Május 7-11. Hétfő – Péntek
Ez a hét nagyjából úgy alakult, ahogy vártam. Azaz, semmi érdemleges nem történt. Már szombat este van, végre hétvége, holnap addig alhatok, ameddig tetszik, hacsak kedvenc turistáim fel nem csengetnek, hogy akkor jönnének velem várost nézni. Ez esetben alulról fogják megismerni Tokiót…

A hét nagy részében két központi téma volt. Viharok, és konferencia. Már múlt vasárnap is említettem, hogy kissé viccesre fordult az időjárás mostanában. Ez folytatódott a hét elején is. Reggel napsütés, majd délutánonként menetrend szerint megérkezett a zuhé. Hol korábban, hol később, de szinte mindig. És, ami ritka errefelé, hogy komoly dörgés, villámlás is kísérte. Ez ebben a hónapban abszolút nem volt jellemző pár évvel ezelőtt. Szerencsére, csak egyszer sikerült eláznom, akkor is némileg fölösleges aggodalom miatt. Kedden volt, azt hiszem, hogy az eső este hét körülre érkezett meg. Tom mondta már hat körül, hogy vihar lesz. Egyezett a véleményünk, olyan vihar érlelő idő volt. Igen, úgy hét körül fog ideérni – mondta. Na, felcsaptunk időjósnak? Azt nem nagy kunszt megmondani, hogy várható-e zivatar, vagy nem, de hogy órára pontosan, azért az nem gyenge. Kérdeztem, hogy mikor lett ekkora pro ezen a téren is. Mondta, hogy semmi extra, megnézte a neten. Ja, hát úgy könnyű.

05.06. Vasárnap
Eljött az utolsó szabadnap is, sajnos, véget ér a Golden Week. Mit is lehetne csinálni? Elvileg ma volt a magyar majális Odaibában, de nem jutottam el rá. Egyrészt kedvem se nagyon volt idegenekkel bájcsevegni, hogy milyen szuper is itt, és hű, másrészt, mivel előző este sikerült hajnali háromkor lefeküdnöm, így majdnem dél volt, mire felébredtem. Az előző napi majd 30 km megtette a hatását. Mivel, a party tizenegykor kezdődött, és délben volt a kajaosztás, nem volt pofám egyre odaszédelegni, hogy egy tányér gulyást tarháljak. Meg, akkor onnan nincs gyors lepattanás, és ma nem vágytam társaságra. Tegnap úgyis összefutottam sorstársaimmal. Az indiai, és a madagaszkári csávó együtt indultak felfedező útra, és pont összetalálkoztunk az állomáson Kamakura felé menet. Vicces társaság, a túlélési ösztön minden jele nélkül. A következő beszélgetés zajlott le, egyszerűség kedvéért magyarul próbálom leírni:
Indiai doki vett észre, és odajött hozzám széles vigyorral.
- Hello, mi újság, rég láttalak.
- Szia, igen, valóban már régen találkoztunk. Merre mentek?
- Mi Odaibába, olvastuk, hogy érdemes megnézni. Te?
- Kamakurába. Igen, Odaiba szép hely, jó időtök lesz, szerencsétek van. Mit néztek meg?
- Vagy egy térképünk, azt követjük. (Egy darab A4-es turista kalauz, pár sorral, meg egy kis
térképrészlettel.)
- Aha, értem. Hát, menjetek át a Rainbow Bridgen, azt érdemes megjárni.
- Igen, a papír is írja, az lesz az utolsó pont.
- Pontonként fogtok haladni?
- Igen, általában így megyünk.
- És merre voltatok eddig? Minden héten mentek valamerre?
- Nagyjából, voltunk Oimachiban, Shinagawában, és Ikebukoróban.
- Odaibába hogy fogtok kijutni? Rinkai-line?
- Hát, azt nem tudjuk, egyelőre Oimachiba megyünk, és majd megkérdezünk valakit.
- Meg tudjátok kérdezni japánul? Wow!
- Azt nem, de majd valahogy megoldjuk.
- Hmm. Megmutassam, hol az állomás? Mert nem olyan egyszerű, ez inkább metró, nem vonat.
- Az nagyon jó lenne. Esetleg azt is tudod, hol kell leszállnunk?
- Persze, itt a térkép, Tokió-teleport a cél. Azt hiszem, a harmadik megálló a Shin-Kiba felé tartó vonalon.
- Nem a negyedik? Itt azt mutatja.
- Aha, a végállomástól számítva valóban a negyedik, de te most a vonal másik felén vagy, Oimachiban…
- Ja, tényleg.
- És hogy jöttök vissza Tamachiból?
- Honnan?
- Hát, Tamachi. Ahol a híd másik vége van. Arról van térképetek? Tudjátok, merre van az állomás?
- Az nincs. De majd megkérdezzük.
- Ja, jó. Itt a vonat, ami nektek kell, de nem megyek be veletek a peronra, mert nekem ez nem jó, nem -
tudnék kijönni.
- Itt is jó a PASMO? Nem kell jegyet venni?
- A PASMO mindenhova jó itt a környéken, nem kell jegy. Na, jó szórakozást, sziasztok.
- Kösz a segítséget, szép napot neked is. Esetleg vasárnap mehetnénk valahova együtt.
- Aha, hát majd még meggondolom. Na, csá…
Nem tudom, hogy visszataláltak-e a túra végén. Elvileg az állomás nincs olyan közel a híd kijáratához, mivel nem lehet rajta teljesen végig menni. Mindegy, nekik is kell egy kis kihívás. Minden esetre bátrak. Normális térkép, vagy legalább egy GPS nélkül, tuti nem akarnék mászkálni. Mondjuk, eltévedni nem nagyon lehet, ha talál az ember egy metró, vagy vonat állomást már nyert, feltéve, ha megtalálja a kitapétázott térképeket minden állomáson, és legalább alap szinten képes használni őket. Na, ahogy észrevettem, náluk egyik sem állt fenn. Nem fogok velük túrázni menni. Tudom, gonosz vagyok, de nem leszek útikalauz. Jobb szeretek egyedül menni. Ha mégis nagyon vállalkozó kedvűek lennének majd pár 10 kilométer gyaloglás után meg fogják gondolni magukat, ez tuti.

05.05. Szombat.
Ezen a héten ki sem látszom a szabadnapokból. Ez, persze nem baj, így legalább van lehetőségem felfedezni Tokiót. Illetve, ma először kimerészkedtem a városból. Nem, nem volt Tokió vége tábla, viszont a kb. 45 km-re délebbre található Kamakura már hivatalosan nem tartozik a városhoz.

Indulás!

Ez Japán egyik legöregebb, történelmi része, lehet róla olvasni pár érdekességet a Wiki-n. Mivel már térképen meglestem korábban, hogy miket érdemes megnézni, konkrét tervvel rendelkeztem, legalábbis, nálam ez már annak számít. Lejutni Kamakura állomásig, le a tengerpartra, végigsétálni Enoshima szigetéhez, közben pedig fotózni, amennyit csak lehet, aztán majd lesz valami. Elvileg, a területen rengeteg templom, és kegyhely van, én ezekből összesen egyet próbáltam felkeresni. Majd egy másik alkalommal sort kerítek a többire is. Érdekes látvány lehet egy több mint 10 méteres Buddha szobor.
Szóval, az elképzelés megvolt, már pár nappal korábban, most azonban jött a kivitelezés rész. Tíz körül keltem, mostam, kajáltam, benéztem az egyetemre, hogy sejttenyészetem jól van-e (mintha háziállatom lenne, komolyan), majd tizenegy körül elindultam. Nem akartam szórakozni azzal, hogy elgyalogolok Shinagawába, inkább vonatoztam. Az állomáson ki kellett deríteni, hogy melyik járat lesz a megfelelő számomra. Mivel a vágányok száma 20 felett van, nem egyszerű eligazodni. Érdekes módon ilyen távolságra is még „helyi járatos” vonat közlekedik, nem kell Shinkansen, vagy ilyesmi. Tókaido-line kellett volna nekem elvileg, de észrevettem egy Kamakura feliratot az egyik kijelzőn (Yokusuka-line), így arra vettem az irányt. Tudom, néha könnyen befolyásolható vagyok. Nem jól választottam, mert kb. 45 perc alatt tette meg a vonat a cirka 45 km-t, és megállt minden létező állomáson. Viszont fél egy körül így is megérkeztem a célhoz. A nehezebb rész ezzel le volt tudva. Rengeteg ember volt a szerelvényen, meg mindenhol, ez tisztán előre jelezte, hogy mire számíthatok ma. Nem csak nekem volt szünnap, és mivel ragyogó napsütés, és 25 fok körüli hőmérséklet volt, minden épkézláb ember menekült a fővárosból. Csak az telt 10 percbe, hogy kijussak az állomásról, mert a két lépcső teljesen bedugult.

05.03. Csütörtök
A szerda kimaradt, lévén, hogy semmi érdemleges nem történt. Az elfogyasztott sörök, borok elérték a kellő hatást, és a négy óra alvás erre nem segített rá. Másnap volt, nem annyira keményen, mint szokott, de azért érezhetően. Az utóbbi időben nem ittam szinte semmi szeszt, ki is jöttem a formából rendesen. Mindegy, annyira nem is hiányzik. Nem gondoltam volna, hogy örülni fogok annak, hogy baromi drága a pia, de mégis. Nem rossz ez, na.
A szerda nagy része éberkómával telt, a többiek sem voltak jobb állapotban. Tom is bejött kilencre, mint én, aztán délután négytől kb. hétig aludt a gépe előtt. Közben leverte az egerét, a bögréjét, a papírjait, szóval, mindent, ami a keze ügyében volt. Ugyanis, nem folyamatosan aludt, hanem úgy hirtelen kidőlt pár percre, fél órára. Néha egy-egy mozdulat közben is, ami vicces látvány volt. Aztán hét körül leléptem, mondván, hogy ezt a munkát otthon is tudom folytatni. Elmentem boltba, vettem egy üveg whiskyt, megünneplendő, hogy már 1 hónapja itt vagyok. Ennyit arról, hogy nem fogok inni… Nem hiszem, hogy gyorsan el fog fogyni remélhetőleg sokáig kitart majd. Végül kipróbáltam a helyi whisky felhozatal egyik gyöngyét, a Suntory-t. Jelentem, nem olyan szar, mint vártam, sőt. Talán, mert nem annyira száraz, és fanyar, mint mondjuk a Red Label. Szemeztem Jackkel is, de végül meggyőztem magam, hogy jó lesz ez a Suntory, úgyis ki kell próbálni a helyi szeszt is.

Mint ígértem korábban, sajnos nincsenek képek.

05.01: Kedd
Ma sajnos munkanap volt, de nem baj, majd csütörtöktől kárpótol a hosszúhétvége. Meló volt is, meg nem is. Mondjuk úgy, hogy a munkakedvem ma sem verdeste a plafont, úgyhogy passzív módon álltam a témához. Mai megbeszélésre újra össze kellett dobnom egy előadást, mert bár eredményem ugyan nem volt, főnököm véleménye szerint legalább gyakorlok egy kicsit. Hát persze, mi sem természetesebb. Imádom nyilvánosan égetni magam. Ezt még tetézte, hogy kedves kollégám közölte, hogy mivel neki nincs eredménye, ma inkább nem ad elő. Aha, persze, neki lehet. Összeraktam egy viszonylag korrekt prezentációt kigondoltam hozzá egy rövid szöveget, előadtam, lefikázták, pont. Az előadás letudva, tanulság megjegyezve, a kritika jogos volt, és egész hasznos.

Ezután következett a nap fénypontja, ami miatt egyáltalán hajlandó vagyok írni bármit is erről az egyébként tök átlagos keddről. Méghozzá a munkacsoport welcome party. Azaz, főnökömmel, meg pár kollégával elmentünk egyet kajálni, és szeszelni. Délután már a szervező srác masszívan osztogatta a meghívót a leendő résztvevőknek. Nem aprózta el a gyerek. Egy egész korrekt poénos kis szöveget kerekített, amiben kifejti, hogy az én kényszerítő erőm hatására választotta ezt a kocsmát, ahova megyünk, merthogy minden áron friss tengeri kaját akarok enni. Ezen jót röhögtem. Egyrészt, ha kényszerítem, nem ír ilyen laza szöveget, másrészt meg, a tengeri cuccok helyett egy jó pörköltet tudtam volna elképzelni a tökéletes vacsorának. De, van humora a csávónak, ezt meg kell hagyni. Meghívón térkép, hogy hova megyünk, rájöttem, hogy ezen a környéken jártam, még az első hétvégén. Mondtam a többieknek, hogy király, ide simán eljutok. Röhögtek, és mondták, hogy ne pörögjek, úgyis együtt megyünk. Aha. Akkor mi a francnak térkép külön mindenkinek?
Fél hétkor el is indultunk, rövid vonatozás, egy kis gyaloglás, és már meg is érkeztünk a vendéglátóhelyre. Igazából, nem is tudom, hogy minek nevezzem. Nem étterem, de nem is kocsma. Valami keverék. Menü persze japánul, de kitalálták a gondolatomat, és rendeltek nekem is sört. Itteni csapoltat még nem ittam, finom volt, nem olyan keserű, nem olyan karakteres, mint az otthoniak, de nem rossz. Legnagyobb meglepetésemre az első kört többen kb. húzóra letolták. Az anyja. Legutóbb annyira nem bírták a szeszt. Jött a második kör, az már nem tűnt el olyan gyorsan. Mindenki megvárta, amíg megérkezett a kaja. Mondták, hogy a rendelést inkább bízzam rájuk, nem is nagyon volt más választásom. Érdekes módon, itt nem mindenki magának kér, hanem mindenki rendel valamit. Elkezdik kihozni a kajákat, és mindenki vesz belőle, aki szeretne. Aztán jön a következő fogás. Majd a következő. Egyikből se sok, csak pár falat, viszont összességében a végére mégis elég. Mindegyik tál nagyon finom volt, bár sokszor lövésem nem volt arról, hogy mit is eszek. Minden esetre, nagyon ízlett minden. Be is laktam rendesen, a sör is fogyott, oldódott a légkör, beszélgettünk sok mindenről, felvetődött persze az a kérdés is, hogy mi a kedvenc piám. Hát, az sok van, felsorolni sem egyszerű, de a Jägert, és a vadászt mondtam végül a sör, és a pálinka mellett természetesen. Jägert még vágták azok, akik már voltak Európában, a vadászról már elképzelésük sem volt. Nem is csoda, otthon sem ismerik az ország minden részén ezen a néven, ezzel már többször megszívtam, valahol VBK-nak, valahol „leó”-nak mondják. Gondolom, így már mindenkinek világos, miről van szó. Minden esetre, ezt a kombinációt errefelé sehogy sem ismerik. Úgyhogy újat mutattam nekik, mikor elmondtam, miről van szó, mindenki ki akarta próbálni, aki ivott alkoholt az este folyamán. Csak a kettő – egyes variációt említettem, a 3:2-t nem éreztem volna fair lépésnek rájuk nézve. Pincér először csak pislogott, amikor elővezették, hogy a következő kör mi legyen, de aztán felfogta miről van szó, rántott egyet a vállán, jelezve, hogy neki aztán édes mindegy, ő kihozza, mi meg kezdünk vele, amit akarunk. Jó volt a bor, meg a kóla is, az arány is stimmelt, úgyhogy nagyon örültem, hogy végre ihatok valami hazai jellegű szeszt is. Itt nagyon drága a vörösbor, úgyhogy nem vettem még eddig. Többieknek is ízlett, mondták, hogy ezt megjegyzik, és máskor is iszunk. Gyerekek, rajtam nem múlik.
Miután áttértünk sörről a borra, ők is mutattak nekem valami újat, és rendeltek Sangriát. Jó, ez normálisan nem újdonság, az viszont már meglepett, hogy itt fehér borból készül, a vörös verziót nem ismerik. Kihozták egy 3 decis pohárban full tele jéggel, én meg csak lestem, hogy ez mi a frász. Mondták, hogy itt ilyen. Hát, annyira nem volt köze az általam ismert italhoz, olyan Sangria light volt inkább, de végül is iható. Inkább visszatértem a sörre. A többiek inkább már csak Sangriáztak.

Ma a kevés szöveg, sok kép kombinációt választom, legközelebb sok szöveg lesz, kevés képpel.

04.30. Hétfő
Most irigykednem kéne, amiért mindenki a lábát lógatja otthon, mivel szabadnap van, de nem teszem. Itt is munkaszüneti nap van. Hogy miért? Most van a Golden week. Ez egy különleges hét Japánban, a leghosszabb munka nélkül töltött időszak az évben. Valójában, nem is egy ünnep, hanem azok sorozata, érdemes utánaolvasni wiki-n, én megtettem, de nem árulok el semmit, ne csak én művelődjek. A lényeg, hogy sem ma, sem csütörtöktől vasárnapig nincs meló. Szinte már zavarba ejtően sok szabadidő. Mit is lehet tenni ennyi sok szabadnappal? Mondjuk, ma rögtön aludtam tízig, valahogy nem akaródzott felkelni. A nap se sütött reggel a szemembe, úgyhogy félálomban éreztem, hogy ma sem lesz strandidő.

Borús volt az idő.

04.28. Szombat
Ugrottam egy napot. A péntek említést sem érdemel, az égvilágon semmi nem történt. Egy kellemes meglepetés ért csak, méghozzá megérkezett az internet a szobámba. Közel négy hét vetítés után végre sikerült nekik. Mentségükre legyen mondva, hogy kaptam rögtön egy hálókábelt is, és sűrűn elnézést kértek, hogy csak most lett kész a hálózat. Ez is meg van.

Akihabara - Minden, ami szórakoztatás.

Ma fontos programom volt. Megvettem a Panasonic FZ-150 fényképezőt. Hol máshol, mint Akihabarában. Fél tízre bemásztam melózni, fél négyig semmi érdemlegeset nem sikerült alkotnom, úgyhogy valamivel négy előtt leléptem. Szereztem némi kaját, ha már az ebéd kimaradt. Éhesen nem megyek csavarogni. Mivel fél hat körül indultam el, Oimachiból vonattal mentem célzottan Akibába (Akihabara rövidebb neve). A gépet elvileg 31500 jenért vesztegették több boltban is a net alapján. Mivel azonban a boltok nevét elolvasni nem tudom, és amúgy semmi információt nem tudok róluk szerezni, megkérdeztem kollégáimat, hogy ez, vagy az melyik üzlet, és hol található. Mondták, hogy az egyik pont Akihabarában van, és térképen meg is mutatták a pontos helyét. Nos, valami nem jött össze nekik, mert a térképen jelölt helyen két dolog volt. Egy informatikai bolt, ahol csak PC, és laptop cuccokat árultak, a másik meg egy hatemeletes szex shop. Nem tudom, hogy milyen kellékeket lehet árulni ennyi emeleten át, de ígérem, hogy majd egyszer megnézem. Most nem mentem be, dolgom volt. Mivel kameraboltnak se híre, se hamva nem volt, úgy gondoltam, megyek pár kört. Mivel ez az elektronikai negyed, tuti találok még fényképező gépet áruló üzleteket szép számmal. Találtam is, több használt cuccokat áruló boltba belefutottam, és rengeteg „duty free” üzletbe. Felmerülhet a kérdés, hogy mi a halálnak tizenpár „vámmentes bolt” Tokió közepébe. A válasz, a megtévesztés. Hülye külföldi besétál, mert látja, hogy „húúúú, vámmentes bolt”, felvásárolja a fél készletet, és örül magának, hogy milyen olcsón megkapott mindent. Az üzlet tulaja meg röhög a markába, ugyanis kb. 1,5-2-szeres áron adta el a baleknak az árut. Ki lehet fogni persze itt is jó áron dolgokat, de nem jellemző. Egy előnyük talán van ezeknek a helyeknek, méghozzá, hogy nem csak japán nyelvű gépek, játékok stb. is elérhetőek.

04.23-27. Hétfő - Péntek
Nincs értelme külön venni a napokat, nem történt sok minden a hét ezen részén. Örök érvényű igazság: a meló unalmas. Bár, végre van némi remény. A cikkolvasás átmenetileg szünetel, ugyanis dolgozom. Kedden indult a munka érdemi része, rögtön kissé sűrűre sikeredett a program. Reggel kollégám úgy fogadott, hogy, ugye kész a prezentációm a mai fél hatos workgroup meetingre. Csuklóból visszakérdeztem, hogy mi? Milyen előadás? Ne szívass már ember, az enyém csak májusban lesz. Kolléga vigyorogva visszakérdez, hogy nekem akkor nem szólt Tom? Mondom, nem, rohadtul semmit nem mondott, senki. Srác tovább röhög, közli, hogy semmi gond, csak pár diás előadás kell arról, hogy mit is fogok csinálni, és mik a terveim. Ó, remek. Mik a terveim? Túlélni. Mit fogok tenni ennek érdekében? Bármit. Úgyhogy, délelőtt további része agyalással, és koncepciógyártással telt. Nagyon örültem neki, hogy az elmúlt hetekben rengeteget olvastam, néha tudományos cikkeket is, nem csak a PH!-t, és így legalább kicsit képben vagyok a témámmal kapcsolatban.
Ebédre az előadás erős béta fázisba került, megjött Tom, elmentünk kajálni, utána megjegyezte, hogy akkor most kimérjük az oldatokat, amikre szükségem lesz a csütörtöki kísérlethez. Nem hittem a fülemnek. Egyrészt, a prezentáción még kéne kicsit csiszolni, másrészt meg, milyen oldat? Milyen kísérlet? Mi van? Mondta, hogy segít, csak számoljam ki miből mennyit. Úgyhogy, hirtelen a legelfoglaltabb emberré léptem elő. Kicsit kapkodva bár, de végül minden meglett. Igaz, számolni továbbra sem tudok, és a prezentáció sem volt az a közönségdíjas szereplés, de Tom mondta, ennyi elég volt itt, de majd két hét múlva előadom az egész intézet előtt, úgyhogy kicsit még dogozzak rajta. Mondtam, hogy rendben, ha tudom, hogy mit kell csinálnom, és mikorra, nem lesz gond, bár továbbra is tartom, hogy angolul előadni halál.

04.21. Szombat
Hurrá, hétvége! Aludtam 9 órát, mégis olyan vagyok, mint akin átment egy úthenger. Többször is. Nem tudom, mi van velem, otthon 6 órával is beérem, itt meg a 9 sem elég. Negyed tízre bemásztam az irodába, tanulva a múltkori esetből. Ne legyek már én a stréber. Már ketten is ott voltak, úgyhogy most megelőztek. Valahogy ez a szombati munkanap nem megy még olyan hatékonysággal se, mint a többi. Kicsit áraztam, feltettem még pár fotót, ebédeltem Hiro-val, majd elkezdtem összegezni, amit eddig olvastam. Szép kis regény lesz belőle, ha elkészül. Nem tudom, miért lelik a kutatók örömüket abban, hogy az egyik ír valamit, a másik meg megcáfolja. Kissé tele van a fejem ellentmondásokkal, és ezt valahogy le kell tisztázni. Ennek legjobb módja, ha leírom rendszerezve a dolgokat. Jó játék, nem mondom, de van egy olyan titkos célom, hogy ebből majd könnyebben lehet cikket írni, ha esetleg arra kerül a sor. Most van időm ilyesmivel szívni. Három körül beszéltem apuval végre 3 hét után hosszabban, majd leléptem. Öt körül értem vissza a lakásba, és agyaltam, hogy mi legyen. Itt nincs óra állítás, fél hét körül már sötétedik. Joe mondta, hogy ő ilyenkor szokott kimenni Akihabarába nézelődni. Nem volt kedvem hozzá, pénzem nincs, a nyálcsorgatás meg már unalmas. Majd jövő hétvégén… Piszkálta az orromat az a tegnapi láda, úgyhogy elhatároztam, hogy ismét felkeresem. Elgyalogoltam odáig, kb. 5 km séta volt, mire megérkeztem kezdett is már szépen sötétedni. Körbenéztem, sehol senki, zsaruk is eltűntek, kiváló. Egy kaján vigyor a kamerának, majd nem tököltem sokat, felugrottam az emlékmű mellé. Még a munkahelyen Joe Skype-on megsúgta, hol is van a doboz pontosan. De, sajnos, nem én voltam béna tegnap, a láda valóban eltűnt. Pedig olyan szép lett volna… Végre, meglenne az első. De nem. Valahogy nem szeretnek engem errefelé. Ez van.

4.16 Hétfő
A harmadik hét is elkezdődött. Már úgy megy a reggeli rutin, mintha világ életemben ezt csináltam volna. 8.20-kor ébreszt a telefon, 8.40-kor kimászok az ágyból, 8.55-re már csippantom a kártyát a bejáratnál, és kilencre teljes harci díszben (köpeny) ülök az asztalomnál, és… olvasok. Feladom. Reméltem, hogy a héten már lesz valami, de nem. Ma odaadtam a titkárnőnek a megrendelő papírokat, a héten megjön a szükséges anyagok zöme. Jövő héten el is kezdhetnék játszani, ha úgy menne a dolog, mint otthon. Mert, megvan a terv úgy nagyjából, megvan a protokoll, megvannak a szükséges anyagok, de. És az a rohadt de. Itt a nagyjából nem elég. Mindent meg kell tervezni, és majd ha az kész, akkor jöhet a gyakorlat. Az pedig idő. Itt nem úgy megy, hogy nekiállunk, aztán majd lesz belőle valami, és ha felmerül némi probléma majd megoldjuk útközben. Ez itt nem opció. Nem mondom, hogy nincs igazuk, sőt, megértem az álláspontjukat, de ne már. Nem vagyok az a tervezgetős típus, és imádok improvizálni. Szóval, amiben jó vagyok, na, azt most tilos. Ez már kicsit fáj, hogy őszinte legyek, ezen a héten már szenvedős lesz ülni a seggemen, és olvasni a cikkeket. Viszont nincs más lehetőségem, ha akarnék se tudnék mást csinálni. Mondom még egyszer, igazuk van, egyetértek velük, de akkor is.