01.28. – 02.03.

A héten az égvilágon semmi nem történt, lényegében alkohol, és bármi egyéb tudatmódosító cucc nélkül sikerült hétfő reggelből szombat estébe tér-idő ugranom. Pontosabban csak idő, a tér maradt ugyanaz. Az egyetlen említésre méltó dolog, hogy szombatra megérkezett az igazi tavasz, persze csak ármenetileg. Valamilyen kellemes déli áramlatnak köszönhetően ugyanis a hőmérséklet elérte a 20 fokot, amire november vége óta nem volt példa. Furcsa volt, hogy kint jóval melegebb az idő, mint a szobában, de estére ezt a problémát az egész napos szellőztetés megoldotta, tök jó volt kellemes 16 fokban ücsörögni a laptop előtt. Igazán maradhatna is ez az időjárás, egyáltalán nem bánnám. Sajnos, szombaton dolgoztam, úgyhogy csak korlátozottan tudtam élvezni a tavaszt, bár, azért Hiroval elgyalogoltunk Shinjukuba, majd én még ráadásként onnan vissza Hatanodaiba.
Vasárnapra viharos szél, és lehűlés volt kilátásban, úgyhogy komolyabb túra nem jöhetett szóba. Amúgy is volt egy olyan sanda gyanúm, hogy fél Tokió a hegyekben fog tobzódni a szombaton felbuzdulva, és kb. dugódíjat kell majd fizetni a népszerűbb ösvényeken, így inkább a várost választottam.

01.21. – 27. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét elég pörgősen indult, aztán végül nagyon lagymatag módon lett vége. Hétfőn rögtön indításnak részt vettem egy „Mochi-party”-n. Ez egy újabb főzőiskola akart lenni, azonban a helyiek jelenleg nem találtak olyan külföldit, aki hajlandó lett volna szakácskodni. Indonéziai kollégám kijelentette, hogy ő bizony semmi ilyesmire nem hajlandó, ne is próbáljuk meggyőzni, pedig őszintén érdekelt volna valami jó kis trópusi kaja, a perui, indiai, madagaszkári vendégek meg már főztek egyszer-egyszer. Már múltkor is feldobtam a kérdést, hogy mikor lesz valami japán. Mert, szép, hogy mi főzünk nekik, és adunk egy kis kóstolót nemzeti konyhánkból, de mi is szeretnénk részt venni valami helyi étel elkészítésében. Úgy látszik, a szervezők kicsit összekapták magukat, és kitalálták, hogy rendeznek nekünk egy kis bemutatót a mochi elkészítéséből, és fogyasztásából. De, mi is az a mochi, pontosabban a kirimochi?

Január 14 – 19. Hétfő – Vasárnap

Van az úgy, hogy néha napján az ember megszívja. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezi, vagy több esemény együttes összejátszása kapcsán fordul rosszra a helyzet.
Hétfő reggel valami ilyesmit érezhetett Tokió lakosságágának egy jelentős része, azaz pár millió ember. Kivéve persze engem, és kedves szomszédjaimat. Előző este viszonylag későn érkeztem haza Hakonéból, de ugye azért enni, fürödni muszáj, úgyhogy mire ágyba kerültem, már hajnali két óra felé járt az idő. Gondoltam, semmi gond, a hétfő szünet, úgyis eső lesz, lehet aludni délig, addig is legalább nem fázom a lakásban, gyorsabban elmegy a nap. Reggel aztán, úgy tíz óra tájban a szomszédok ordibálására ébredtem. Nem értettem mi a franc bajuk van, elvégre egyik sem az a kimondottan hangoskodó alkat, most viszont úgy zajongtak, mint a gyerekek. Vajon mi a rosseb az, ami három, harminc körüli faszinak ekkora meglepetést tud okozni a teraszon? Hát persze, hó. Ők még nem láttak ilyesmit. Ezek szerint, a mai eső kicsit más formában érkezett, mint várták, és most havazik. Ez nem annyira szokatlan errefelé ebben az évszakban, évi két-három alkalommal van hóesés Tokióban, de szinte sosem marad meg, tehát lényegében eső is eshetne. Viszont, most furcsa volt a csend, mármint, a szomszédokat leszámítva, persze. Se motorbőgetés, se teherautók zaja, teljes kuss. Na, ez már felkeltette a kíváncsiságomat, így félig az ablak felé fordultam, és kinéztem.

Január 7-13. Hétfő – Vasárnap

Ez volt az első teljes munkahete az évnek, szerencsére egész gyorsan elment. Véget ért a szabadságok ideje, ismét minden visszazökkent a normális kerékvágásba, azaz a kollégáim nekiálltak ezerrel kutatni. Rögtön kezdésnek szerdán megvolt a szokásos hónap eleji intézeti megbeszélés, ahol a prof. elmondta a menetrendet erre az évre, majd a mi munkacsoportunk tagjai megtartották a beszámolóikat. Mivel, az utolsó ilyen szeánsz október elején volt, azóta mindenki oktatott, így elvileg nem születtek új eredmények, de mindenkinek volt mondanivalója rendesen. Mert, ha hivatalosan nem is, szabadidőben (éjjel, szabadnapokon, oktatásmentes délutánokon), azért foglalkoztak a kísérletekkel, ha nem is teljes intenzitással. Én szerencsés helyzetben voltam, ugyanis, nekem nem kellett minden délután a gyakorlatos teremben szívni, megszakítás nélkül haladt a projektem. Hogy, mi is a normális menetrend, és hogy mi az irány, az most nem fontos, a lényeg, hogy volt miből szemezgetni. Összedobtam egy szerintem korrekt, és reális prezentációt, amit először persze Tomnak kellett előadnom, ő javasolt pár módosítást, bár most ez inkább cenzúrának tűnt, nem építő jellegű kritikának. Mondjuk, hogy tüntessem el a diáról, hogy úgy öt hónapnyi eredmény ugrott, mert nem mutat jól, ne említsem, hogy teljesen az első lépéstől kellett kezdeni mindent, meg hasonlók. Csak halkan jeleztem, hogy ezeket az apró tényeket azért elég nehéz figyelmen kívül hagyni, de megnyugtatott, hogy a prof.-ot, meg a többieket úgysem érdekli az ilyesmi, nem kell ezekkel a negatív dolgokkal terhelni a hallgatóságot. Végül is, ő a főnök, szóval szépen elvégeztem a javasolt módosításokat.
Szerdán aztán jó 15 percben elmondtam, hogy mire jutottam eddig, mi történt az elmúlt időszakban, csattanó gyanánt elmeséltem, hogy kellett kukázni majdnem mindent, majd összefoglaltam az eddig felmutatható eredményeket. Úgy döntöttem, most kicsit teszem a hülyét. A diákon egy darab negatív mondat sem volt feltüntetve, ahogy Tom kérte, de arról már nem kaptam információt, hogy szóban mit mondhatok, és mit nem… Nem ez volt életem legpozitívabb hangvételű előadása, az egyszer biztos. Ezt valószínűleg a prof is érezte, sőt, a pofára esésem története is kifejezetten érdekelte, végigkérdezgette, hogy mik voltak a kudarc okai, mire számítok, és mi a következő lépés. Mindenre válaszoltam, végül abban maradtunk, hogy egy hónap múlva majd meglátjuk, mi lesz a téma további sorsa. Az már kevésbé volt szimpatikus, hogy ezután Tommal vagy 5 percen keresztül japánul társalogtak engem teljesen kizárva a beszélgetésből. Ha már egyszer az én témám, és én szívok vele, talán elvárható lenne, hogy velem is megosszák a gondolataikat. Később hiába kérdeztem Tomot, kitért a válasz elől. Végül is, ez még mindig jobb, mintha valamit kamuzott volna. Egyébként, nem tűnt úgy, hogy mélyen érintette a produkcióm, ugyanúgy mentünk ebédelni, mint bármikor máskor, beszélgettünk az időjárásról, ilyesmik, mosolygott, szóval, semmi látható neheztelés. Az meg, hogy mit gondol magában, megmondom őszintén, nem érdekel. Kicsit kezd elegem lenni a rendszerből, és nincs túl sok vesztenivalóm, úgyhogy amolyan minden mindegy alapon fogok a jövőben játszani, hátha így többre jutok eredmények tekintetében. Meglátjuk, mennyire tolerálják a helyiek, és tesznek-e ellene valamit, mondjuk, sok mindent már nem tudnak.

December 31 – Január 6.

És igen! Elérkezett ennek az évnek is az utolsó napja. Gondolom, most valami számadás jellegű dolgot kéne írnom, mi történt eddig, mi volt jó, meg mi kevésbé, mit változtatnék, fogadalom, stb. stb… Na, ez az, amit nem fogok hosszasan megtenni, mert nem különösebben érdekel. Maradjunk annyiban, hogy ez is egy hosszú év volt, nem egészen úgy alakult, ahogy elképzeltem, de ez már megszokott. Úgysem szeretem a kiszámíthatóságot. A legjobb élmény a Fuji megmászása volt, ez teljesen biztos, a legrosszabb meg nem érdekel, túléltem, elmúlt. Új évi fogadalom? Őőő… Ez egy baromság.

Lássuk inkább, hogy mi történt a héten. Múltkor már említettem, hogy itt az év szünettel végződik, és kezdődik, amit a többség komolyan is vesz. Általában, aki teheti, hazautazik a családhoz, és ott tölti ezt az időszakot, olyan ez, mint nálunk a karácsony. Tom, és Hiro is az egész szünet alatt csak ettek/ittak a szülőknél, és egészen kipihent fejük lett. Már szintén mondtam, hogy én megszívtam egy kissé ezt a szünet dolgot, a fantasztikus időzítésnek köszönhetően majdnem minden nap dolgoznom kellett. Persze nem sokat, pont csak annyit, hogy semmi komolyabb kirándulást, esetleg egy kétnapos túrát ne tudjak megjátszani, szóval, maradtak a fél napos mászkálások. Szerencsére, az időjárás most ismét élhetőbbre váltott, nem volt eső, és a hőmérséklet is 10-12 fok körül alakult, egyedül az időnként viharos északi szél volt kellemetlen, de semmi nem lehet tökéletes.

December 24-30. Hétfő-vasárnap

Ennek a hétnek leginkább a karácsony jegyében kellett volna telnie, legalábbis, otthon biztos így lett volna. De, ez a hely nem az otthon, úgyhogy, itt kissé más szabályok vannak érvényben. Huszonnegyedike ugyan szünet volt, de nem a karácsony, hanem a téli napforduló miatt. Eredetileg ez az ünnep huszonharmadikára esik, de, mivel az vasárnap miatt eleve szabadnap, idén áttették hétfőre. Ezt persze egyáltalán nem bántam, legalább volt lehetőségem csavarogni egyet. Semmi különleges nem volt tervben, csak egy nagy séta a városban. Igyekeztem némi karácsonyi hangulatot találni, de ez valahogy nem sikerült. Délután egy körül indultam el, úgy terveztem, hogy most elsősorban sötétben kéne mászkálni, díszkivilágítást fotózni leginkább akkor lehet. Mivel, sötétedésig volt még pár órám, úgy döntöttem, nem vonatozok Shinjuku-ba, hanem gyalogolok. Most már teljesen rutinosan mozgok a városnak ezen a részén, lényegében GPS nélkül merek új utakat is választani, úgyis mindig ismert pontokhoz lyukadok ki végül. Most valahogyan különösen gyors útvonalat fedeztem fel, a légvonalban kb. nyolc kilométeres utat sikerült másfél óra alatt lenyomni, így még verőfényes napsütésben értem a Yoyogi parkhoz.

December 17-23. Hétfő – Vasárnap.

Legutóbb egy mozgalmasabb hétben reménykedtem, hát, ez péntekig nem valósult meg. Jelenleg várom, hogy a sejttenyészetem használhatóvá váljon, de a sejtosztódást annyira nem lehet sürgetni. Talán jövő héten már elkezdhetek velük dolgozni, de addig csak a malmozás marad. Úgyhogy, összefoglaltam az eddigi eredményeket már háromszor, próbálok belőlük bármi használhatót kicsikarni, de ez eddig nem igazán sikerült. Emellett olvasok, rendezgetem a fotókat, de leginkább ülök, és várok.

A múlt hétvégén zajlott az elnökválasztás országszerte, és a héten lett hivatalos eredmény. Normális esetben itt is négyévente lenne esedékes a dolog, de az előző kormány három év után lemondott. Fukushima, és egyéb kudarcok miatt az elnök állítólag önkritikát gyakorolt (vagy valakik diszkréten felkérték, hogy húzzon a francba), így előbbre csúszott az egész játék egy évvel. Részemről már nagyon örülök, hogy vége ennek a cirkusznak is, itt ugyanis kissé más módon kampányolnak, mint otthon. A napi háromszor-négyszer elvonuló autók, amikből üvölt a különböző kampányszöveg rohadt idegesítőek tudnak lenni. Egyrészt kész öröm vasárnap erre ébredni, másrészt, ha épp melletted megy el, átmeneti halláskárosodást okoz. Aztán, minden forgalmasabb helyen a különböző pártok emberi állnak, és hangosbeszélőn keresztül osztják az észt, amit néha egy-egy artikulálatlan üvöltéssel is megtoldanak, pusztán a hatás kedvéért. Emellett osztogatnak röplapokat persze, választási reklámmal ellátott zsebkendőket, tollakat, meg egy csomó más szemetet. Egy dolog viszont nincs, ami otthon olyan népszerű, itt nem ragasztják tele a várost a politikusok ocsmány pofáját ábrázoló képekkel. Vannak ugyan plakátok, de azokat csak pár helyre, meg az előre kihelyezett, ideiglenes hirdetőtáblákra szabad kitenni. A kampány már jó egy hónappal ezelőtt elkezdődött, és értelem szerűen múlt hétvégén érte el a tetőpontját, éppen itt volt már az ideje, hogy véget érjen. Egyébként, a politikusok itt is ugyan úgy néznek ki, mint otthon. A plakátokat elnézve nagyon nehéz dolguk lesz a választóknak, én szívem szerint egyikükre sem lennék hajlandó szavazni.
Vasárnap megvolt a szavazás, hétfőre meg már mindenki tudta az eredményt, úgy néz ki, itt is kétharmados többség lett, igaz csak koalícióval, és ugyanúgy, mint otthon 2010-ben, itt is az eddig ellenzékben levő párt nyert. Pár kollégát megkérdeztem, hogyan vélekednek ezzel kapcsolatban. Kaptam elégedett válaszokat, miszerint jó emberek győztek, és tényleg pozitív változásokat ígértek, bár amikor rákérdeztem, hogy mire is gondolnak, akkor konkrét példát mondani már nem sikerült. Egyvalakinek szokás szerint most is eltérő véleménye volt a többiektől, és hajlamos vagyok inkább neki igazat adni. Szerinte, papírforma győzelem született, és ennek két oka van. Egyrészt, az ellenzék sok-sok pénzt ölt a televíziós kampányra. Tehát, a csapból is azt folyt, hogy mindenki szavazzon rájuk, mert a mostani kormány milyen szar, de ők majd rendet tesznek, és megmutatják, milyen erős is a japán nép, meg a gazdaság, és felszámolják az atomerőműveket stb. Az emberek ezt elhitték, és mivel a többségnek semmilyen politikai meggyőződése sincs, abszolút nem törődik ilyesmivel, elment, és szavazott. Kire? Hát, akit mondtak neki (birka effektus). A másik probléma pedig, hogy az utóbbi időben rengeteg párt alakult az országban, és ez megzavarta a választókat. Még annyira sem tudták, kit is válasszanak, mint korábban, amikor csak 3-4 lehetőség volt. Ez a kétharmados többség egyáltalán nem jó, mert kissé problémás lesz ezután a demokrácia. Ismerős a történet? Kíváncsi vagyok, hogy itt mi lesz ennek az egésznek a hatása és a következménye. Minden esetre, az alakuló kormány helyében bemutatnék valami áldozatot a Fuji tiszteletére, és szépen megkérném, hogy ne törjön ki az elkövetkező négy évben. A természeti katasztrófák errefelé jó eséllyel kavarnak kormányokat megbuktató politikai viharokat is.

December 10-16. Hétfő - Vasárnap

Az elmúlt hetet egy hétvégére időzített betegszabival zártam, ezt pedig, azt hiszem illet volna azzal kezdeni. Már, ha errefelé létezne ilyesmi. Amióta itt vagyok, nem emlékszem, hogy bárki is otthon maradt volna csak azért, mert beteg. Jó, nyilván, ha látványosan szarul néztem volna ki, akkor biztos nem lett volna senkinek se kifogása az ellen, hogy a lakásban maradjak, de a láz, fejfájás, izomfájdalom, ilyesmi nem igazán tartozik a látványosabb tünetek közé. Úgyhogy, felvettem egy maszkot, és szépen mentem dolgozni. Egy előnye volt a dolognak, az irodában legalább meleg van. Mégiscsak kellemesebb huszonpár fokban ücsörögni, mint a 12 fok körüli szobában. Meg, most épp tennivaló is volt, bár nem túl sok. Mivel a kísérletem mondhatni teljesen behalt, és szépen kidobtam pár hónapnyi eredményt, neki kell állni az egésznek elölről. Tehát, új egerekből, újra retinát kiszedni, majd új sejttenyészetet indítani, a változatosság kedvéért az új mérésekhez. Úgyhogy, most volt munka hétfőn, meg kedden, majd onnantól szakadt rám a teljes unalom, és semmittevés.

December 3-9. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét rögtön egy érdekes eseménnyel indult, vagy még talán az előző végződött vele, beomlott egy alagút nem messze Tokiótól. A Chuó-highway egyik alagútjáról van szó, ami kb. 30 kilométerre van a fővárostól, 5 kilométer hosszú, és mintegy 100 méteres szakasza rogyott meg egy kissé. Hétfőn gyakorlatilag az összes TV, újság ezzel a hírrel volt tele. Érdekes módon, az otthon oly népszerű számítógépes modellezést az itteni hírműsorok nem használták. Ezt leszámítva persze mindent bevetettek, voltak helyszíni felvételek, fotók, beszámolók túlélőktől, mentőktől, tervezőktől, politikusoktól, szóvivőktől. A helyzetet, meg a feltételezett okokat először elmondták, majd kis táblára felvésték táblafilccel pontokba szedve, készítettek rajzokat, origamit, meg amit csak el lehet képzelni, de animáció az nem volt. Itt a hír jellege is más, a központi téma ugyanis az omlás maga volt, az, hogy kilencen meghaltak, csak úgy mellékesen lett megemlítve, mintegy lábjegyzetben. Nem a teljes autópályát érinti a dolog, ugyanis ha jól emlékszem ezen a részen az dupla (a Fuji felé a busszal mi is áthaladtunk itt), tehát négy, legalább kétsávos járat fut keresztül a hegyen. Ez úgy lehetséges, hogy először építettek két átjárót az eredeti autópályának, majd miután ez kevésnek bizonyult, mindezt megismételték. Így a forgalom kettő, egymástól teljesen független részen halad legalább 4-4 sávban mindkét irányban.
A beomlott szakasz az egyik legrégebbi, közel negyven éves, Japánban a legtöbb alagút ekkor készült, mert ugye ekkor volt az a bizonyos gazdasági buborék, tehát az abszolút jólét, meg minden. Ebből az következik, hogy számos hasonló van országszerte, ami ilyen korú, és ilyen technológiájú. Ez fontos, mert itt most nem arról van szó, hogy földrengés volt, vagy esetleg a víz kimosta az anyagot a falból az évek során, hanem az alagút gerince csúszott össze. Ahogy kivettem a rajzokból, valami olyasmit kell elképzelni, mint a boltívek esetében. Azok zárókövéhez hasonlóan, itt is van valami elem, ami az egészet összetartja, minél nagyobb a terhelés, annál erősebben. Ez adta meg magát ismeretlen okból, és az egész szerkezet összerogyott, pár autót maga alá temetve. Szerencse a dologban, hogy épp nem itt volt sok kilométeres dugó, hanem a másik irányba haladó részen, így lehet, hogy „csak” kilenc halott van. Valószínű, hogy fejek fognak hullani a későbbiekben, mert papíron két-három hónapja volt ellenőrzés, és karbantartás, ami semmi problémát nem tárt fel. Most viszont egy ideig lezárták az egész pályaszakaszt, kijavítják a hibát, és mindent ellenőriznek. Ez nagy probléma, mert ezt az öt kilométeres részt nem nagyon lehet kikerülni, ugyanis, ha itt átfúrnak egy hegyen, azt nem azért teszik, mert politikai szempontból impozáns, hanem, mert valóban szükséges. Vannak ugyan főutak a környéken, de azok ekkora terhelést nem bírnak el, másrészt több tíz kilométer hosszan kanyarognak keresztül a hegyeken, a legnagyobb kamionoknak nem is járható szakaszok ezek. Szóval, lesz némi probléma a közlekedésben az elkövetkező időszakban. A Chuó-Expressway az egyik autópálya, ami összeköti Tokiót, és Nagoját, azaz, lényegében a fővárost, meg az ország északi részét, Nagojával, Oszakával és az ország déli felével. A másik a Tomei-Expressway, de az egyedül nem bírja el a forgalmat. Már így is meg kellett duplázni azt is, és még így sem elég a kapacitása. Tom mondta, hogy emiatt elképzelhető, hogy pár délről hozott áru csak csökkentett mennyiségben lesz elérhető Tokióban a következő időszakban, vagy el fog fogyni. Legalábbis, a hírekben ezt hallotta.

November 26 – December 2.

Úgy látszik, a hideggel én is lassulok, csökken a motivációm, meg ilyesmi, ugyanis megint tisztességes, több mint egy hetes lemaradást igyekszek behozni írás terén. Nem mintha nem lenne miről írni, csak a kedv hiányzik hozzá mostanában. Valahogy visszájára fordultak a dolgok az utóbbi időben. Eddig mindig azt vártam, hogy legyen már hétvége, és legalább azt az egy szabadnapomat kiélvezhessem, most azonban alig várom, hogy kezdődjön a következő hét. Az ok egyszerű, a munkahelyen legalább meleg van. Bent lenni továbbra is szívás, de sokkal kellemesebb ülni, és olvasni a 25 fokos irodában, mint malmozni a 11-13 fokos szobában. Tudom, tudom, miért nem fűtök, elvégre azért van. Nos, ennek több oka is van. A szigetelés mindennemű hiánya, meg a nyílt szellőzőrendszerek a konyhában, fürdőben, WC-ben komoly problémát jelentenek. Amíg megy a klíma lehetséges olyan 18-20 fokot tartani, ami már kifejezetten kellemes, tulajdonképp teljesen elég is lenne. Azonban, amint kikapcsol, kb. 20 perc alatt hűl a szoba vissza az alaphőmérsékletre, és az egész kezdődik elölről. A nagy üvegfelületek csak úgy szívják befelé a hideget. Jellemző, hogy egy hidegebb reggelen elég csak a teraszajtó elé állnom, és az rögtön bepárásodik. Ja, és imádok a jó meleg ágyból kimászni a 11 fokba. Minden tiszteletem annak, aki ezt éveken keresztül képes megtenni. Részemről most kezdem komolyan értékelni a PTÁV-ot.
Aztán, nem tudom, hogy ki találta ki azt, hogy a klíma megfelelő nem csak a szoba hűtésére, hanem a fűtésére is, minden esetre, gratulálok neki. Egyrészt, a cucc meglehetősen hangos. Tehát, amikor kipróbáltam éjszaka, akkor fél óránként felébredtem, kb. minden bekapcsolásra. További probléma, hogy japán nyelvű rajta minden. Ez kissé megnehezíti a kezelését, és mivel ez egy japán cég terméke, kifejezetten belföldi piacra gyártva, esély sincs angol nyelvű leírást találni hozzá. Kaptam ugyan egy papírt beköltözéskor, amin a távkapcsoló gombfeliratainak a tükörfordítása szerepel, de attól még a kijelzőn megjelenő infót rohadtul nem fogom megérteni.
Ja, és persze drága is. A helyiek megengedhetik maguknak, hogy egy komplett családi házat felfűtsenek elektromos árammal, mi, a csóró vendégek, azonban kevésbé. Azért mondom, hogy mi, mert kicsit tanácskoztunk erről a szomszédokkal. Szerencsétlenek, ők jobban megszívták, mint én, legalább nekem nem szokatlan az, hogy tél van, nekik viszont igencsak ismeretlen. Indiában még csak-csak megvan a szokásos négy évszak, de Madagaszkáron, meg Balin nem igazán. Szegény srác, aki Baliról érkezett október közepén már akkor meg akart fagyni, pedig még javában jó idő volt kellemes 20-25 fokkal. Szegény, hiába hallott arról, hogy itt hidegebb van, nem tudott magának se pulóvert, se kabátot venni, mert Indonéziában ilyesmit nem árulnak. Pénze érkezéskor nem volt ilyesmire, úgyhogy az International Exchange Center dolgozói kukáztak neki pár melegebb cuccot valahonnan. A madagaszkári srác sincs sokkal jobb helyzetben, mostanában nem találkoztam vele úgy, hogy épp nem didergett volna. Még az indiai srác viseli a legjobban a dolgot, bár rengeteget fogyott április óta. A fentebb említett okok miatt ők sem használják a „fűtést”, igyekeznek túlélni, ahogy lehet. Mondjuk vicces volt valamelyik nap nézni, ahogy ülnek a szobában, mindegyiken két pulóver, vagy kabát, a balii srácon sapka, kesztyű, és forró vizet kortyolgatnak a hideg whisky mellett. Ők is kiszámolták, hogy ha tartani akarnák a szobákban legalább a 18 fokot, akkor napi hány órát kéne járatni a klímát, és arra jutottak, hogy ez nekik annyira nem éri meg. Saját számításaim alapján pár százezer forintot simán ellehetne tapsolni ebben a 3-4 hónapban úgy, hogy minden nap kb. este 6-7 órától másnap reggel kilencig lenne viszonylag meleg. Persze, csak a szobában, cirka 12 négyzetméter, 2 méteres belmagasság, a fürdőt így felfűteni egyszerűen technikailag nem lehetséges.