07.02-07. Hétfő-Szombat

Ezt a hetet igazán gyorsan össze lehet foglalni, abszolúte semmi rendkívüli nem történt. Mondhatni, dög unalom volt hétfőtől szombat estig. Az esős évszak azért bebizonyította, hogy miért is ez a neve, és borongós, esős időjárást hozott. Persze, mikor máskor tetőzött volna, mint szombaton, amikor gyakorlatilag reggeltől éjjel kettőig szakadt. Csak kétszer játszotta el velem, hogy elállt, amire belelkesültem, és már indultam volna valamerre, amikor újra rákezdett.
A hét első feléről gyakorlatilag nincs mit írni, nem is emlékszem azokra a napokra. Mivel, az egereim két hete úgy döntöttek, hogy nem érdemes utódot hozni erre a világra (hiába, okos állatok ezek), nem volt semmi érdemleges munkám. Az eddig összedobott sejttenyészeteimet pesztráltam csak, de az nem sok, cirka kétnaponta másfél óra, hiába igyekeztem elnyújtani a dolgot, két óránál hosszabbra egyszer sem sikerült. Olvastam némi szakirodalmat, és igyekeztem haverkodni a többiekkel. Mostanában mintha alábbhagyott volna a lelkesedésük, megszűntem szenzációnak lenni, így Tomon, és Hiron kívül rám se bagóznak. Így, a munkaidő nagy része erősen passzív volt. Megválaszoltam pár levelet, írtam blogot, elrendeztem a fotókat, ilyesmi. Internet ugye nincs, de azt, hogy offline mit csinálok, reményeim szerint a tűzfalamnak hála nem látják. Annyi kis trükköt kellett csak bedobni, hogy a leveleket megírtam, de nem küldtem el azonnal, hanem csak amikor hazaértem. Egyébként, bármi más offline tevékenységet zavartalanul művelhettem, Tom ugyanis házon kívül volt. Na, persze, nem nyaralt, vagy ilyesmi, hanem a város másik felében próbált valamilyen új módszert kidolgozni, és megtanulni. Engem nem állt szándékában mélyen bevonni a dologba, úgyhogy nem faggattam.
A lényeg, hogy nem volt itt. Ennek egyenes vonzata volt, hogy csütörtökön egyedül kellett lemennem az állatházba takarítani. Ez egy kissé nehézkes volt, mivel, bár a tanfolyamot elvégeztem, és sikerrel levizsgáztam, belépési jogom nem volt. Egyik kollégát kaptam el, aki szintén be volt osztva, és megkértem, hogy szóljon, ha elindul lefelé. Ezt egy kissé vicces volt megmagyarázni valakinek, aki angolt csak címszavakban érti, de jó öt perc alatt azért sikerült. Végül, annyira átérezte a helyzetemet, vagy annyira nem akart még egyszer ilyet, hogy csináltatott nekem is engedélyt a belépésre. Úgyhogy, már az én pofám is el van raktározva a rendszerben, és elvileg bármikor lemehetek, ha úgy tartja kedvem, persze, az erre vonatkozó előírások betartása mellett. Remélem, hogy a szoftver nem fog zavarba jönni a két hetes szakálltól, vagy ilyesmi, de talán ennél profibbra van megcsinálva. Tom mondta, hogy állatot egyedül azért ne hozzak fel, illetve, csak szigorúan zárt dobozban, mert ha egy transzgénikus egér megpattan, akkor minket nagy valószínűséggel lecsuknak, errefelé nagyon szigorúan kezelik az ilyesmit. Jó ilyen apróságokkal tisztában lenni.

06.30. Szombat.
Ennek a hónapnak is elérkezett az utolsó napja. Hihetetlen, már a negyede eltelt az évnek, de annyira nem lelkesítő, hogy még háromszor ennyi hátra van. Jó itt, meg minden, de otthon is jó lenne. Soha nem voltam még ennyit távol, és hiányzik.
A mai nap is melóval kezdődött, aztán kettő körül távoztam, szereztem ebédet, és azon gondolkodtam, mi is legyen a program. Mivel, úgy voltam vele, hogy pihenek, túra, vagy sok kilométer gyaloglás szóba sem jött. Végül elvonatoztam Shinjukuba lesz, ami lesz alapon. Sétáltam, nézelődtem, és ládáztam. Végül azért csak sikerült 5-6 kilométert gyalogolnom, de nem éreztem annyira problémásnak. Úgy látszik, a javulási tendencia folytatódik, aminek nagyon örülök. Találtam pár érdekes helyet a környéken, először is, a foci stadiont. Nem tudom, hogy itt volt-e VB meccs, de nem lennék meglepve. Elég nagy, eléggé a város közepén, és a környék is alkalmasnak tűnik egy ilyen esemény lebonyolítására. Most persze minden csendes volt, csak pár ember lézengett, szerencsére.

06.25-29. Hétfő – Péntek
A tizenharmadik itt töltött hetem nem sikerült valami izgalmasra, bár, azért azt sem mondhatom, hogy nagyon unatkoztam volna. Sikerült megismerkednem a helyi betegellátási rendszerrel egy kicsit közelebbről, mint szerettem volna. Ugye, múlt vasárnap Takaóban túráztam elég sokat, és említettem, hogy kissé lehaltam, mire megmásztam az első hegyet. Ezt akkor a rossz kondinak tudtam be, de nem az volt. A lényeg, hogy hétfőn csak úgy sima nyugalmi pozícióban is elkezdett elfogyni a levegő. Nem látványosan, úgy diszkréten. Azt vettem észre, hogy egyszerűén nem tudok mély levegőt venni, mintha sóhajtani akarnék, de egyszerűen nem tudnék ehhez elég mennyiségű levegőt beszívni. Nem nagyon hatott meg a dolog, ilyen már volt sok évvel ezelőtt is, akkor asztmához kapcsolódott. Gyerekkori történet, kaptam rá gyógyszert, háromévi úszás, meg a rendszeres mozgás végül megszüntette. Cirka tizenhárom éve semmit nem szedek rá, és semmi problémám nem volt azóta, pedig túlélő túrákra jártam, vízipipáztam, és jártam bulizni, kocsmázni, koncertekre, ahol azért akadt füst rendesen. Úgy voltam vele, hogy bár fura, de biztos a magas páratartalom, meg a növekvő szmog újra előhozta. Aztán kedden már kezdett érdekes lenni a dolog, tompa jobb oldali mellkasi fájdalom is jelentkezett, és a sóhajtozás, ami inkább valami elcseszett ásítás félére hasonlít egyre gyakoribbá vált, ja, és úgy éreztem, mintha valaki ráült volna a mellkasomra, és nem akarna leszállni. Este elmentem Oimachiba csak egy kis séta címszóval. Mire visszaértem Hatanodaiba, erősen meg akartam halni. Pulzus százharminc felett, levegő kevés, izzadás, ami kell. Egyszerű négy kilométer sík terepen elég volt hozzá. Egyre erősödött az érzés, hogy ez bizony nem asztma, és ez az állapot annyira nem ideális.

06.24. Vasárnap
Mint múlt héten említettem, ma megpróbáltam egy kicsit felpörgetni az életemet, ami már eléggé kezdett a hétköznapok monotonitásába veszni. Gondoltam, hogy keresek némi hegyet, és túrázok egy jót a környéken. Takao lett az úti cél, ami még Tokióhoz tartozó terület, a város délnyugati peremén helyezkedik el. Különlegessége, hogy itt a városhatár, innen indul a hegyvidék.

A városhatár.

Tom említette ezt a helyet még cirka két hete, és felkeltette az érdeklődésemet. A megfelelő alkalomra vártam eddig, és mivel kellemes, és esőmentes időt jósoltak mára, elérkezettnek láttam a lehetőséget. Persze, egy ilyen kalandnak nem lehet nekivágni csak úgy, a szombat este nagy része a készülődésre ment rá. Merre is megyek, mit akarok megnézni, hova akarok eljutni, beleférek-e majd az időbe, melyik vonat kell, mennyibe kerül, stb… Kissé komplikáltabb, mint otthon elugrani a Mecsekbe. Másrészt, össze kellett pakolnom a szokásos túrafelszerelést is. Otthon van egy hátizsák, ami gyakorlatilag menetkészen áll, csak ruha, kaja, víz kell bele, és annyi. De itt mindent újra össze kellett vadászni, majd elrendezni a táskában. Viszont, végre belaktam a North Face-t. Került bele öngyújtó, kés, spárga, szigetelő szalag, pár nejlonszatyor, poncsó, ami szükség estén fedélként is szolgálhat, tartalék akkuk, és elemek, GPS, fényképező. Két dolog hiányzott, a kötszer, és az elemlámpa. Előbbi nem nagyon érdekel, utóbbi viszont eléggé fájó pont. Végülis a telefonom LED vakuja is megfelelő pár tartalék akkuval megtámogatva. Jó erős fénye van, de azért a következő beszerzendő eszköz egy fejlámpa lesz. Esetleg, valami iránytű, ha valamilyen okból kifolyólag mind a két GPS-em behalna (atomtámadás??).

06.22. Péntek
Pénteken, a hét lezárásaként részt vettem egy főzőtanfolyamon. A külföldieket segítő itteni iroda kitalálta, hogy ha már egyszer ennyi idegen van egy kupacon, jó lenne megismerni valamit a konyhájukból is, így aztán pár havonta rendeznek egy kis főzőcskézést. Mivel elböktem, hogy tudok főzni, innentől a minimum elvárás volt, hogy ott legyek én is. Egyelőre, mint „diák”, szakácskodnom majd csak a legközelebbi alkalommal kell, majd valamikor augusztus végén.

A főszakács.

Fokhagyma-szeletelés.

Egyelőre annyi volt a cél, hogy megnézzem, hogyan is zajlik ez az egész. Az, hogy megtanulok elkészíteni egy madagaszkári kaját részemről csak másodlagos volt. Igazából nem olyan klasszikus főzőiskolát kell elképzelni, ahol minden hallgató késsel a kezében rohangál, és próbál valami értelmeset alkotni, hanem egy ember főz, a többi meg segít neki, vagy nézi, vagy ül, és beszélget. Szóval nem olyan vészes a dolog, nem kell kiselőadást tartani, vagy ilyesmi. Madagaszkári doki egész otthonosan mozgott a konyhában, és a kaja, amit összeütött nagyon finom volt. Majdnem otthoni ételnek is beillett volna, de csak majdnem. Egyébként, lényegében francia kaját készített, egy kis madagaszkári beütéssel, így az alapanyagok is az európai konyhából származtak. Ipari mennyiségű fokhagymát pirított olajon, majd erre rászórt sok darált húst, amit szintén pirított egy kicsit. Majd hozzátett vöröshagymát, paradicsomot, és valami nagylevelű zöld gazt, ami leginkább a spenóthoz volt hasonló, csak helyi kiadásban. Aztán, hozzáöntött az egészhez egy adag rizst, és mindent egybe alapon készre főzte az egészet.

06.18-21. Hétfő - Csütörtök
A hétfői nap meglehetősen érdekesen kezdődött. Volt szerencsém beszélgetni az egyik kutatóval, aki előző pénteken Fukushima környékén járt. Kaptam némi konkrét információt a jelenlegi helyzetről. Emberünk pár kollégájával, és diákokkal látogatott el egy nagyobb faluba, ami a lezárt területen belül fekszik. Kutatásokat végeznek azzal kapcsolatban, hogy a rizsre milyen hatással van a sugárzás. A falu különböző pontjain helyeztek el palántákat, és vizsgálják a növekedésüket, a termést, illetve, hogy raktároznak-e el sugárzó részecskéket, és ha igen, milyen mértékben.
Ahogy kivettem a szavaiból, a szitu tényleg Csernobilhoz hasonlít, bár annál sokkal enyhébb. Nem tudta pontosan megmondani, mekkora terület van lezárva, de feltehetőleg nem kicsi. Annyi biztos, hogy nem teljesen kör alakú a zóna, hanem elnyújtott, az erőműtől délre ugyanis sokkal komolyabb mértékű szennyezés történt. Azt mondta, hihetetlen élmény volt a látogatás. Péntek hajnalban indultak Tokiótól kissé északra levő városrészből, cirka 350 km volt az út. Megérkezéskor természetesen át kellett esniük egy szigorú biztonsági ellenőrzésen, és csak a megfelelő engedélyek birtokában léphettek be a lezárt területre. Rövid autózás után érkeztek meg a célhoz, ami egy falu volt az erőműtől nyugatra. Bár, itt feltehetőleg sokkal erősebb volt a földrengés, mint Tokióban, szinte semmi kár nem keletkezett az épületekben. Mivel, ez egy viszonylag magasabban fekvő település, a cunami sem ért el idáig. Félelmetes érzés lehetett egy teljesen kihalt szellemvárosban sétálni. Elmondása alapján az épületek, az utak, a táblák, közlekedési lámpák, szóval minden a helyén van, nem károsodott, csak épp teljesen elhagyatott az egész. Még állatok sincsenek, mindösszesen két macska, és egy tehén mutatkozott az ott töltött egy nap során. Két őr vigyáz mindenre, akik meghatározott időközönként váltják egymást. Nem lehet túl izgalmas meló egész nap egy totál kihalt poszton dekkolni, nehogy valakik esetleg fosztogatni próbáljanak, amire a japánokat ismerve szinte nulla az esély. Az aktuálisan szolgálatban levő tagon kívül mindösszesen egy ember él a falu környékén, egy öreg, aki nem volt hajlandó elhagyni az otthonát, és gyakorlatilag önellátó gazdálkodást folytat már több mint egy éve, és nagy ívben tesz a sugárzásra.
A kutatócsoport több helyen végzett méréseket, az épületen belül, ahol az őr posztol kb. 2 uS/óra a dózisteljesítmény. Nyílt téren, a talaj közelében pedig cirka 5 uS/óra, de vigyázni kell, mert vannak helyek, ahol a sugárzás sokkal magasabb is lehet, mint úgy általában. A Fukushima felé tartó országút, és környéke erősebben szennyezett, ott cirka 20-30 uS/órát mértek, és természetesen le van zárva mindenki elől. Hogy milyen hasadóanyagok szóródtak szét a környéken, és vannak jelen most is az nem teljesen tisztázott. A jód 131 már lebomlott, annak rövid a felezési ideje, úgyhogy főleg Cézium van a lezárt zónában, azonban független kutatók mondták, hogy plutóniumot is találtak elszórva, ami nagyobb probléma és a fűtőelemek direkt sérülésére utal. Persze, a kárelhárításért felelős TEPCO erről semmi információt nem ad ki, és nem erősít meg.
Próbáltam szerezni pár infót a kárelhárításról, és az erőműről is. Igazából, semmi érdemleges választ nem kaptam, senki nem tud semmit. Az őrök nem beszélnek, és csak a független kutatók osztanak meg egymással híreket, bárki, akinek valamilyen köze van a TEPCO-hoz, mélyen hallgat. Nem a TEPCO végez minden munkát, hanem kiadta őket független cégeknek, de valószínűleg komoly titoktartási szerződést kötöttek velük. Amióta itt vagyok, még senki nem említette, hogy hivatalos tájékoztatás történt volna bármilyen téren. Vannak dekontaminálási kísérletek, de az ismerősöm szerint ezek nem következetesek. Kis területeket tisztítanak csak meg, senki nem tudja, miért épp ott, és miért akkora részt. Feltételezik, hogy valakinek, valamiért fontosak azok a területek. Az erőműről, és a károkról pedig egyáltalán nincs hír. Kérdeztem, hogy lehet-e tudni valamit a sugárzás mértékéről az erőmű közelében, de azon kívül, hogy a szint veszélyes, és arrafelé a hivatásosokon kívül senki nem mehet, még független kutatók sem, nincs semmi konkrétum. Mint, ahogy arról sem, hogy jelenleg hol áll a romeltakarítás a reaktorblokkokban, vagy milyen súlyos a helyzet. Állítólag, a part erősen szennyezett, ahogy az óceán is, de oda szintén nem lehet lejutni. Viszont, vizsgálták a talajvíz készletet a város alatt, és azt nem érte el a szennyezés. A lezárt terület nagysága állandó, bár senki nem tudja, hogy a radioaktivitás a szél által terjed-e, és ha igen merre, bár nem hiszem, hogy ez komoly veszélyt jelentene. Kérdeztem, hogy van-e bármi becslés arra, hogy mikor lehet visszaköltözni, de a kolléga csak annyit mondott, hogy Csernobil környéke is még mindig le van zárva és a cézium felezési ideje 30 év körül van.
Jelenleg Japán kettő kivételével az összes atomerőművét leállította, és alternatív úton próbálják meg biztosítani az energiaellátást. Ez persze nem csak tiszta forrást jelent, hanem más típusú erőművek működnek nagyobb kapacitással (érdekes módon ezek ellen a Greenpace nem lázad), illetve, próbálnak tervet kidolgozni a jövőre nézve. A legkomolyabb elgondolás egy a szigeteket körbevevő ár-apály erőmű rendszerről szól, ami teljesen mértékben kiváltana minden mást. Persze, kivitelezése cirka technikai bravúr szintjén mozog. Viszont, mivel ez jelenleg nem áll rendelkezésre, valószínűleg a nyárra vissza kell kapcsolni pár blokkot. Itt minden háztartásban a klíma alapfelszerelésnek számít, sok kolléga szerint a nyár nem elviselhető nélküle. Használják is, méghozzá nagyon durván. Az intézetben 23-26 fok az állandó hőmérséklet majdnem minden helységben, de egészen szédítő belépni az áruházakba, vagy akár egy kisebb élelmiszerboltba is, mert szabályosan hideg van. Még a tetővel fedett, de egyébként oldalról nyílt bevásárló utcák is klímatizáltak úgy ahogy. Bár, kérték a lakosságot és az ipari létesítményeket, hogy csökkentsék a villamos energia felhasználást legalább 15%-al, úgy tűnik, ez nem lesz elég. Ahhoz, hogy a komolyabb áramkimaradásokat elkerüljék, a héten kérvényezték két atomreaktor beindítását. Egyelőre még megy a vita róla, de valószínűleg jóvá fogják hagyni, hiába félnek az emberek gyakorlatilag mindentől, aminek bármi köze van a hasadóanyagokhoz, más választásuk nagyon nincs.

06.17. Vasárnap
Ismét egy teljes szabadnap, aminek a felét ismét sikerült átaludnom. Kissé átvágott a japán meteorológia, mert záporokat, esőt helyezett kilátásba Tokió területén. Szerencsére ebből semmi nem lett, de ezt reggel még nem tudtam. Mivel a délelőtt elment alvással, mosással, kis takarítással, nyilvánvaló volt, hogy ma nagy kirándulás már nem lesz. A tegnapi sikertelen vadászatom kissé bosszantott, úgy döntöttem, hogy ma is szerencsét próbálok, de a város más részén. Kajáltam, összepakoltam, és indultam is. Megurót vettem célba, ami jó kiindulási pontnak tűnt. Egyrészt, nyújt annyi érdekességet, hogy eső esetén is el lehet lenni a környéken, másrészt, könnyű továbbutazni vonattal Shibuya, Shinjuku, vagy akár Shinagawa, Akihabara irányába is.

Blöki. Avagy, egy kipufogódob újjászületése.

06.11-16. Hétfő – Szombat
Ez a hét igazából nem is nagyon érdemli meg, hogy írjak róla. Alig történt említésre méltó dolog, és pillanatok alatt eljött a szombat este. Igazából, nem is bánom, a munka része a történetnek nagyon hidegen hagy. Minden nap fő célja a túlélés. Este fél hét a célidő, illetve, délután kettő szombaton, utána szabad vagyok. Kutatás halad, néha megszívom, de ez benne van. A kudarcot nem viselem jól, ezt már Tom is kezdi észrevenni. Vicces, ahogy próbál nyugtatni, ha valami nem jön össze úgy, ahogy elterveztem. Igazából, felesleges, engem ilyenkor egy dolog képes lehűteni, mégpedig a siker. Mostanában hullámhegyek, és völgyek követik egymást, vannak egészen elviselhető napok, és van, amikor üvölteni tudnék, de azt hiszem, ez mindenhol így működik. Jellemzően úgy szerdáig sikerül viszonylagos jókedvvel dolgoznom, a csütörtök már szenvedős, a péntek, és a szombat meg túlélésre megy.
Mint legutóbb említettem vasárnap, elvileg kezdetét vette az esős évszak. Szerintem, valaki nagyon benézett valamit, ezen a héten két nap volt eső, hétfőn, és szombaton. Egyébként pedig zömében meleg, napsütéses idő volt. Igaz, amikor esett, akkor nagyon, és kitartóan tette, de egyébként, az időzítésen kívül semmi problémám nem volt a dologgal. A hőmérséklet napról napra emelkedik, most már 25-30 fok körül van nappal, és ehhez elég magas páratartalom társul. Kezd olyan dzsungel jelleget ölteni a környezet, meleg, párás és fülledt. Nem szeretem, pedig jobb, ha hozzászokom, állítólag, a következő két hónapban ez lesz a jellemző, leszámítva azt az aprócska, ám de fontos tényezőt, hogy a hőmérséklet tovább fog kúszni 35-40 fok környékére. Fantasztikus lesz. Klímát még egyszer sem kellett bekapcsolni, szeretném, ha ez így is maradna, de azért mindennek van határa, még az én tűrőképességemnek is. Viszont, legalább földrengés nem volt semmi komoly, úgyhogy aludni tudtam normálisan, ha nem is túl sokat. Mindig megfogadom, hogy lefekszem hajnali egy előtt, de valahogy sose sikerül, olyan gyorsan két óra lesz mindig, hogy észre sem veszem. Napi hat-hét óra körüli alvás pedig már kezd kissé kevés lenni. Persze, semmi látványos, csak nehezebb tartósan koncentrálni, és 5 cent whiskytől is képes vagyok másnapos lenni, ami eléggé lehangoló.
Szerdán volt a születésnapom, amit egy almás-rácsossal ünnepeltem, mint tora, illetve már fél hatkor leléptem az irodából. Elmentem egy körre a környéken, 15 kilométernyi bármiféle agytevékenység nélkül eltöltött idő jó volt. Soha ennyien nem kívántak még boldog szülinapot, ezt ez úton is köszönöm, igazán jól esett. Sajnos, ért egy kellemetlen meglepetés is, a lakásért felelős iroda megküldte a kéthavi vízdíjat. Kissé több lett, mint amire számítottam, két hónapért négyezer jent gomboltak le rólam. Ez azért kicsit fájt, két köbméternyi vízfogyasztás után (ha jól vettem ki) számított víz, és csatornadíj átszámolva 12000 forint… Meg is kérdeztem Tomot, hogy ez most mi, és miért ennyi, biztos valami tévedés lesz. Mondta, hogy nem, ez teljesen normális, ő is ennyit szokott fizetni. Persze, sejtettem, hogy a válasz valami hasonló lesz, de azért akkor is. Ez durva.

06.10. Vasárnap
A tegnapi elképesztően szar idő után nagyon reméltem, hogy végre kisüt egy kicsit a Nap. Bejött, hajnali tízkor verőfényes napsütésre ébredtem. Ha már egyszer ilyen szép az idő, kizárt, hogy ma sem megyek sehova. Gyorsan összekaptam magam, toltam némi reggelit, és hajrá. Két hete vasárnap ugye Odaiba, Shin-Kiba volt terítéken, úgy döntöttem, hogy innét folytatom a felfedezőutat. Tehát, vonattal Oimachi, majd Rinkai-line egyenesen Shin-Kiba állmásig. Meg kell állaptanom, hogy ez a vonal nagyon drága. 380 jen cirka 10 km. Ha belegondolok, hogy Kamakurába, ami kb. 45 km 690 volt az út… Megkérdeztem, hogy ez miért is van, de mindenki csak találgatott. A leghihetőbb magyarázat szerint, ez a város legújabb vonala, és költséges volt megépíteni. Sokat megy földalatt, meg az öböl alatt is halad, úgyhogy feltehetőleg, azért ilyen drága a jegy. Végül is, logikus, bár engem nem igazán vígasztal.

Szállók a parton.

06.09. Szombat
Tudom, tudom, nem számoltam el magam, és nem is voltam részeg az elmúlt öt napban. Viszont, semmi sem történt, amiért érdemes lett volna bármit is írni. A tízedik, jubileumi hét jelentős része unalommal telt. Még csak földrengés sem volt. Most, hétfőn nem is tudom felidézni az eltelt napokat külön-külön, hiába próbálkozok. Úgy tűnik, eljutottam arra a pontra, ahol a monotonitás következik, és innentől a napok többsége észrevétlenül fog eltűnni a múlt néha whiskygőzös ködében. Na, jó, azért annyira nem magas az alkoholkoncentráció, de jelen van. Legalább kissé tompítja az agyat. Ennyi kell, hogy ne osszak ki senkit, és ne kattanjak be az unalmasabb órákban. Meló akad, de csak egyféle, és ezt valahogy kevésnek érzem. Na jó, persze trükközök amennyit tudok, és amikor senki nem figyel, olvasok. Bár kicsit előre ugrás az időben, de végeztem a második kötettel is az Éhezők viadalából. Gyanítom, 1-2 héten belül a harmadik is meglesz, hacsak nem történik valami drasztikus változás.