4.14. Szombat
Ez nap nem úgy indult, ahogy szerettem volna. Szakadt az eső. Kinéztem az ablakon, és legszívesebben a másik oldalamra fordulva aludtam volna tovább. De nem lehet, ma is be kell menni, ha halogatom, csak később szabadulok. Összekapartam magam, bemásztam az intézetbe. Valószínű, hogy a kollégák is valami hasonló módon gondolkodhattak a munkát illetően, mint én, mert első voltam. Ez egyrészt jó, másrészt kellemetlen, mivel ugyan van intézetkulcsom, de semmit sem ér, ha a lakásomban vár… Remek. Mi a francnak van nekem is kulcsom, ha nincs nálam, amikor kéne. Visszamenni semmi kedvem nem volt, eső, meg hideg nem jó opciók, úgyhogy felfedeztem kicsit az egyetemet. Venni akartam egy fél literes dobozos kólát, ezért sorra jártam az egyetem automatáit.

Automaták - Minden sarkon legalább egy.

Van belőlük néhány, üdítős, vizes, chipses, édességes, ramenes, stb… Persze, kóla az nem lett, mert csak 0.33-as volt fél liter áráért, az meg nem költséghatékony, viszont, mire visszaértem valaki kinyitotta az ajtókat, így bejutottam az irodába. Imitáltam némi munkát, gondolom, kitaláljátok mit, majd beszéltem anyuval Skypeon. Két hete először, jó volt kicsit hazatelefonálni. Négy körül leléptem haza, mondván semmi értelme tovább itt szenvednem, az igazi munka-fanatikusokkal úgysem versenyezhetek. Egyik kolléga kifejtette, hogy ő ma is este kilencig lesz, meg holnap is bejön. Nem akartam neki mondani, hogy te is hülye vagy, barátom, úgyhogy csak elismertem, hogy ez aztán szép teljesítmény, de holnap rám ne számítson, az egyetem felé sem fogok nézni.
Az eső rendületlenül esett, úgyhogy agyaltam ezerrel, hogy mi legyen a délutáni program. Fél hatra megszületett az elhatározás, és elmentem – hogy divatosan fejezzem ki magam - shoppingolni. Illetve, mivel még nem vet fel a pénz, inkább csak nézelődni. Elvonatoztam Oimachi-ba, ahol már múltkor is láttam, hogy nagy, áruházaknak tűnő épületek vannak az állomás körül. Nem is csalódtam, sikerült egész estés programot találni magamnak.

4.9. Hétfő
Egy hét már el is ment az 52-ből félelmetes gyorsasággal. És persze, újra csak munka. Szokásos menetrend, ébredés, jet lag (bár, már valamivel jobb), irány az iroda. Olvastam kicsit, meg neteztem is, főnököm csak dél körül jelent meg egy ebédre, mondta, hogy most valami prezentációra kell készülnie, nem ér rá velem tökölni. Mondtam, hogy semmi gond, adjon valami irányvonalat, megoldom. Mondott 3 mondatot, amiből lejött, hogy ipari méretű barom állat vagyok, hogy ezekre nem gondoltam (persze, semmi utalás nem volt erre, de kb. így éreztem magam). Megköszöntem az útmutatást, és a nap hátralevő részét újra kereséssel, és olvasással töltöttem. Remélem, nem sokára lesz valami értelmes munka is, életemben nem olvastam még ennyit tudományos maszlagot. Ő… akarom mondani cikket. Közben kollégáim kellemesen elbeszélgettek, hogy miről az passz, de többször is rám néztek, és néha egy-egy Atira is elhangzott. A másodiknál megkérdeztem, hogy ugyan már miről dumálnak mégis na, kicsit kommunikáljunk. Mondták, hogy nekik tök fura, hogy a hölgyeket mi előreengedjük, meg kinyitjuk nekik az ajtót. (Aha, persze. És ehhez emlegetik a nevemet többször is…) Mondtam, hogy nálunk ez alap udvariasság része, és fura lenne, hogy nem. Közölték, hogy szerintük meg fura, hogy igen, ők ilyet soha nem tesznek, náluk az apa a családfő, ő megy előre. Megkérdezték, hogy tudok-e táncolni, mert ők biza nem. Mondtam, hogy én se nagyon, még általánosban tanultam, de az már régen volt. Ezen jót röhögtek, és innentől ismét japánul folytatták.

4.7. Szombat
Japánban sok embernek a szombat is munkanap. Na, vajon én ebbe a csoportba tartozom? Hát hogyne. Úgyhogy reggel kilencre ismét megjelentem az intézetben. Az előző nap elfogyasztott szolid mennyiségű alkohol a jet lag hatásával kombinálva kifejezetten gyilkos volt, mondhatni alig éltem. Ennek megfelelő volt a munkamorálom is. Mivel főnököm nem tette tiszteletét ma (valószínűleg máshol dolgozott épp), neteztem egy kicsit, írtam pár emailt, meg beszéltem szüleimmel is. Meglepett, nem gondoltam volna, hogy anyut éjjel kettőkor ébren találom. Aztán délután egy körül az addig rendületlenül kitartó kolléga is elaludt az asztalánál, erre úgy döntöttem, hogy ebből elég volt, és leléptem. Elindultam egy kis felfedező útra a környéken, aminek egy 17 km-es séta lett a vége. Gondoltam, ládázok is egyet, ha már egyesével bekódoltam a koordinátákat a GPS-be. Nos, tanulságos túra volt, több dologra is rájöttem.

Tipikus lakóház Tokióban. Szép, igényes, tiszta.

4.5. Csütörtök
Szokásos menetrend szerint kilencre érkeztem, persze még csak pár ember lézengett az irodában. Náluk nincs fix munkaidő, így kényelmesre veszik a figurát, még úgy, hogy kb. kilencre járok is, szinte mindig az elsők között vagyok. Érdekes. Ezt át kéne tőlük venni… Megjött főnököm, aki valami kínai csodaszerrel kikúrálta magát a náthából, és rögtön el is vitt egy körre állatházat takarítani. Nos, ez egy maradandó élmény volt. Az állatházat itt nem egészen úgy kell elképzelni, mint nálunk. Ez egy kettős zsilipelésű, totál high tech cucc. Gyakorlatilag egy komolyabb műtétet simán végre lehetne hajtani benne bármiféle fertőzés veszélye nélkül. Arcfelismerős beléptető rendszer, védőruha, csizma, kesztyű, sapka, maszk. Csak ezután lehet belépni magába az állatszobába. Nem is mertem megkérdezni, hogy esetleg lehetne-e fotózni. A válasz azt hiszem egyértelmű okokból kifolyólag egy hatalmas NEM lett volna. Itt almoztunk. Steril doboz, steril alom, polcok fertőtlenítése, fertőtlenített ivóvíz, koszos cuccok kizsilipelése, felsöprés, felmosás, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Itt elhiszem, hogy lehet mindenféle kényes genetikai hulladékot tenyészteni. A témavezetőmtől kezdve az asszisztensekig mindenki részt vett a munkában, teljesen egyenlően, itt nincs állatgondozó. Persze, rögtön befogtak engem is. Cipekedtem, pakoltam 2 órán keresztül. De nem bántam. Egyrészt érdekes volt, másrészt nagyon hiányzott már egy kis fizikai munka. Takarítás után ebéd, majd cikkolvasás, este meg levezetésnek megnéztem pár műtétet, ami épp zajlott. Egerek gerincvelőjét sokkolták némi szolid erőhatás segítségével, és utána egy PACAP-nak nevezett anyag oldatát tartalmazó mini pumpát ültettek beléjük, és nézték a gyógyulást. Azaz, csak nézték volna, mert minden egér megpusztult. Talán majd legközelebb… Este hétkor jelentkeztem ki, kerestem némi vacsorát, majd belezuhantam az ágyba.

Szegény japánoknak nem én voltam az egyetlen csapás, ami a napokban érkezett. Hétfőn jöttem én, kedden meg egy elég tisztességes tájfun söpört végig Tokión, és az ország nagy részén.
Hétfő este lefekvés előtt bekapcsoltam a TV-t, miből élünk alapon, van-e bármi nézhető, ha már az internet még várat magára. Sikerült elkapni egy időjárás jelentést az egyik adón. Sejthető, hogy mennyit sikerült a szövegből felfognom, de a műhold képek itt is ugyan úgy néznek ki, és a frontvonalak ábrázolása is azonos. A meteorológus egy kis frontrendszerre mutogatott (egy nagy sárga buzogánnyal), ami akkor járt valahol a Koreai félsziget, és Japán között. Semmi extra nem látszott, egy meleg, meg egy hidegfront vonala találkozott, és óramutató járásával ellentétes irányban forgott. Európában is gyakori jelenség, lényegében egy ciklon. Légnyomás értékek érdekesek voltak, a ciklon közepén 976 hPa, Japán túloldalán az óceán felett meg 1065. Akkor nem tűnt fel, nem is törődtem vele sokat, könyveltem, hogy kedden eső várható, és ennyi.

4.2 Hétfő:
Végre Tokió. Előző nap hajnali ötkor keltem, azt hittem megpusztulok, de muszáj volt. Még egy utolsó pillantás a csomagokra, minden rendben, aztán start. Irány az állomás, elköszönés anyuéktól, és fel a vonatra. A következő 20 évre kibúcsúzkodtam magam az elmúlt hetekben. Nagyon jó volt látni, hogy ennyi ember van, akinek fontos vagyok, illetve ők fontosak nekem, de még pár búcsúszó, és elbőgöm magam. A vonatom 5:47-kor indult, szerencsére nem késett. Persze, amikor rászámolok +1 órát az útra, akkor nem késik semmi. 9:00-kor már Ferihegy 2-n dekkoltam… Érdekes módon a repülőm nem a 2A-ról, hanem 2B-ről indult. Pedig a jegyemen határozottan 2A volt. Mindegy, rövid fejvakarás, és anyázás után, megtaláltam. Check-in, security check, boarding. 2,5 óra repülés, és máris Moszkvába érkeztem, pontosabban Seremetyevó reptérre.

Шереметьево - до свидания, Европа!

Elutazásom előtt annyi embernek ígértem meg, hogy majd mesélek arról, hogy milyen az élet Japánban, meg az emberek, meg a kultúra, meg minden, hogy képtelenség lenne mindenkivel beszélgetni erről. De, mivel megígértem, megteszem, illetve, csak részben. Ez a blog lenne az, ahol igyekszem mindenki kíváncsiságát kielégíteni. Nem vagyok valami nagy író virtuóz, sem a szavak embere, így előre is bocs az esetleges bénázásokért. Soha nem vezettem még blogot, nem is gondoltam, hogy valaha is erre vetemedem, de megpróbálkozom vele. Mivel jó turista fotózik, mint állat, lesznek képek is. Ebben a Google és a Picasa lesz a segítségemre, majd jön a link is hamarosan.

Hogyan kerültem pont Japánba? Nagyon röviden, egyszerűen szerencsém volt, és témavezetőm, valamint az itteni intézetigazgató jóindulatának köszönhetően lehetőségem van egy évet dolgozni a Showa Medical University Anatómiai Intézetében, mint kutató diák. ez az együttműködés 2010-ben indult, Joe barátom, és kollégám már volt kint előttem egy évet, most pedig rám került a sor. Megbízatásom 2012 április elsejétől kereken egy évre szól, úgyhogy pont ennyi időt fogok Tokió belvárosában tartózkodni terveim szerint, ha csak nem jön közbe valami, mondjuk földrengés, vagy hasonló. Persze, remélem, nem. Bevallom őszintén, van egy hónap előnyöm, mivel már május eleje van, de úgy éreztem ennyi rés kell, ha esetleg valami miatt nem tudnék írni, írói válság, ilyesmi, attól még ne legyen szünet, nehogy valakinek elvonási tünetei legyenek.