09.10-16. Hétfő - Vasárnap

A 24. hét sem hozott semmi változást, sajnos. A meleg változatlan, harminc fok nappal, huszonöt éjjel, plusz a pára. De, úgy érzem, valami mégiscsak elindult. Nem tudom miben, de kicsit változott az időjárás az előző hetekhez képest. Más a szélirány, több a felhő, szóval valami készül. Éjjelente néma villámok cikáznak az égen, dörgés nincs, tehát messze van a vihar, de akkor is, ez jó jel. Elvileg itt szeptember a legaktívabb tájfun időszak, lehet, hogy ennek a kezdetét érzem, nem tudom. Minden esetre, legalább valami biztató dolog van a levegőben, ebből a hőségből már nagyon elegem van. Nem lehet aludni, sem túrázni, de még a lakásból, vagy az irodából kimozdulni se nagyon. Irigykedve nézem az otthoni honlapokat, ott már csak huszonpár fok van, és esik. El bírnám viselni itt is, hogy őszinte legyek.
Egyébként, ezen a héten sem történt semmi rendkívüli, hacsak az nem, hogy Tom kemény három napig szabin volt. Erről nekem nem szólt korábban, egyszerűen csak nem jelent meg hétfőn, ebédidőben. Ezt nem bántam, legalább valami változatosság az életemben. Mint később kiderült, a barátnőjével voltak valami forró vizes fürdőben (onsen), illetve, a szüleit látogatta meg, ismét.
Egyébként, remekül sikerült szerveznie, mivel a Biostation karbantartására is ebben a három napban érkeztek a Nikontól. Lehet, hogy nem lett volna hátrány, ha a gépért felelős, és azt elvileg legjobban ismerő ember épp itt van. Először persze engem talált meg a szervizes csoport, mivel én unatkozom általában az irodában, de velem elsőre nem sokra mentek. Lelkesen ráztam a fejem, mondván, nem tudom, hol van Tom, és nem is érdekel, ha nem tudnak emberi nyelven kommunikálni, akár békén is hagyhatnának. Aztán Tom asszisztense, Midori chan felkarolta őket, és onnantól már csak célzott kérdésekkel jöttek hozzám a géppel kapcsolatos tapasztalataimat firtatva. Meglepő módon, itt már mindegyik szerelő tudott angolul, ami fura, első találkozáskor lefogadtam volna, hogy egy kukkot sem értenek abból, amit mondok nekik. Úgy tűnik, miután kiderült, hogy én is aktívan használom a gépet, már elég érdekesnek találtak arra, hogy leálljanak velem beszélgetni. Sok újdonságot persze nem tudtam velük megosztani, csak a tapasztalataimat a géppel és a szoftverrel kapcsolatban, amire leginkább vállvonogatás volt a válasz, mondván, tudják, mi a gondom, mások is ezekre panaszkodnak, de ez van, ez a sorozat ilyen, nem tudnak rajta javítani. Mint egy igazi support team.

09.03.-09.09.

Az elmúlt időszakhoz képest nem sok minden változott. Harminc fok állandó, immár hatodik hete, ha jól számolom, munka halad valamerre, bár azért itt-ott akad pár hátráltató tényező. Nem tökéletes ez a Biostation, de jó játék, nem véletlenül olyan hihetetlenül drága, de sajnos az emberi tényezőt nem iktatja ki teljesen. Kedves kollégámnak sikerült kinyitogatnia az ajtót, amikor épp fotózta a sejteket a gép, így kaptam egy-két vicces eredményt. A sejtek száma általában optimális esetben csak növekedni szokott, óráról órára, ehhez képest a sinusgörbe pár csipkével tarkítva elég izgalmasnak tűnt. Csak pislogtam, hogy ez most akkor mi, és hogyan, majd a fotókat megnézve nyilvánvalóvá vált a dolog, a fényviszonyok változása okozta a furcsa sejtszámokat. Az eredményt persze ki lehetett kozmetikázni használható szintre, de hogy közlésre alkalmatlan, az tuti. Tom kérdezte, hogy ezt hogy sikerült összehoznom, mit lehet erre válaszolni, őszintén megmondtam, hogy szerintem mi történt. Beszélt a kollégával, ő mondta, hogy valóban dolgozott a kérdéses időpontokban, majd elnézést kértek, szerintük eddig nem volt ilyesmi gond, a nyitott ajtó nem zavarta a fényképezőt, a továbbiakban odafigyelnek majd erre. Ez rendben is lett volna, alapjában véve korrekt válasz, ha nem emlékeznék arra, hogy áprilisban Tom úgy kezdte a géppel való megismertetésemet, hogyha kamera ikonocska látható bármelyik tenyészet neve mellett, eszembe ne jusson kinyitni az ajtót, mert az erősen befolyásolhatja a felvételt. Néha eléggé dinamikusan változnak a dolgok errefelé. Illetve, a legutóbbi mérésemet is majdnem sikerült kukázni, mert betelt a gép belső merevlemeze, amire a fotókat rögzíti. Mint kiderült, az elmúlt 3 évben még nem volt törölve, ugyanis nem tudják, hogyan kell. De, a jövő héten úgyis esedékes az éves karbantartás, majd a szakember eltüntet belőle mindent. Ez engem valahogy nem vigasztalt, de nagy szerencsémre, a 24 fotósorozatból 22 problémamentesen lefutott, a legutolsó pár kép meg úgysem érdekes. Ennyi mázli már kijárt.

08.27-09.02. Hétfő - Vasárnap

Otthon elég gyakran vannak olyan hetek, amikről nem is érdemes szót ejteni, csak úgy eltűnnek nyomtalanul. Ez a mostani is teljesen ilyen volt, az égvilágon semmi nem történt. Játszottam a sejtekkel, már legalább azt elmondhatom, hogy a kutatás érdemi része elkezdődött. Eredmény ugyan még nincs, de ez már valami. Érdekes módon a munkám ezzel tovább csökkent, és az üresjárat pedig nőtt, ennek nem nagyon örülök. Péntekre már kifejezetten fáj ülni, és várni a fél hatot, de nincs lehetőségem semmi másra. Elkezdődött a vizsgaidőszak, mindenki ment tesztet íratni, felügyelni. Örültem, hogy végre ebben talán én is részt vehetek, meg is kérdeztem Tomot, hogy ugye mehetek én is, erre közölte, hogy köszöni a segítséget, de meg tudják oldani nélkülem is. Ezt mintha meg sem hallottam volna, tovább folytattam, hogy jó, jó, de azért lemehetek megnézni? Tom elkezdett mosolyogni, és ez általában nem szokott jót jelenteni, ha nincs rá oka, úgyhogy ebből már sejthető volt a válasz. Tehát, nem, végül nem mentem tesztet íratni. Tippem sincs, mi volt a bajuk velem, milyen szabálynak nem feleltem meg, de így jártam. Pár tesztlapot azért meglestem, amikor a titkárnő rendezgette őket. Persze, nem értettem belőle semmit, de a diákok vázlatos rajzait elnézve azért itt is érdekes fogalmaik vannak a szövettanról, meg a fejlődéstanról. A bukási arányt nem tudom, Tom ezt sem árulta el, ebből arra következtetek, hogy magas.
Egyébként, az oktatási rendjük eléggé különbözik a miénktől. A teljes rendszert nem látom át, mert senki nem volt képes kétszer ugyanúgy elmagyarázni, de ahogy kivettem a szavaikból, itt nagyobb szívás diáknak lenni, mint otthon. A tavaszi félév áprilisban kezdődik, és július elején ér véget, utána a diákok elmehetnek „vakációra”. Ezt erősen idézőjelbe kell tenni, ugyanis, a vizsgák majd csak ezután jönnek, szeptember első hetében.
Igen, lényegében két hét a vizsgaidőszak, van úgy, hogy két vizsga is van egy nap, egy reggel, egy délután. Ezek mindegyike írásbeli teszt, szóbeli vizsga nincs. Végül is, minek is tanulna meg egy orvos szóban is kommunikálni, arra úgyse lesz szüksége. Aki az egyik vizsgán végérvényesen elbukik, pótvizsga csak egyszer lehetséges, ha jól értelmeztem, az újrakezdi szépen az egész évet. Itt ugyanis nincs kreditrendszer, nem lehet továbbmenni, ha egy tantárgy nincs meg. Tehát, szép vakációja lehet a diákoknak, biztos minden stressz nélkül tudnak nyaralni. A vizsgaidőszak után pedig gyakorlatilag rögtön kezdődik is a következő félév. Kérdeztem Tomot, hogy ez miért van így. Valaki esetleg tanul év közben, majd vár másfél hónapot, és vizsgázik. Ez így nekem annyira nem logikus. Mondta, hogy ez nem mindenhol jellemző a japán egyetemeken, de itt az egyetem vezetése direkt állította össze így a tantervet, hogy előbb szünet, aztán a vizsgák. Hogy mi az értelme? Egyszerű. Az egyetemi fejesek szerint a diákokat folyamatos nyomás alatt kell tartani. Tehát, nem hagyják, hogy akár egy hétre is elfelejtkezzenek a tananyagról, itt nincs olyan, hogy egyetemmentes időszak. Az más kérdés, hogy a diákság erre kb. tesz nagy ívben. Mivel, ez magánegyetem, és tandíjat fizetnek, pontosan tudják, hogy mennyire kell komolyan venni a dolgot. Ha nincs szünet, csinálnak maguknak, általában a szorgalmi időszak elején. Egyébként sem veszik túl komolyan a dolgot, azon a pár előadáson, amin bent voltam a hallgatóság jelentős része aludt, páran játszottak, vagy lementek a büfébe, vagy bagózni. Szóval, nem nagyon zavartatták magukat, nem látszott rajtuk az a marha nagy stressz. Most a vizsgaidőszak előtti pár hétben már annál inkább, tele a könyvtár pánikszerűen tanuló diákokkal.

08.20-26. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét a Fujiról szólt. Ugyan, valójában csak két napot töltöttünk a hegyen, de előtte, és utána is ez volt a fő téma. Hétfőn és kedden még tervezés folyt, mindenki felsorolta, mit visz, mekkora hátizsákot, mikor indul a busz, hol találkozunk, ilyesmi. Többieket megnyugtattam őket, hogy képes vagyok odatalálni Shinjukuba, és még az órát is ismerem, nem fogok elkésni, foglalkozzanak inkább saját magukkal. Valahogy nem akarták elhinni, hogy önálló életre is alkalmas vagyok. Onnan indultunk, hogy Masashi eljön értem szerda reggel Ebisu-ból, hogy elkísérjen Shinjukuba. Kérdeztem, hogy ugye most csak szívatnak, de ők ezt komolyan gondolták. Itt egy kissé elküldtem őket a fenébe, aminek nem értettek az okát, de aztán végül belátták, hogy inkább jobb békén hagyni, ha lekésem a buszt, vagy eltévedek, az úgyis az én problémám. Azért legalább háromszor elmondatták velem, hogy melyik állomásról indulok, hol szállok át stb… fő a bizalom. Persze, végül semmi gond nem volt, én értem elsőnek a megadott helyre, pontban nyolckor, és a többiek késtek el. Aztán a buszt is majdnem lekéstük, mivel sikerült rossz megállóba állni, mivel Hiro elnézte a megálló számát. A hatos, és a tizenhatos peron között van némi különbség. Szerencsére, 8.37-kor gyanús lett, hogy még mindig nem állt be busz, így Hiro gyorsan megnézte a jegyet, és pánikszerűen elrohant. Mi meg utána. Érdekes jelenet lehetett kívülről nézve, ahogy öt hülye integetve rohan a megfelelő busz felé.

08.18-19. – Szombat-Vasárnap

Reggel, a szobában uralkodó kellemes harminchat fok miatt mára szokásosnál korábban felébredtem, egyszerűen még az ágyon feküdni is izzasztó volt. Kinyitottam minden létező teraszajtót a lakásban, bekapcsoltam a ventillátort, és elkezdtem készülődni. Gyors tusolás, teafőzés (hogy estére már iható hőmérsékletű legyen), egy pillantás a fórumra, csak, hogy megnézzem jöttek-e kommentek, szóval, szokásos reggeli rutin. Aztán ismét kinéztem az ablakon, és kissé felpörögtek az események. A nagy meleg nem volt véletlen, vihar készülődött. Délen már látszott is a kék csík, ami most helyenként egészen feketébe fordult, és nagyon gyorsan közeledett. Úgy voltam vele, hogy nem kéne megvárni, amíg ideér, úgyhogy villámgyorsan összepakoltam a hátizsákot, becsuktam minden ablakot, és már téptem is az iroda felé. Kilenc óra után 10 perccel indult a buli, hatalmas vihar keletkezett. Az eső nem cseppekben esett, hanem szinte folyt, és ezúttal a villámlás sem maradt el. Örültem, hogy sikerült még ezelőtt megérkeznem.
Aztán eszembe jutott, hogy Hiro ma azt tervezte, bringával jön. Őszintén reméltem, hogy volt annyi esze, hogy inkább vonatra vált. Húsz kilométerre lakik az egyetemtől, már mikor indulnia kellet láthatta, hogy gyanús az idő. Minden esetre, vártam, hogy megérkezzen. Ez végül fél tizenegy tájban sikerült neki, és nem volt őszinte a mosolya. Természetesen bringázott, és ebből kifolyólag megázott, de nagyon. Mondta, hogy látta, hogy kéklik az ég, de úgy volt vele, hogy ebből nem lesz eső, a meteorológia szerint csak délutántól lett volna esélye záporoknak. Annyira biztos volt a dolgában, hogy még esőkabátot sem tett. Naná, hogy útközben kapta el a vihar, ráadásul pont a közepe. És naná, hogy nem várt egy fél órát valami fedezékben, hanem tekert végig a szakadó esőben. Igazi japán hozzáállás, akármennyit is élt külföldön.

08.13-17. Hétfő-Péntek

A huszadik hét is villámgyorsan eltelt, amit egyáltalán nem bánok. Sajnos, újra visszatért az igazi nyár, megint jóval 30 fok felett a hőmérséklet, és iszonyat magas a páratartalom. Ezt úgy kell elképzelni, hogy esetenként néha olyan, mintha köd lenne, a lámpák fényénél látszik a pára a levegőben, tényleg mintha köd készülne leszállni. Eső van rendszeresen, legalább heti egy-két alkalommal, de nem ér semmit, egy rövid zápor csak még nyomottabbá teszi a levegőt.
A héten az egyetlen említésre méltó esemény egy kiadós kocsmázás volt kedd este, és a bejegyzés ezen részét szerdán írtam:

Lehet, hogy most nem lesz tökéletes a fogalmazás, kissé másnap van. Na, nem olyan durván, mint néha otthon, de azért érezhetően. Kedden ismét egy Welcome party-ra voltam hivatalos, szerencsére már nem az enyémre. Érkezett egy új ortopédsebész PhD hallgató a csoportunkba, ezt ünnepeltük meg, viszont ez most egy kissé más buli volt, mint a korábbiak, ugyanis az intézetigazgató is csatlakozott hozzánk. Múltkor túlságosan kirekesztve érezte magát, ezért megkérte a csoportvezetőket, hogy szervezzenek külön-külön bulikat, hogy legyen lehetőség beszélgetésre. Mondanom se kell, hogy a személye kissé feszélyezte a társaságot, különösen Tom volt ideges, mégiscsak ő a közvetlen beosztottja. Szerencsére, az este jól alakult, a prof kellemes társaságnak bizonyult, és a sör cirka fél óra után oldottá tette a hangulatot. Semmit mondó beszélgetés folyt, zömmel japánul, aminek lényegében örültem, legalább nem kellett részt vennem a bájcsevejben. Párszor váltottak csak át angolra, ilyenkor természetesen bekapcsolódtam én is. Prof kérdezte, hogy tetszik az itteni nyár, meg otthon is ilyen durva hőség van-e, de ahogy láttam a válaszom már annyira nem izgatta. Viszont érdekes volt hallani egy kicsit az anatómia intézet menedzseléséről.

08.06-12. Hétfő-Vasárnap
Ez a hét csak úgy eltelt, semmi különös nem történt. Megint csak nehéz lenne felidézni az elmúlt napokat egyesével. Leginkább csak egy-két beszélgetés maradt meg a fejemben. Illetve, a ritka, és kivételes alkalom, hogy Tom szabin volt. Péntek délutántól kedd délig. Ez meglehetősen ritkán fordul elő, mindösszesen egyszer kétszer egy évben. Az ok pedig az volt, hogy hazalátogatott a szüleihez. Japánban augusztus a szabadságok ideje, ilyenkor mindenki kivesz pár napot, aki csak teheti, és elutazik valamerre. Zömmel haza, mivel ilyenkor van valamiféle halottak napja errefelé. Persze, nem olyan, mint nálunk otthon november elseje, de ők is kilátogatnak a temetőbe, és emlékeznek a halottaikra. Tom szerint ez az időszak az, amikor a holtak lelke egy rövid időre visszatér ebbe a világba, ezért a temetői látogatás ilyenkor aktuális. Semmi extra, csak virágot tesznek a sírra, gyertyát gyújtanak, elmennek imádkozni, utána közös családi ebéd, beszélgetés, stb. Tom elég ritkán jár haza, évente két, három alkalommal, de ez a látogatás állandónak mondható, valami olyasmi, mint otthon a karácsony.

08.05. Vasárnap
Ma túlélőgyakorlatot tartottam, a cél az életben maradás volt, sivatagi viszonyok között. Nem, Japánban szerencsére nincs sivatag, vagy ilyesmi, viszont az időjárás ma valami furcsa átmenetet képezett a trópusi, és a szaharai között. A páratartalom csökkent, a hőmérséklet emelkedett, ugyan nem tudom, hogy hány fokig, de gyilkos körülmények voltak, alaposan lefáradtam a nap végére. Mára semmi extrát nem terveztem, a múlt vasárnapi hakonei kaland után most elvileg pihenés következett volna, újabb túra majd jövő vasárnap esedékes, lehet, visszamegyek Takaóba, vár még rám egy meghódítandó csúcs, ami a múltkor elmaradt.
Mivel, most nem terveztem túl messze utazni, ismét az öblöt vettem célba. Odaibában már sokszor voltam, Shin-Kiba is megvolt a Tokyo-gate-tel, meg a parkokkal, úgyhogy, most tovább mentem Disney Land felé.

Ez egy másik világ határát jelzi.

08.04. - Szombat

A szombat is lényegében eseménytelenül telt. Dolgoztam pár órát a sejtjeimen, és fél háromkor leléptem. Semmi épkézláb ötletem nem volt a nap további részével kapcsolatban, úgyhogy végül is elmentem Asakusába. Még korábban hallottam erről a helyről, többen említették, hogy egyszer érdekes megnézni. Egy történelmi része Tokiónak, tulajdonképpen egy park tele templomokkal, illetve, mellette van egy miniatűr vidámpark. Ne kérdezzétek az összefüggést, én sem látom.

Eldugott kis shrine valahol a városban.

Először Uenoba érkeztem meg, de most gyorsan tovább is álltam, azért tettem egy gyors kört a parkban, hátha ismét belefutok valami érdekességbe, mint a múltkor, de most nem volt szerencsém. Sok volt az ember, és kevés a látnivaló, úgyhogy nem időztem itt túl sokat, elindultam Asakusa felé. Nem valami hatalmas távolság, úgy három kilométer, mégis cirka egy óra volt az út, gondolom, sejthető, hogy miért. Természetesen ládáztam. A négyből két doboz lett meg, ami városon belül egész jó arány. Úgy is mondhatnám, hogy fedezzük fel a környék nyilvános postaládáit-túrát tartottam, mivel egy emberhez tartozott az összes rejtés, aki meg láthatólag gerjed a piros fémdobozokra. Nem baj, így legalább könnyű volt megtalálni kincset, már ahol még megvolt. Az egyszerű rejtekhely hátránya, hogy más is simán rábukkanhat, aki esetleg el is viszi, végleg.