Csak az anyu kedvéért kössünk békét! – mondta most már egy kicsit szelídebb hangon. – De ez nem jelenti azt, hogy puszipajtások lettünk! – figyelmezette még.
- Anyu komoly beteg, nem sok van már neki hátra, és nem is tudom, hogy mi lesz, ha végleg eltávozik. Addig, minden marad a régiben, de mindent én intézek itthon. A férjem azt mondta, hogy nyugodtan maradhatok, de gondolhatod, hogy egy-két napra, csak vissza-visszamegyek. Nem szeretném, ha ez idő alatt, bármi probléma is lenne itt.
Ebben maradtak, és Gyula is ehhez tartotta magát. A viszonyuk most már kielégítő lett, és csak ez kellett Gyulának. Hagyják őt szépen békén, hisz ő még a légynek sem árt. Megvan neki a saját baja, azt is nehéz elviselni.

Folyt. köv.

Gyerekek: Az ominózus szétköltözés időpontjában a gyerekek Márta szüleinél nyaraltak éppen. Ez minden nyáron, mióta önállóak, így ment, egy hónapig Gyula, és egy hónapig Márta szüleinél voltak. Nem kis terhet vettek így le a szülők válláról. Mikor végre haza költöztek, Gyula egy pár nap múlva próbálkozott, hogy láthassa őket. Sajnos nem járt eredménnyel. Márta a már tőle megszokott vehemenciával közölte, hogy éppen nincsenek itthon, valamelyik osztálytársuknál vannak. – De este hétkor? – kérdezte Gyula. – Igen! – volt a válasz – És ott is alszanak.
Ezután Gyula bármikor próbálkozott otthon meglátogatni őket, mindig volt valami kifogás, hogy éppen miért nem. A legfájóbb az volt, amikor Márta azt mondta, hogy azért nem láthatja, mert a gyerekek nem kíváncsiak rá, meg különben is a fejlődésüket rossz irányba folyásolná, egy esetleges találkozás. Nehezen tudják feldolgozni, hogy a szüleik elváltak, és egy esetleges találkozás, a múlt fájó sebeinek felszaggatása még rosszabbá tenné a helyzetet. Ez után Gyula ne is próbálkozzon ezzel, ha a gyerekei érdekét nézi.
Először bele is nyugodott, hisz azt senki nem mondhatta, hogy nem szerette a gyerekeit. De amikor elpanaszolta a többieknek, azok lehülyézték, hogy ne legyen már ilyen mamlasz.
- Jogod van látni a gyerekeket, ezt senki nem tilthatja meg tőled!
- De hát Márta, mint egy anyatigris félti őket tőlem, meg nem is akarom, hogy rossz emlékeik legyenek.
- De hát ez baromság! – volt ilyenkor a válasz.
Sanyi volt az akivel együtt megpróbálták újra. Gondolták, hogy kettőjüknek már csak nem mer úgy beszélni. D csalatkozniuk kellett. Márta úgy kidobta őket, mint azt a bizonyos háziállatot, szükségleteinek kielégítése végett.
- Sose búsulj komám! – mondta Sanyi, majd kitalálunk valamit.
Másnap együtt mentek az iskola elé, de Márta is ott volt. Nagy veszekedés volt, és Sanyi örökre búcsút mondhatott Márta barátságának. Válogatott becsületsértések hangoztak el, Gyula a végén már Sanyit csitítgatta. Mire vége lett a tanításnak, a két férfi szemlesütve, megszégyenülve oldalgott el, dolgavégezetlenül.
Azt hiszem, ez volt Gyula életében a második olyan fájó pont, ami soha nem tud begyógyulni. De szerzett ő még ebben a csatában többet, de az első sebek azok, amik igazán fájnak, a többihez szép lassan hozzá lehet szokni.
Az első tárgyalás után újra próbálkozott a láthatással. Valamit beszélt erről a Bírónő is.
Szépen kiöltözött, és vett egy nagy lélegzetet, és elindult újra.
Az ajtónál már kezdett a lába is remegni. Csöngetés után Márta, szívélyesnek nem mondható hangon tessékelte be. Furcsa volt újra látni a megszokott lakást újra. Édes, és keserű emlékek lepték el. Bár némelyik bútor helye megváltozott, de alapjában minden ugyanúgy volt, mit régen.
- Szia apa! – kiáltott szinte egyszerre a két gyerek. – Hol voltál ilyen sokig? – kérdezték a csöpp kis szájak.
A meghatottságtól és a boldogságtól szólni sem bírt. Csak nézte, és hallgatta a két lurkót. Ők persze megállás nélkül csak beszéltek, csak beszéltek.
- Gyere nézd meg a szobámat! – szólt a kislány. – Anyu, ugye megmutathatom apának?- volt a kérdés gyorsan az invitálásra. De az anya lemondóan bólintott.
A szobában takaros rend volt, a fal egy része poszterekkel volt kitapétázva.
Már lassan egy éve, hogy nem találkoztak, és csak folyt az élménybeszámoló. A srác szobájában már nem volt akkora rend, de ezt nem is bánta most Gyula.
- Apa, te miért nem szeretsz már minket? – kérdezte hirtelen a kislány. – Anya azt mondta, hogy azért költöztél el, és azért nem látogatsz meg minket, mert rossz vagy, és már nem szeretsz bennünket.
Gyulában egy világ omlott össze. Ezt valahogy gyorsan megértette, hogy amíg ő harcolt Mártával, hogy láthassa a gyerekeit, addig ő fűt-fát-bokrot hordott össze a gyerekeknek róla.
Ez volt az utolsó szalmaszál, és most ezt is kitépték a kezéből. Egy olyan pontra jutott el, ahonnan már egyenes út vezet, és csak lefelé. Többé már semmi sem érdekelte, hisz elvették tőle az élete mozgató motorját.
Mint alvajáró ment haza, napokig nem tudott aludni, gondolatai a régi álma körül forogtak.
A munkára sem tudott úgy figyelni. A gyerekeit még egy párszor meglátogatta, de érezte, hogy egy világ választja el tőlük. Nem is volt benne akkora öröme, mint azt először hitte.

Az albérlet: Egy pár szót érdemel ez az állapot. Mint már szó volt, Gyula ügyes kezű ember lévén, hamar belopta az idős házaspár szívébe magát. Apránként, szinte a teljes lakást felújította, kivéve a villanyt, mert ahhoz nem értett. De a haverok lassan visszaszállingóztak mellé, és Gézát meg tudta győzni, hogy hétvégeken eljöjjön. Így sikerült az öregeknél az összes vezetéket kicserélni rézre, az addigi alumínium vezetékről. A kapcsolók, konnektorokat is kicserélték, de ebben volt már egy kis vita. Az öregek az olcsó piacit akarták, de a Géza elmagyarázta, hogy az szart sem ér, és ha még sokáig akarnak a lakásban élni, akkor messzire kerüljék el. Az öregek végül is megnyugodtak, mert anyagárban, egy-egy ebéddel és egy liter pálinkával megúszták a villamos felújítást is.
A kislakás csillogott villogott. Nagyon megszerették a dolgos kezű Gyulát, és mindent megtettek, hogy a kedvében járjanak. Mostak, főztek rá. Cserébe Gyula is elintézte az ügyes-bajos dolgukat, postára ment, ő vásárolt be, stb.
A helyzet szinte idillikus volt. Gyula már-már azt hitte, hogy még jobb is a helyzete, mint korábban volt, de hiányzott neki Márta. Hisz még mindig nagyon szerette. Éjszakáként sokszor volt vele álmában, ilyenkor boldogabb volt, mint a házasságuk első éveiben. Mert álmaiban csak jó dolgok történtek vele. A reggeli borotválkozás közben viszont, miután végig gondolta az éjszakai álmát, elszomorodott. De friss kávé illata, és Margitka kedves szavai mindig felvidították. Margitka minden reggel készített neki kávét, reggelit. Így indult el minden nap munkába.
A munkahelyén is kezdett vissza-vissza szólni a főnöknek, persze csak szakmai kérdésekben.
- Lassan felnőtt leszel Gyulám! – szólt a főnök, ha mégis Gyulának volt igaza.

De hamarosan vége szakadt ennek a paradicsomi állapotnak. Pedig még Margóval, a raktárossal is jóban volt. Egyre többször tűntek el ketten a hátsóraktárban fél-fél órára. Ez fölött is szemet hunyt a főnök. De az első lökést, végül is nem ő adta.

Egy szerda délután a házaspár szomorú arccal fogadta Gyulát.
- Jött egy leved, azt hiszem nem jó hír. – mondta Margitka és lesütött szemmel adta át a hivatalos borítékot. Gyula lábából kiment az erő, miután meglátta a feladót. Megyei Bíróság.
Csak forgatta, nézegette a levelet, de nem tudta kinyitni. Ott, azon a ponton, ahol a kezébe vette, sóbálvánnyá változott. Csak nézett ki bambán a fejéből, és először semmi nem jutott el a tudatáig. Ez letaglózott ökör állhat így, amikor a halálos ütés utáni pillanatban meg áll benne az élet, de még nem esik össze. Bár ez a hasonlat nagyon is illik Gyula lelkiállapotához. Eddig azt hitte, minden így marad, ahogy az elmúlt hónapokban. Nem akart gondolni a jövőre, és most ez a jövő bekopogott hozzá. Érezte, tudta, hogy ez a levél a lelkében halálos sebet ejtett.
Mindig is jók voltak az efféle megérzései, sokszor örült is neki. De most borzalmasabb volt, mintha késsel szúrtak volna a szívébe. A levélből a halál illatát érezte ki. Nem tudta még, hogy hogyan, csak azt érezte, hogy itt hamarosan vége mindennek. Pedig a megpróbáltatások csak ezután kezdődtek.
Közben az öreg pár bevonult a szobájába, látták Gyula állapotát, és nem akarták megzavarni.
Valahogy eljutott a konyha asztalig, lerogyott a székre, de az agya ott megállt, mikor át vette a levelet. A szeme előtt lefutott az addigi élete. Gyerek volt újra, játszott az apjával, iskolába ment, görnyedés a konyhaasztal fölött, valamilyen fogalmazást kellett írni. Úttörő avatás, tábor, nyári munkák. Az első bál, milyen hideg keze volt annak a lánynak. Kamaszkor, biciklizés, túrázás. Az első szerelmes éjszaka. Mi lett vele vajon? Hol és hogy él? Az első találkozás Mártával, az új munkahely, esküvő, költözés, az első ásónyom a közös ház alapjában, az első terhessége Mártának, az újszülött, rohanás pelenkáért, védőnőért, orvosért. Tető alatt a ház, belső munkák, apa halála, temetés, másik munkahely. Kész a ház, nagy buli az avatón, beköltözés. A második gyerek, újabb rohanás védőnőért, orvosért. Anya is elment. Az első veszekedések Mártával, a nagylány elsős, további veszekedések, a srácra is iskolatáska kerül. Rengeteg hétköznap nap-nap után. Egyre gyakoribb veszekedések Mártával. Az első, az őrbódéban töltött éjszaka. Az albérlet, az öregek. Majd már a jövő képei is jöttek elő, de a kép nem volt teljesen tiszta. Egy terem sok székkel, valaki ott ül előtte, és számon kérően néz rá. A megszokott utcát a munkahelyéig, de most valahogy más. Minden úgy van, de mégis más. Egy másik kis szoba, nem az, amiben most lakik. És jön felé egy alak. Nem látja tisztán, mintha egy sötét esőkabát lenne rajta. De a kaszát a kezében tisztán látja. Még az apja tanította meg kaszálni. De ez az alak nem jól tartja a kaszát. Mikor oda ér, mintha súgná: - Már várok rád!
Megborzongott és felriadt. Az asztalon ott volt előtte a kihűlt vacsorája, kávéja, teája. Nem is vette észre, hogy Margitka oda tette neki. Mindent úgy, ahogy máskor is. A levél is ott volt felbontatlanul, egy pohárnak támasztva nézett rá vádlón. – De mi a bűnöm? Miért nézel olyan vádlón rám? – kérdezte gondolatban a papírdarabtól. De az nem válaszolt. Válasz helyett újra képeket látott. De most nem mélyült bele. Megnézte az óráját, már elmúlt egy óra. Nem volt ereje megfürödni sem, a levetkőzni is nehezére esett. Bezuhant az ágyba, és újra csak a képeket nézte.
A reggel borzalmas volt. Minden tagja fájt, szemei begyulladva, és olyan fáradt volt, majd összeesett. Még a reggeli hideg zuhany sem frissítette fel, mint máskor. Révetegen támolygott be a konyhába, álmosan szürcsölte a kávéját, és nem tudott gondolni semmire. Margitka hangja nagyon távolról hallatszott, pedig ott ült vele szemben. Még megszólalni is nehezére esett. A kávé után visszatért a szobájába, és késő délelőttig ki sem jött onnan. Még egy hideg vizes tusolás, és lassan költözött belé az élet. A szobájában felbontotta a borítékot, nem mintha nem tudta volna, mi áll benne. Arra volt kíváncsi, hogy mikor lesz a tárgyalás.
Nem a tárgyalás és a visszavonhatatlan válás borította így ki, hanem az a megérzés, ami áramütésként érte. Még sohasem csalatkozott a megérzéseiben, de ez, hogy így találkozott a halál előszelével, letaglózta. Tudta, hogy meg vannak számlálva a napjai, és nem tudott magával mit kezdeni.
Ebéd után végre megnyílt, és komoly beszélgetést folytatott a két öreggel. Ők javasolták, hogy menjen el egy ügyvédhez. Másnapra is szabadságot kért, és elment az első ügyvédhez, akit a telefonkönyvben talált. Kisváros lévén, nem sok választási esélye volt. Az ügyvéd készségesen (na ná!) fogadta. Miután bemutatkozott és elmondta mi járatban van, az ügyvéd közölte, hogy bármennyire is sajnálja, nem vállalhatja el. Ő volt ugyanis a felesége ügyvédje. Viszont áttanácsolta egy másik ügyvédhez. - Ez is csak velem történhet meg. – gondolta bosszúsan. Rá várnia kellett, mert tárgyaláson volt. Miután elmondta jövetele célját az óradíj jött szóba. A kifizetés után Gyula elmesélte a vele történteket, majd egy kis kérdezz-felelek után az ügyvéd, azt mondta: - Kedves Uram! A helyzet nem rózsás, de nem is annyira reménytelen. – majd felvázolta a lehetőségeket. Hát azok tényleg nem voltak rózsásak. Sőt!
Szóval a fennálló kölcsönök, és az eddig nem fizetett gyerektartás miatt, sok jóra nem lehet számítani. Ez az összeg, nagyjából elviszi a ház ráeső részét. A negyven százalékos gyerektartást biztosan megítélik, de ezt akkor nem is bánta. A végeredmény, hogy maradhat majd az albérletben.
A képviseleti díjban is megállapodtak, de erre azt mondta Gyula, hogy alszik rá egyet. Túl soknak találta.
Otthon eszeveszett számításokba kezdett, és minél tovább számolt, annál rosszabb lett a helyzet. Miután a fizetésből levonják a gyerektartást, kifizeti az albérletet és a rá eső rezsit, szinte alig marad pénze. De hát élni is kell valamiből.
Másnap közölte az ügyvéddel, hogy mégsem kéri a képviseletet, de még egy-két jó tanácsot kért tőle. A tiszteletdíj kifizetése után, megint egy órát beszélgettek. Végezetül az ügyvéd sok sikert kívánt neki.
Ezután már egyre ritkábban látták mosolyogni, mindig borús volt a hangulata.
Elérkezett a tárgyalás ideje. Gyomrában egy hatalmas gombóccal lépett be a tárgyaló terembe. De végül is nem történt semmi különös, csak az ilyenkor szokásos procedúrák után megkérdezte a bíró, hogy végleges-e az elhatározás, hogy elválni akarnak. Márta azonnal igennel, míg Gyula nemmel válaszolt. A bíró ezek után kihirdette, hogy egy hónap múlva lesz a következő tárgyalás, erre hozzanak el minden szükséges papírt, iratot. A folyosón még próbált szólni Mártához, de ő oda sem fordult, csak elviharzott.
A második tárgyalásig semmi érdemleges nem történt, hacsak az nem, hogy a sokadik próbálkozását Gyulának végre siker koronázta, beszélhetett a gyerekeivel. Eddig nem is említettem, hogy hetente többször is próbálkozott, de nem járt sikerrel.
De erről, majd a következőkben.

Nem csalódott sokat, bár tudta, hogy nem akar a főnök neki önzetlenül segíteni, csak még nem tudta, hogy ez neki mennyire lesz rossz.
- Az a helyzet, hogy az éjjeli őr most volt itt, hogy unokája született és el akar menni két hét szabadságra – kezdte a még mindig mosolygós főnök. – Nem tudtam neki mit mondani, nem akartam viszont megbántani sem, így elengedtem. Szóval Gyulám az ő helyét kellene betöltened. Az őrbódéban van egy heverő, TV, rádió, mikró. Itt el lehetsz két hétig. A fürdőben tisztálkodhatsz, a szennyes ruhát, valahogy megoldjuk. A fizetést is kapsz erre az időre rendesen. Így a káposzta is jól lakik, a kecske is megmarad. Amiben tudok, segítek én is.
Még mindig nem tudott megszólalni, csak nézett ki bután a fejéből. Valami köszönöm félét is makogott, elkezdett kihátrálni az irodából, felbotlott a szőnyegben, szóval hozta a formáját.
Azt is hallotta valahonnan a messziről, hogy kérdezgetik: - Mi volt? Hogy volt?- de nem tudott válaszolni. Egy csendes helyre kellett menni azonnal, hogy a gondolatait tisztába tegye. Megint csak a mosdó. Át kell értékelnie az eddigi életét. Azok az emberek, akiket eddig a barátjának hitt, szinte semmi vesztek, és a „nagy ellenség” volt az első aki segítő kezet nyújtott felé.
Mint már eddig is sejthető volt, Gyula nem volt egy észkombájn. Egy egyszerű életű, gondolkodású ember volt. Kerülte a konfliktus helyzeteket, ha másként nem ment, akkor inkább visszahúzódott. Nem tudott kiállni a saját igazért, amolyan Nyúl Béla volt. Ezért is történhetett meg vele, ami történt. Az italt nem vetette meg, de nem voltak minden naposak a kocsmába járások. Néha, talán hetente egyszer ment csak be a búfelejtőbe, akkor is csak egy sört ivott a munka után. Nem értette, hogy Márta miért is akadt ki ennyire ezen, hogy pont ezt hozta fel érvként. Persze „tesze-tosza” volt, de hát ismerte őt. Ha rajta múlt volna, még mindig csak jegyesek lettek volna. Sőt még az sem, mert igazából Márta kérte meg az ő kezét.
Bátorság dolgában nem állt a helyzet magaslatán, és akkor keveset mondtam el róla. De a munkában utolérhetetlen volt. Akár három ember helyett is tudott dolgozni, ha úgy alakult a dolog. A kollegák (akik most elárulták, magára hagyták) is azért szerették, mert sokszor az ő munkájukat is elvégezte. - De most ennek egyszer és mindenkorra vége! – határozta el magát. A szándék már érlelődött benne, de mindig meg tudták lágyítani a szívét. – Most viszont a sarkamra állok, és nem hagyom, hogy kihasználjanak!
Úgy döntött, hogy a közte és a főnök közötti beszélgetésről mélyen hallgat, és azt mondja majd, hogy letolták, hogy ma még nem dolgozott semmit.
A munkaidő gyorsan eltelt ezután, a többiek is békén hagyták. – Van neki most elég baja.
Valahogy úgy intézte, hogy ő maradjon utoljára, és ne lássák meg, hogy nem megy haza. Miután mindenki elment, át ment a portásfülkébe, hogy birtokba vegye a birodalmát.
- Ma már nem is jön be az öreg. – emlékezett a főnök szavaira. Mindent alaposan megvizsgált, majd a kulcscsomó átvizsgálása után mindent bezárt, és elment a boltba, valami vacsoráért. Még szerencse, hogy volt nála egy kis pénz, ezzel ki tud húzni pár napot.
Az éjszaka nagyon hosszú volt, sokat gondolkozott, de egyenlőre kielégítőnek találta a helyzetét. Majd végül elnyomta az álom. Álmában a gyerekekkel játszott, akik most a nagyszüléknél voltak, és remélhetőleg nem tudnak még semmiről.
Reggel úgy intézte, mintha ő ért volna be elsőnek. A többiek nem is érdeklődtek arról, hogy hol töltötte az éjszakát. Valószínű, hogy a lelkiismeret furdalásukat leplezték. Hisz szinte mindenkinek segített, akinek csak tudott, és most, amikor neki kellett volna segíteni, akkor mindenki hátat fordított.
Egész nap kerülték a kollegák, mint az ótvaros roma gyereket. Senki nem mert a szemébe nézni. De ez a nap is eltelt mint a többi. Estefelé el indult, hogy még egy pár ruhát elhozzon, hisz nem lehet állandóan ugyanabban. Nem kis félelemmel csengetett be a saját lakásának ajtaján.
- Mit akarsz! – vágódott ki az ajtó.
- Csak néhány ruhát akarok elvinni. – válaszolta csendesen.
- Gyere be, ne állj már ott, mint akit lebetonoztak. – szólt Márta, barátságosnak cseppet sem mondható hangon. Gyula azonnal el is vetette azt gondolatot, hogy meg említse az ilyenkor szokásos: „- Beszéljük meg!” vagy „Adj még egy esélyt!” mondatot. Szemét lesütve ballagott be a konyhába, ahol annyi finomat evett, és játszott, tanult a lurkókkal. Az étel gondolatára hangosan kordult fel a gyomra.
- Van főzelék a lábasban, egyél! – mondta Márta, egy kicsit barátságosabb hangon. – De nehogy azt hidd, hogy kosztolni is foglak. Egyél, addig összeszedem a cuccaidat és viszlát!
- A gyerekek tudják már? – kérdezte két falat között, de megint csak elutasítás volt a része.
- Ne törődj azzal. A láthatásra se legyen gondod, majd ha a bíróság megítéli. Addig a közelükbe se menjél.
A vacsora végeztével fogta koffert, amibe addigra már az asszony bepakolt, és eloldalgott, mint egy kivert kutya. Úgy is érezte magát.
Bevackolta magát az őrbódéba, bekapcsolta a TV-ét. Kár volt. Egy szerelmes filmet adtak éppen, amit páréve még együtt néztek meg a moziban Mártával. Nem bírt, nem is akart gátat verni a könnyeinek.
Reggel korán ébredt, kimosta szeméből a rászáradt könnycseppeket, le is fürdött. És a tus alatt az addigi fájdalmát is lemosta. Frissen, kipihenten kezdte meg a napi munkát. Mintha mi sem történt volna, élcelődött a munkatársakkal, és mosolygott rajtuk, ahogy rajta kapta őket, amit a háta mögött össze-össze súgtak.
- Na ezek sem tudják, mi a helyzet. – gondolta, és el is mosolyodott. Aznap sem merte senki megkockáztatni a kérdést, hogy hol tölti az éjszakákat.
Munka után ismét ő maradt utoljára. Mindenki kerülte a társaságát. Vett vacsorára valót a kisboltban.
Este hét óra körül halkan kopogtatnak a portásfülke ablakán. Klári volt, Sanyi felesége. Kezében egy nagy lábas.
- Hoztam egy kis vacsorát. - mondta, miután beengedte a kis lakrészébe. Sokáig beszélgettek.
Klári elmondta, hogy a srácok figyelték Gyulát, hogy hová megy munka után, és közösen arra az elhatározásra jutottak, hogy valamelyikük felesége minden nap hoz neki vacsorát. Ők nem merték ezt felvállalni. Szégyellték magukat. Mártánál is járt már egy küldöttség, de őt nem lehetett semmivel sem meghatni.
Így ment ez minden nap és Gyula azon kezdett aggódni, hogy mi lesz, ha az öreg visszajön a szabadságról. De a sors most is kegyes volt hozzá. Egyik nap a főnök megint behívatta, és közölte, talált neki egy albérletet, délután nézzék meg közösen.
El is mentek. Egy idősebb házaspár adta ki az egyik szobáját. Volt benne minden, amire Gyulának szüksége volt, szekrény, ágy, asztal, TV. Mivel megtetszett neki el is fogadta az ajánlatot.
Hősünk sorsának ilyen alakulása megnyugvással töltött el mindenkit, csak Gyulát nem.
De ezt már a következő fejezetben.

Mindig ledöbbenek, ha egy ismerősöm halálhírét hallom. De ez igazából már másról szólt. Nem egy baleset, vagy betegség miatt, hanem önkezével vetett véget az életének. Azt hittem, hogy sosem fogom megérteni, hogy miért. De kis nyomozásom után, kiderült, hogy mi visz idáig egy embert.
Most akkor egy igaz történet arról, hogy milyen út vezet egy öngyilkosságig.

Tizenkét év boldog – a vége felé már nem annyira boldog – házasság után, Gyula egy tízórás munka után, a kollegákkal még egy sör a kocsmában, lemosva az aznapi izzadság cseppeket.
- Még egy sör Gyulám! – hangzik az ilyenkor oly ismerős mondat.
- Kösz srácok, de nekem mennem kell a páromhoz, már így is túl sokat időztem.
Haza felé, egy kis gyomorgörcs. Már tudta, hogy valami rossz dolog fog történni.
Többször előfordult már, hogy előre megérezte a bajt, de ez a mostani más volt. Az utóbbi időben rendszeressé váltak a veszekedések, persze mindig a pénz volt a fő téma. Ezért is vállalt több munkát, hisz a gyerekek is iskolába járnak, az is sokba kerül.
Haza érve, ahogy az asszonyra nézett, látta, hogy ez most komoly veszekedés kezdődik.
- Szinte semmit sem változott az elmúlt évek alatt. – suhant át a gondolat a fejében. – Most is olyan szép és csinos, mint tizenhat évvel ezelőtt, amikor megismerte azon a forró augusztusi éjszakán.
- Már megint a kocsmában költöd a pénzed! Az a kurva kocsma az ne lenne!
- De hát drágám, csak egy sör volt, azt is Sanyi fizette.
- Nem érdekel se Sanyi, se a kocsma, de főleg Te nem érdekelsz már.
- De hát drágám, mi történt, mi a baj? – kezdte volna, de a harmadik szóig sem jutott.
- Ne makogjál már itt nekem. Elegem van már a tesze-toszaságodból. Sosem tudsz a sarkadra állni. Csak mész a többiek után mint a birka. Elegem van belőled, nem tudok veled tovább élni.
Csak mondta, csak mondta, de ezt már Gyula már nem is hallotta. – El akar válni? De miért? Miért pont most? És akkor hogy lesz ezután? Mi lesz majd így velem?- ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében. Már nem is látott semmit, csak a kérdésekre koncentrált.
Hirtelen felvillant egy gondolat benne: - De hát itt rólam van szó!
- Beszéljük meg drágám! – kezdte (mint oly sokszor) békülékenyen, hogy a veszekedés, kiabálás elejét vegye. De tudta már, hogy elkésett. De egy próbát még megér.
- Beszéljük meg! – idegenül hallatszottak a saját hangjai. Ezt bizonytalanságot megérezte a nő, vagy már nagyon be telt nála pohár, nem tudni. Azt viszont, igen, hogy ez csak olaj volt a tűzre.
Késő éjszakáig veszekedtek. Gyula már látta, hogy itt most egy visszafordíthatatlan dologról van szó, már nem is törekedett arra, hogy mindent visszacsináljon, hogy még egy esélyt kérjen. Már csak azt akarta, hogy vége legyen a kiabálásnak. Nem gondolta, hogy ennyi harag szorult meg abban a törékeny kis testben, amit pár órája még imádott. Most is szereti, de ez a szeretet már más. Szinte könyörgésre fogta, hogy ne kelljen éjvíz idején az utcára mennie.
Végtére is megszületett a kompromisszum, Gyula kint alszik a konyhában a sarokülőn. Reggel aztán pakolhat és kereshet más lakhelyet magának. Pedig a ház az övé is. Mit az övé is, hisz azzal a sebekkel tarkított kezével építette. Ő rakta falat, a felesége hordta adogatta a habarcsot, téglát. A tetőt is ketten készítették el. Csak villanyszerelőt kellett hívni, ahhoz ugyanis Gyula nem sokat ért. Minden mást ketten. Néha jött egy-két haver, ismerős, de azok annyit ittak ettek, hogy nem érte meg.
A ház tehát a szó szoros értelmében közös volt. A pénz is, amiből az anyagot vásárolták. Mindkét szülő segített, nekik is volt némi tartalékuk, a vállalati kölcsönök, és persze a banki kölcsönt is közösen vették fel.
Végre csend lett, és próbált elvackolni a sarokülőn. Álom azonban nem jött a szemére, bármilyen fáradt is volt. Nem a kényelmetlen fekhely volt az oka, mert azt már megszokta. Sokszor aludt egy szál padlón is, amikor a ház épült, és az éjszaka ott érte. A további életén töprengett. Mi lesz ezután, hol fog majd lakni. Ez a veszekedés, Mártának ez a mindent elsöprő, vissza nem vonható haragja, hirtelen jött a számára. Eddig is voltak náluk ilyen veszekedések az utóbbi időben, de tudta, érezte, hogy most végérvényesen vége lett mindennek.
Végre elérkezett a reggel, gondolta tesz még egy próbát, de az ötletet csírájában elfojtotta. Egy ilyen bocsáss meg, adj még egy esélyt hangvételű kérdés nem tenne jót az amúgy is szétzilált kapcsolatnak. Most már csak arra törekedett, hogy elkerülje Mártát. Gyorsan bekapott valami tegnapi kenyérvéget, fogta a táskáját és elindult dolgozni.
A kollegák, akikkel hosszú éveket dolgozott együtt, rögtön kérdésekkel ostromolták.
- Mi történt veled, olyan nyúzott vagy? Volt egy kis hancúr éjszaka?
Válaszra sem méltatta őket, szinte elsírta magát. De a kitartóbbak, akik közelebb álltak hozzá, nem hagyták.
- Mi a baj Gyulám? – kérdezte Sanyi.
- Kidobott az asszony. De most végérvényesen. – hangjában érződött, hogy a sírással küszködik.
Nem szokott ennyire elérzékenyülni, szégyenletesnek tartotta azt, ha egy férfi sír, és most ott áll a könnyek kicsordulásának a határánál. Ez még jobban elszomorította.
- Nem lehetne, hogy nálatok aludjak egy pár napig? – szinte maga is meglepődött a kérdésen, de ha már kimondta, akkor nincs visszaút. A kérdés elhangzott és kezdte kényelmetlenül érezni magát. Látta a barátja arcán a meglepődöttséget, és mint a gyermek, aki számolva a hátralévő napokat várja karácsonyt, úgy számolta másod, tizedmásodperceket.
A válasz nem váratott sokáig.
- Tudod Gyulám, hogy sokra tartunk az asszonnyal, azt is tudod, hogy mindenben melletted állunk, de ezt a kérdést meg kell vele beszélnem. De a válaszát nagyjából ismerem. Van egy kis felfordulás otthon, az anyósom is most jött fel egy kis időre, amíg tartanak vizsgálatok. Az pedig pár hét, mire mindennel végeznek. Nem hiszem, hogy volna helyünk.
- De elalszok én a konyhában egy széken is, csak ne kelljen az utcára mennem.
- Nem csak erről van szó. Tudom, hogy nem nagyok az igényeid, de gondold végig, hogy te hasonló estben beengednél engem? Ugye nem. A helyzet nálatok sem rózsásabb. Nagyon sajnálom, de nem lehet. Már csak a családi béke kedvéért sem. De bármi másban szívesen segítek, csak ezt az egyet ne kérd tőlem.
- Bocs, de rohannom kell a WC-re. Az tegnapi idegesség megtámadta a gyomromat. – Mondta, a könnyeivel küszködve. Rohanás a kis magányos helyiség felé, a máskor a messzi távolt pászázó tekintet most csak a cipő orráig ért. Nem akart a kíváncsi tekintetekkel találkozni, csak elbújni a fájdalmával.
Mihelyt a mellékes ajtaját bezárta, mint cunami tört ki szeméből a könny. Már nem csak a válla, az egész teste rázkódott. Szinte patakokban tört ki belőle a sok éve visszafojtott könny.
Hosszú percek teltek el, és lassan kiapadtak a könnycsatornák, és egy nagy sóhajjal kilépett az ajtón.
- Majd valaki másnál próbálkozom még. – biztatta magát. De tudta, hogy a lottó ötösre nagyobb az esélye. De próbát megér.
-Sorra próbálkozott a kollégáknál, barátoknál, de nem hozott eredményt. Ebéd után a rettegett főnök is feltűnt a nyíltszínen. – Már csak ő hiányzott! – gondolta hűsünk.
- Gyula! Gyere be az irodába! – Hangzott a kemény, és kimért mondat, ami ellen nincs apelláta.
Vegyes érzelmekkel lépett be az kis szobába. – Üljél le! – hangzott a következő felszólítás. Már minden mindegy alapon, gondolatban az utcán látta már magát.
- Hallom baj van otthon. – szólt a főnök, tőle szokatlan barátság, melegség érződött a hangjában. – Mesélj, mi történt?
- Az a helyzet, hogy az asszony kirúgott otthonról, de most végérvényesen, és nincs hová mennem a munka után. Azt hiszem a parkban fogok éjszakázni.
- Na ide figyelj! Van egy átmeneti megoldásom a számodra. Tudom, hogy nem nagy valami, de kezdetben jó lesz. – és szélesen elmosolyodott. Még senki nem látta őt mosolyogni, még az öreg szakik sem. Az örökké mogorva, ráncokkal szabdalt arc, most teljesen ki simult. A meglepődöttségtől, hősünknek egy hatalmas gombóc elzárta a torkát, szinte még levegőt is elfelejtett venni. Csak állt, pontosabban ült, és az égvilágon semmit nem értett. De a remény szikrája már kezdte bevilágítani a sötétségbe burkolózó agyának nevezett biomasszát.

Folyt. köv.

A „kutyaszaros” történet végére.
Ott hagytam abba, hogy a kedves szomszédommal széttapostattam a kutyaszart. Nem ám rosszaságiból, csak szimplán nevelő szándékkal. Hátha tanul az esetből a marhája, és oda figyel a kutyájára.

Másnap reggel nagy csönd volt, és már direkt vártam az estét. Gondolatban elképzeltem mindenféle szituációt, beküldök neki egy balost, ha sokat pampog, vagy át segítem a folyosó korlátján és ráfogom, hogy öngyilkos akart lenni, és hasonlókat.
Kora este az elmélkedésemet a kaputelefon hangja zavarta meg, egy szórólapos kért bebocsátást, szegényke rosszkor volt rossz helyen. Elmagyaráztam neki, hogy mit tegyen a szórólapjával. Ez után már csak a lakáscsengőre koncentráltam.

Végre megszólalt a várva várt hang, és teljes lelki nyugalommal kimegyek és egy kedves úr kérdezi, hogy akarok-e a kiválasztott lenni. Valószínű, hogy megértette, hogy egy árva betűt nem értek abból amit mond, majd tovább kérdezett, mintegy magyarázat képen: - Akarok-e Jehova tanúja lenni?
Ekkor már leesett a fatantusz, és egy – Sajnálom, nem láttam a balesetet! Kiáltással becsaptam az ajtót. Szerencséje volt a pasinak, mert ha két centivel közelebb áll hozzám, akkor több tanút kellet volna keresnie.

Hat óra környékén elkezdtem a vacsora előkészületekkel foglalkozni, éppen klofoltam a húst, amikor valami állat rátenyerelt a csengőgombra. Nem becsengetett, kettő-hármat, nem egy hosszú csengetés volt, hanem szó szerint addig nyomta a csengőt, amíg ki nem mentem. Azután már nem merte.
Az agyam átment lilába, és úgy húscafatos kézzel, kezemben kedvenc testápolómmal, kilibbentem az ajtón, és mindenféle köszönés nélkül elkezdetem, hogy minek tartom azt, aki nem tud kulturált módon viselkedni. A szomszédom volt az persze, és láttam, hogy valamit mondani akar, de nem engedtem szóhoz jutni, amíg el nem mondtam a mondandómat. Miután kellőképem megadtam a hangot a beszélgetésünknek, és a nyomaték kedvéért a kloffolót ott lóbáltam az arca előtt, a szomszéd már nem volt olyan bátor, mint hittem. Elkezdett magyarázni valami jó szomszédi viszonyról, nem ferr magatartásról, meg ilyenek. Megígértem neki, hogy ha legközelebb oda rakja a kutyája a csomagját az ajtó elé, akkor megetetem vele. Majd valami feljelentésről is beszélt, de a pipától nem igazán értettem, hogy mit mond. Mondtam neki, hogy nyugodtan jelentsem fel, sőt megadom a rendőrség telefonszámát is, ha esetleg nem tudná.
Miutá kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, és több érdemi hozzászólása nem volt a dologhoz, a jehováshoz hasonlóan jártam el.

Másnap délelőtt a közös képviselő hívott, és érdeklődött az eseményekről. Én elmeséltem neki töviről hegyire. Majd ő is elmondta, hogy felhívta a szomszédom, és panaszkodott, hogy ilyen, meg olyan rossz szándékú vagyok.
Alig bírta ki röhögés nélkül. Közölte vele, hogy amennyiben én panaszt teszek, akkor a szomszéd ellen kell eljárást kezdeményezni a házirend be nem tartása végett. Azt is mondta, hogy amikor felhívta éppen kocsiban volt, és le kellett állnia, hogy megnyugodjon, és vezetésre is tudjon koncentrálni.

Azóta csend van a házban, én nem forszírozom a dolgot, a szomszéd nem köszön, és ha meglát, átmegy az utca túlsó felére.

Gondolom ezek után szent a béke közöttünk, és nem kell agyalnom a következő „gaztettem” felett.

Nem kell megijedni, csak egy kis merényletet követtem el a szomszédom ellen.

Alapjában nyugodt, békeszerető embernek ismernek, nem véletlen, hisz Bika csillagjegyben születtem. De az elmúlt események kihozták belőlem a vadállatot. Az amúgy is eléggé felfokozott lelkiállapotomnak nem tett jót, hogy új szomszédot kaptam a nyár elején.
Az elődjével sem volt teljesen felhőtlen a kapcsolatunk, és már külön örültem, hogy egy aránylag fiatal pár lesz a folyosótársunk. A probléma már akkor kezdte előre vetíteni magát, amikor megtudtam, hogy van egy közepes méretű kutyájuk, aki most szülési szabadság letelte után hamarosan meg fog érkezni.
Imádom a kutyákat, de pontosan ezért nem tartok az emeleti lakásban! Végül is, én is ember vagyok valahol.
Az egyik délután arra lettem figyelmes, hogy miután haza értem, nagyon büdös van a lakásban. Gyorsan keresni kezdtem a szag eredetét, mire rájöttem, hogy csak ott van büdös, ahol a cipőmet levetettem. Irány a fürdő és az elhasznált fogkefe, majd a WC. Miután újra láttam az ebédem maradványaimat, kissé lenyugodott a gyomrom is.
Az esetet csak akkor tettem szóvá, amikor már rendszeressé vált a kutyaszar az ajtóm előtt. A folyosó elején lakom, és amíg a gazdi kinyitja az állandóan zárva tartott folyosóajtót, addig kutya elvégzi a sürgős kis és nagydolgát. Pont előttünk. Szóval betelt a pohár!

Előzetes terepszemle után, az éj leple alatt zseblámpával összegyűjtöttem a környék összes kutyaszarát, volt vagy másfél kiló, bele egy nagy papírzacskóba, és a szomszéd lábtörlőjére raktam.
Éjjel fél háromkor egy fogpiszkálóval kitámasztottam a csengőjét, és amint motoszkálást és némi fényt láttam kiszűrődni a lakásban, meggyújtottam a papírzacsit!
Az események ezek után kissé felpörögtek, bár nem sokat láttam belőle, de mivel a merénylet jól elő volt készítve, a majdnem szemben lakót megbíztam a kémkedésre. Ő végig látta az eseményt és könnyeivel küszködve mesélte el másnap.
A barátunk, miután kinyitotta az ajtót, és meglátta az általam rakott kis tüzet, azonnal, mint jól nevelt orrszarvú papucsban toporogva elkezdte oltani. A taposó mozdulatai egy idő után elkezdtek lelassulni, miután rájött, hogy min is tapiskol. A teljes megvilágosodás utolsó fázisaként óriási üvöltés rázta meg az amúgy csendes házat. Kapára, kaszára volt a következő fázis, de addigra én már jól elbarikádoztam az ajtót, a csengőt kikapcsoltam. Gondolkoztam még, hogy kihívom a tűzoltókat, vagy az ő nevükben felhívom, hogy mi történt a be nem jelentett tűzesettel. De nem akartam tovább feszíteni a húrt, meg ezt még tartogatom a számra.

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de engem mindig megtalálnak érdekes emberek, és hülye kérdéseket tesznek fel.
Gondoltam, hogy mi lenne, ha egyszer nem „normálisan” küldeném el a fenébe, hanem megviccelném. Nem kellett sokat várnom.

A szomszédom megkért, hogy vegyek már neki kutyatápot, ha úgyis elmegyek a XY üzletbe. Miért is ne? Időmbe belefér. A pénztárnál persze hosszú sor, és nem nyitottak meg újabbat, pedig többen várakoztunk, mint három.

Egy kisnyugdíjas komoly érdeklődéssel nézegette a kocsim tartalmát, már kerestem a szavakat, hogy finoman, de elküldjem a sóhivatalba. De jött az ötlet, megviccelem. Az agyam ezerrel kavargott, hogy mit is kellene mondani, hogy leszoktassam az ilyenkor menetrendszerű hülye kérdéseiről. (Egyszerűen megérzem az ilyeneket)

- Magának van kutyája? – jött váratlanul a kérdés.
De ott a kutyatáp!

Biztos nem a házi harkályomnak kell. Futott át az agyamon.

Most jött el a pillanat! - Nem, nincs - feleltem kaján vigyorral.
- Ezt a kutyatápot én magam eszem. Tele van mindenféle vitaminnal, nagyon egészséges.
Nemrég már majdnem végigcsináltam egy kéthetes kúrát, amikor váratlanul az intenzív osztályra kerültem, és félbe kellett hagynom a fogyasztását. De most elkezdem újra.

Körülnéztem, a pénztárnál állók érdeklődve hallgatták a mesémet. Az időst nénit kirázta a hideg, és hitetlenkedve kérdezte:
- Nem azért került kórházba, mert ételmérgezést kapott a kutyatáptól?

- Dehogy! - feleltem. - Azért, mert az úttest közepén ülve nyalogattam a tökömet, amikor elütött egy autó.


A mamának hirtelen eszébe jutott, hogy még valamit elfelejtett a kosarába tenni és eltűnt a balfenéken. Szerintem a macska konzervet rakta vissza.

Bár már egy régi történet, de számomra minden olvasáskor úgy tűnik, mintha tegnap történt volna.

Éppen túl voltam a banki ügyleteimen és haza felé tartottam. Az elmaradhatatlan cigivel a kezemben értem oda a villamosmegállóhoz. A szemben lévő megálló padjánál három, hát eléggé hajléktalan külsejű alak üldögélt. Egyszer csak az egyik oda jött hozzám, és kért egy szál cigit. Volt időm közelebbről megnézni, és gyorsan meg is állapítottam, hogy nagyon látszik már rajta, az évek alatt elfogyasztott alkohol hatása.
Mondtam neki egyből – kedvesen -, hogy nem adok. A „miért nem adsz?” kérdésre a szokásos szó volt a válaszom: Elvből!
Persze az emberkénk nem találta kielégítőnek a választ és tovább faggatott. Egy-két mondat után egy kicsit előrébb mentem, jelezve, hogy befejeztem a diskurzust. Akkor én a villamos megálló elején voltam, a többi ember a vége felé kezdett csoportosulni. Az illető tovább folytatta a faggatásomat, az a rohadt villamos meg csak nem jött. Ajánlott már pénzt is a cigiért, de tartottam magam az elveimhez és nem adtam neki.
Megrögzött bagósként tudom, hogy milyen borzalmas az, ha az embernek nincs mit szívnia. Ezért megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy sose fogyjon ki a készletem, és ne keljen mástól kérnem. Az olyan megalázónak érzem.
Szó szót követett, de az álláspontok nem akartak közeledni egymáshoz. – Vágd már orrba! Mit szarakodsz vele! – hangzott a másik oldalról. Nem vagyok egy beszari ember, a 185 cm-es magasságomhoz kilencven egynehány kiló is tartozik. Szemmel láthatólag nem egy súlycsoportban vagyunk. A kezemben lévő táskában pár ezer forintocska is lapult, valahogy ez a táska átkerült a bal kezembe. Míg morfondíroztam a várható eshetőségekről a kiabáló is áttért erre az oldalra. Persze ő is elkezdte a maga kis műsorát. Neki is elmagyaráztam, hogy nem adok senkinek semmit. Látszólag megértette, és ezzel el van intézve gondoltam, de tévedtem. A tévedésem jeléül kaptam egy szép jobbost az államra. Ekkor már elgurult a gyógyszerem. Egy jobb egyenessel elküldtem aludni, és azzal a mozdulattal ráléptem a torkára. – Mi a k…. a…. bajod van? – üvöltöttem, közben figyeltem fél szemmel a kollégáját, nehogy hátulról meglepjen. És ekkor érkezett meg a mentő angyalom!
- Mit akarsz te kisgyerek! – hallatszott a hátam mögül egy jól megtermett bariton hang. Hátra néztem, és egy háromajtós tükrös gardrób állt ott, szemmel láthatólag égett a tettvágytól. A két szemtelen alak, hanyatt-homlok menekült a villamos síneken. – Segíthetek valamit? – szólt a szekrény. – Most már nem. – válaszoltam, és ő beszállt a már zöld lámpánál álló autójába és elhajtott.

Másnap a Stadionoknál mikor egy srác próbálkozott nálam, és kért egy szál cigit, nagyfokú önuralomra volt szükségem, hogy egyből szájon ne vágjam.