November 19-25. Hétfő – Vasárnap

Bevallom, most egy kissé el vagyok maradva, ugyanis már december van, amikor ennek a hétnek nekiállok. Valahogy nem volt kedvem írni az elmúlt napokban, meg a helyzet az, hogy nem is igazán volt miről, úgyhogy esélyes, hogy ez egy rövid bejegyzés lesz. A kutatás zajlik rendületlenül, nagyjából ugyanabba az irányba, mint eddig, tehát változatos, egymásra még véletlenül sem hasonlító eredmények, és fejvakarás ezerrel. De, legalább nem unatkozom annyira, van mit csinálni. Mondjuk, a mérések ismételgetése addig, amíg jó eredmény nem jön ki nem túlságosan kreatív megoldása a problémának, de ha egyszer Tom ezt várja, hát ezt lesz. Elképzelhető, hogy Joe korábbi munkája, meg egy másik kolléga jelenlegi kísérletei is hasonló okból kifolyólag viselkednek úgy, mint az enyém, lehet, hogy nem ártana utána menni annak, mi is tulajdonképpen ez az ok. Tommal vitatkoztunk is ezzel kapcsolatban, de az ötleteimet végül nem fogadta el, bár, szerintem igazán jó indokot nem hozott fel ellenük. Mondjuk, ő a főnök, és ha azt mondja, hogy ezeket a dolgokat nem kell megcsinálni, mert fölöslegesek, akkor többet nem nagyon tudok tenni. Ja, de tudok: integetek a távolodó PhD-nak.

11.12-18. Hétfő – Vasárnap

A héten megint történt egy kis változás az egyébként borzasztóan unalmas menetrendben, ugyanis, elkezdődött az oktatás. Pár hónapja még úgy volt, hogy nekem is részt kell vennem benne, de, aztán szerencsére végül úgy alakult, hogy mégsem. Japánul szövettant oktatni japán diákoknak kissé meghaladja a képesítésemet, azt hiszem. Úgyhogy, végül önkéntes megfigyelőként jelen lehetek, de ha épp dolgom van, akkor nem kell mennem. Ez Joe óta változott, neki még az előadásokra kötelező volt bejárnia (japán ábrákkal, japánul tartott előadásra valóban sok értelme van nekünk bemenni), nekem már ezt sem feltétlen szükséges.

Az, hogy oktatás, meg szorgalmi időszak, otthon annyira nem lenne nagy szám, elvégre egy anatómia intézetnél eléggé természetes, hogy az ott dolgozók tanárként is funkcionálnak, itt azonban más a helyzet. Először kicsit az otthoni rendszerről kell pár dolgot megemlítenem azoknak, akik ezzel nincsenek képben. A magyarországi orvosképzésben tanévente két szemeszter van, őszi, és tavaszi. Az egyetemen levő intézeteknél az oktatás pedig központi helyet foglal el. Ez egyes intézetekben, mint pl. az anatómián jobban érvényesül (kb. ezer diákunk van egy évben), másoknál, mint teszem azt az igazságügy, kevésbé. Személy szerint inkább tartom magam jelenleg tanárnak, mintsem kutatónak, és legkevésbé orvosnak. Azt hiszem, úgy nagy általánosságban ezt tekinthetjük átlagosnak, a pécsi anatómián dolgozók zöme orvosi, vagy biológusi diplomával rendelkezik, más annyira nem jöhet szóba.
Itt egy kicsit másképp mennek a dolgok. A helyiek a legkevésbé sem orvosok. Annyira nem, hogy a PhD hallgatókat leszámítva nekem van egyedül orvosi végzettségem az alkalmazottak közül, a többiek vagy biológusok, vagy gyógyszerészek, de nem tartom kizártnak, hogy más fajta diplomával is ide lehet keveredni. Marad tehát a tanár, és a kutató, mint fő profil, amik közül az itteniek egyértelműen az utóbbi csoportba tartoznak. Az oktatás számukra csak valami kötelező rossz, senki sem lelkesedik érte, azért csinálják, mert muszáj, mégiscsak egy orvosi egyetemről van szó. Tehát, összefoglalva, itt biológus, vagy gyógyszerész diplomával rendelkező, zömmel elméleti kutatók oktatnak orvostanhallgatókat. Ez lényeges különbség, és erősen meghatározza az oktatás színvonalát.
Teljesen más az oktatásra fordított idő is, na meg annak az eloszlása. Otthon ugye adott a tavaszi, meg az őszi szemeszter, 14-14 hét szorgalmi időszak, majd 7 hét vizsgaidőszak mindenkinek. Ez idő alatt a medikusok párhuzamosan tanulnak sok-sok tantárgyat, mondjuk, másod év első szemeszterében anatómia, szövet és fejlődéstan, élettan, biokémia, meg ezek mellett még kismillió egyéb töltelék előfordul. A főbb tárgyakból, példánál maradva szövettanból van kb. heti 90 percnyi előadás, meg mellé ugyanennyi gyakorlat, esetleg a duplája. Ezzel szemben itt blokkosított a rendszer. Ezt úgy értem, hogy a mostani évfolyam már kapott tavasszal pár heti intenzív szövettan dózist, hat hét alatt a teljes elméleti anyagot. Egy-egy ilyen előadáshoz a diákok megkapják a diákat, de nem a teljes verziót, hanem vannak üresen hagyott helyek, amiket az előadáson elhangzó dolgokkal ki kell egészíteniük, vagy van egy félig üres sémás rajz, amit be kell fejezniük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az előadó diáin a beírandó szavak, félmondatok pirossal ki vannak emelve, azt csak be kell másolniuk a diákoknak az üres helyekre. Aki tehát alszik az előadás alatt, vagy hiányzik, az ilyen szempontból megszívja. Persze, az ábrák zömmel tankönyv alapján készülnek, így önállóan is megoldható a dolog, ha valaki nagyon akarja. Az anyag lényegi dolgokban egyezik az otthonival, de, szerintem az elmélet keményebb. Nyilván, itt a diákok semmi klinikai vonatkozást nem kapnak, mivel az oktatók nem orvosok, vagy nem orvosoktól tanultak, ami a könyvben szerepel klinikum, az elég. Érdekes viszont, hogy a funkciót sem nagyon erőltetik, tehát, a szövettant kicsit sem kapcsolják össze mondjuk az élettannal, vagy a sejtbiológiával. Őszintén, nem csodálom, hogy az óra végére a diákok fele mélyen alszik, az anyag baromi száraz, tömény, és unalmas. Minden előadás végén egy mini tesztet kell kitölteni a hallgatóknak, amihez persze minden anyagot használhatnak, ami az órán elhangzott, tétje nincs, viszont ez szolgál névsorként is.

11.05 – 11.11. Hétfő – Vasárnap

Az utóbbi hetek szerencsére villám tempóban mentek el, és ez a harminckettedik a sorban. Nehéz elhinni, de már csak húsz hetet leszek itt, aztán irány haza. Ez nagyjából egy szemeszter, meg a hozzá tartozó vizsgaidőszak, ami igazán nem sok, ezek a periódusok pillanatok alatt szoktak eltelni régebben, és remélem, ez most is így lesz. Tehát, az időm arra, hogy valami maradandót alkossak, amit esetleg fel lehetne használni a későbbiekben, vészesen fogy. Ez a húsz hét lényegében arra elég, hogy folytassam a jelenlegi munkát, és még pár eredménnyel megtoldjam az eddigi igen szerény listát, új dologba belekezdeni már gyakorlatilag értelmetlen. Jelenleg erős küzdelem folyik a sejtekkel, és úgy tűnik, ők állnak nyerésre. Hiába, ritka szituáció, amikor több millió önálló élőlény egyöntetűen azt teszi, amit akarsz tőlük, nem tudom, hogy ezt már valaha sikerült-e bárkinek is elérnie a történelem során. Viszont, felcsillant a remény arra, hogy megkapom az eredményét a cirka három hónapja várt mérésnek, amivel gyakorlatilag az egész kísérletsorozatot kezdeni kellett volna. Csak, mivel ezt a módszert a helyiek nem szándékoztak megtanítani, mert drága, bonyolult, időigényes és a srác, aki csinálja nem beszél angolul. Tom meg ilyesmire nem ér rá, így kénytelen voltam várni, amíg más elvégzi helyettem a munkát. Pedig, időm garantáltan lett volna mindenre, de ez van. A mérés egyébként egy RT-PCR lenne, akinek ez mond valamit, ami valóban nem egyszerű, de nem mondanám, hogy különösebben a varázslás kategóriájába tartozna. Mindegy, talán majd most, vagy esetleg a jövő héten kapok pár táblázatot. Ezzel okosabb leszek azt illetően, hogy érdemes-e ezekkel a sejtekkel olyan vizsgálatokat csinálni, amiket az utóbbi pár hónapban végeztem, vagy nem.
Utóbbi esetben szívás van, mert mint mondtam, új dolgok eltervezésére, a cuccok beszerzésére, a módszer megtanulására, majd belövésére már nincs idő. Vajon mi a jobb? Játszani a jelenlegi dolgokkal tovább, aztán majd lesz valami, de egyre valószínűbb, hogy nem, vagy hagyni az egészet, elkezdeni valami mást (amit még nem tudok, hogy mi lenne), és otthon folytatni abban a reményben, hogy esetleg valami pozitívat ki lehet belőle hámozni. Persze, ha, egyáltalán a helyiek engedik, hogy otthon folytassam ezt a projektet. Mert ugye, amikor korábban ezt kérdeztem, akkor konkrét választ nem kaptam, a mosolygással egybekötött hümmögés és bólogatás pedig általában nem szokott feltétlenül jót jelenteni. Most már tudom, hogy legtöbbször ez a parasztvakítás kategória, azaz „Persze, hát hogyne, misem természetesebb annál, teljesen magától értetődő, hogy talán nem feltétlenül valószínű.” Ja, és persze a kérdésre adott válasz idővel képes dinamikusan változni.

10.29. – 11.04. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét kicsit mozgalmasabb volt, mint az előző, bár, azért nem vitte túlzásba. Legalább, volt egy búcsúparti kedd este, némi alkoholizálással egybekötve. A PACAP team gyógyszerész hallgatója befejezte három hónapos gyakorlatát, levizsgázott, és távozott a csapatból. Szokásos menetrend szerint történt minden, kedden rövid megbeszélés a kutatást illetően, aztán irány vacsorázni. Most Masashi javaslatára kínai étterembe mentünk, Ebisuba. Ettem pekingi kacsát, és azt kell mondjam, hogy valami eszméletlen finom. Elképzelésem sem volt arról, hogy mire számítsak, tudtam, hogy a kacsahús az jó dolog, a kínai kajákkal szemben pedig vannak fenntartásaim. Mint ahogy Masashi megfogalmazta, a kínaiak az asztalláb kivételével mindent megesznek, és a mindenbe sok olyan dolog beletartozik, amit annyira nem szeretnék megkóstolni. Ez az ételük, viszont állat. Kissé bonyolult enni, főleg, ha az ember fényképező gépet is akarja kezelni közben, de megoldható a probléma. Nem tudom, otthon hogyan tálalják a sült kacsát egy kínai étteremben. Itt kaptunk először egy tálban egy halom zöldséget, uborkát, hagymát, ilyesmi, aztán hoztak három tálkában különböző szószokat, meg egy tányéron palacsinta méretű, és hasonló vastagságú tésztát. Ez csak alakban volt hasonló a palacsintához, ízben leginkább a pitához tudnám hasonlítani. Végül érkezett a hús. Mivel egy kacsát pálcikával szétbontani kissé körülményes lenne, meg időigényes, még akkor is, ha már sült, ezért először csak megmutatták egészben, hogy íme, ezt fogjuk majd kapni, ezután késsel kicsit megdolgozták, és második körben már csak a húst hozták róla. Gyanús, hogy itt nem voltak egészen alaposak, legalábbis, nekem úgy tűnt, hogy arról a jószágról sokkal több mindent is le lehetett volna szabadítani, ha nagyon akarják, de végül így is jól laktunk. Ennyi hozzávalót kissé nehéz kezelni, a dolog úgy működött, hogy vett mindenki egy tésztát a tenyerére, majd a másik kezében levő pálcikával alaposan megpakolta minden jóval, összehajtogatta, és megette. Aztán vette a következőt.

10.22-28. Hétfő – Vasárnap

Próbálom összekaparni az elmúlt hét eseményeit, de ez most nem megy könnyen. Már megint nem jegyzeteltem rendesen, és valahogy elég nehéz visszaemlékezni a teljesen összefolyó napokra. Legszívesebben ezt a hetet kihagynám, ahogy van, szinte semmi nem történt, és szerencsére megfelelő gyorsasággal el is ment. Most nem mentem kirándulni, csak a városban nézelődtem. Szombaton jó idő volt, tehát elmentem a már-már szokásosnak mondható körömre, azaz gyalog Akihabara felé, majd vonattal vissza. Megint más utat választottam, így sikerült új részeket is felfedeznem, mint pl. a kikötő. Mivel a héten debütált a Windows 8, Akihabarában vetettem egy hosszabb pillantást a rendszerre, meg az új laptopokra. Sajnos a Windows RT még nem elérhető, a Win8-cal szerelt táblák ára pedig csillagászati. Sony, Fujitsu, Panasonic termékeket találtam, általában 13 coll körüli képátlóval, és Core i5, vagy i7 rendszerrel. Az áruk 100-170 ezer jenig terjedt. Ilyenem nem lesz, ez már most teljesen biztos. Lehetne, ha eladnám a Mac-et, de ez jelenleg teljességgel kizárt, meg vagyok vele elégedve. Visszatérve a Windows-ra, alapvetően tetszik, nem rossz rendszer, de olyan eszközön, ahol nincs érintőképernyő, hanyagolnám. Nem kapott el a vágy, hogy instant frissítsem a jelenlegi rendszeremet erre, maradok a hetesnél. Megszokott, stabil, viszonylag gyors, és van start menü. Az új felület érintőképernyő nélkül szerintem felesleges, mögötte meg alapjában egy kissé butított kinézetű Windows 7 lakik.

10.15-21. Hétfő – Vasárnap

A hét első felében úgy éreztem, rám tört a szabadság. Mivel az összes lényeges ember az intézetből épp New Orleansban pót-vakációzott, teljesen szabadon garázdálkodhattam. Nem kicsit volt jó érzés végre úgy létezni, hogy Tom nem ül egyfolytában a hátam mögött. Persze, a napi menetrend semmit sem változott, ugyanúgy kilencre jöttem, és hat körül távoztam most is, mivel a digitális póráz azért rajtam volt, illetve, ebben az egy hétben is illett valami eredményt produkálni, amit a következő „PACAP team meetingen” elő tudtok adni. Persze, ez nem olyan súlyú, mint az intézeti „lab meeting”, de azért jó, ha látják, hogy nem csak a lábamat lógatom egész nap, hanem érdemi munkát is végzek. Ehhez pedig eredmények kellenek, az, hogy pozitívak, vagy negatívak, vagy esetleg teljesen értelmezhetetlenek, már nem fontos. Ezen a héten sem változott sokat a szerencsém, továbbra is csak a fejemet vakarom a grafikonokat nézegetve, és Joe-val együtt már csak röhögünk a dolgon. Ő se érti, én sem értem, Tom sem érti, és gyanítom, nem is nagyon érdekli, ami persze egyrészt rossz, mert a PhD lehetősége erősen távolodik, másrészt meg jó, mert így legalább nem kell azon stresszelni, hogy nem tudok Nobel-díj-gyanús eredményeket produkálni. A két ortopédsebész kollégám, akik szintén PhD után kepesztenek már jóval lazábban vette a dolgot, mint én. Az egyiket a szokásosnál is kevesebbet láttam, mondhatni csak szerdán, amikor a heti műtőtakarítás volt kötelező jelleggel, Masashi pedig beugrott párszor, elújságolta, hogy már megint másnapos, mert ilyen, olyan, amolyan buli volt ilyen, olyan csajokkal, de természetesen ügyeletben is volt többször is, majd kicsit játszott az egereivel, és távozott. Nekik nem kényszer eredményt produkálni, még annyira se, mint nekem, a PACAP meetingeken rendszeresen közlik, hogy most épp nincs semmijük, így nem is szeretnének előadni. Ők megtehetik, én ilyen luxust nem engedhetek meg magamnak, illetve, Tom is kijelentette még a legelején, hogy előadni márpedig minden héten kell, ahhoz meg ugye szükség van eredményekre is.

10.08. – 14. Hétfő – Vasárnap

A hét egy ünnepnappal indult, nem tudom, hogy minek a napja ez, de nem is lényeges. Szünnap, tehát nem kellett dolgozni, és számomra ennyi bőven elég is. Sajnos, az időjárás nem volt valami ünnepi hangulatban, mint ahogy az utóbbi időben menetrendszerűen, ha nem kell melóznom, akkor esik az eső. Nem volt ez másképp most se, úgyhogy a már régóta halogatott túrázás ismét tovább csúszott a hétvégére. Szerencsére, csak a reggel, illetve mondhatni inkább a kora délelőtt telt esősen, utána meglepő gyorsasággal eloszlottak a felhők, és kisütött a nap. Mit lehet ilyenkor tenni? Hát, nem túl sok mindent,
Joe barátomtól azt a tanácsot kaptam Skypeon keresztül, hogy menjek el Uenóba vonattal, majd sétáljak vissza Shinagawa felé ameddig kedvem van. Nos, végül jobb ötlet híján ezt tettem, elmentem Gotandába gyalog, majd irány Ueno.

Ueno Zoo, bejárat. Ez most kimaradt.

10.02.-07. Kedd - Vasárnap

Nem szeretem az ébresztőórákat. Kíméletlen eszközök, amik mindig pont akkor szólalnak meg, amikor az ember a legkevésbé számít rá, és borzalmas hangjuk van. Ebből kiindulva, nekem nincs is ilyesmim, inkább a jóval megbízhatatlanabb, ellenben ütésálló telefonomat használom erre a célra. Ha szerencsém van, elfelejt csörögni, és akkor rákenhetem, ha elkések. Sajnos, ma nem volt ilyen mázlim, pontban 8.30-kor ébresztett, ráadásul valami kis bugnak köszönhetően teljes hangerőn kezdte el üvölteni a párnám mellett stílszerűen Alivntól a „Kurva élet” című számot. A reakciómat egy normális vekker kevéssé élte volna túl. A majd 12 óra alvás fájóan kevésnek érződött, de nem lehetett mit tenni, kedd lévén kénytelen voltam felkelni, és bemenni az irodába. Fantasztikus volt. Tom már nyolckor bent volt, és intézte az elmaradt dolgait. Én is imitáltam némi munkát, gondoztam a sejtjeimet, és igyekeztem túlélni. Persze, a PACAP-team megbeszélése ezúttal sem maradhatott el, fél hattól hétig tartott, úgyhogy későn szabadultam. A hét további napjai cirka ilyen felállásban teltek el, alvás, meló, unatkozás, alvás meló stb… A dolog egyetlen pozitívuma, hogy csak öt munkanap volt a szokásos hat helyett, így egy kicsit gyorsabban lett vége a hétnek.

09.24 – 10.01. Hétfő – Hétfő.

Ez a hét kissé viharosra sikerült, hogy úgy mondjam, volt benne pár erősen váratlan fordulat, meg egy-egy jó nagy tájfun, ami rendesen megkavarta az állóvizeket. Pedig, kezdetben nem úgy tűnt a dolog, hogy bármi érdemi esemény fog történni, minden a szokásos mederben zajlott. Kísérletek elindítása, végrehajtása, majd a kaotikus eredmények értelmezhető, esetleg eladható formába öntése. Lehet, hogy káoszelméletekkel kéne inkább foglalkoznom, úgy tűnik, abban jó vagyok. De, az is lehet, hogy filozófusnak kéne állnom, az se lehet sokkal unalmasabb, mint több órán át bámulni a grafikonokat, és azon agyalni, hogy ez most akkor miért néz ki így. De, legalább Tom elégedett velem, legalábbis azt mondja, ami feltehetőleg annyit mindenképp jelent, hogy nem akar nyilvánosan kivégezni. Aztán innentől a tényleges elégedettségig terjedő fokozatokon át, hogy valójában mit gondol, az örök rejtély fog maradni, azt hiszem.
Viszont, biztosan kijelenthető, hogy véget ért a nyár. Ez elég nagy megkönnyebbülést jelent számomra, nehezen viseltem volna még egy augusztusi hónapot. A hőmérséklet kellemes 25 fok körüli, a páratartalom csökkent, az éjszakák kifejezetten hűsítőek, úgyhogy ideálisak az életkörülmények. Lehet aludni éjjel, napközben a szabadban tartózkodni, meg ilyesmi. Persze, az otthon ilyenkor megszokott ősz még messze van, az majd csak október közepétől indul, addig egy átmeneti időszak lesz tájfunokkal tarkítva. A szezon a múlt héten indult, bár a viharok még nem értek el Tokióig, sejthető volt, hogy ami késik, nem múlik. A héten aztán megérkezett az első olyan tájfun ami végigsöpört a fő szigeten. Az időzítés kiváló volt, épp konferencián voltunk Kitakyushu tartományban jó nyolcszáz kilométerre Tokiótól.

09.17 – 23. Hétfő - Vasárnap

Ez a hét jelentős megkönnyebbülést hozott, na persze ennek semmi köze nincs az anathoz, pusztán az időjárás váltott „élhető” fokozatba. A hét elején még kitartóan tombolt a hőség, a hétvégére azonban megjött a több fokos lehűlés, ami úgy néz ki, végre tartós lesz. Bár az Okinaván átvonuló tájfun nem ért fel idáig, mégis elindított valami komoly légköri változást, aminek a hatása már itt is érezhető, amit nagyon nem bánok, hogy őszinte legyek. Van persze rossz vonatkozása is a dolognak, mint mondjuk az, hogy az egész vasárnapot gyakorlatilag elmosta az eső, de ezt most nem éreztem akkora katasztrófának.
További pozitívum, hogy hosszú idő óta először volt egy szabad hétfőm. Most van az úgy nevezett Silver week (ugye még valamikor áprilisban volt a golden), ami azt vonja maga után, hogy a hétfő és a szombat is ünnepnap. Fogalmam sincs, hogy miért, de a lényeg, hogy nem kell feltétlenül bejönni az anatra. Illetve, nem kellene, ha nem lettem volna olyan barom, hogy elszámolom magam a sejtjeimmel kapcsolatban. De, voltam, úgyhogy innentől nem sok választási lehetőségem maradt, a délutánból pár órát rá kellett áldoznom a sejtjeimre, ami bár annyira nem érintett meg, azért örültem volna, ha kihagyhatom ezt a remek programot. Úgyhogy, ebéd után, egy óra körül szépen bemásztam az intézetbe, és két órán keresztül sejteket pesztráltam. Már nem igazán tudott meglepni az a tény, hogy gyakorlatilag minden jelentősebb embert bent találtam, Tom, Hiro, és a legtöbb csoportvezető, meg PhD-s is dolgozott. Most már az sem zavart különösebben, hogy én viszont nem, csak elvégeztem a szükséges munkát, és már húztam is, amint lehetőségem volt rá. Sajnos a nap közepére esett az intézetbeli látogatásom, esélyem sem volt komolyabb kirándulásra. Mivel a hétvégén közel hatvan kilométert mentem, különösebben nem is vágytam nagy túrára, de azért csak, hogy történjen valami, elgyalogoltam Shinjukuba, majd mikor megérkeztem, vonatra szálltam, és visszautaztam Hatanodaiba. Értelme nem sok volt, de legalább elment vele pár óra.
A hét további része is ennek a jegyében telt, értelme nem volt sok, de végül elment az idő. Két említésre méltó dolgot tudok felidézni a munkanapokból.