06.03. Vasárnap
A szombat esti sör nem hozta meg a várt ihletet a mai nappal kapcsolatban. De, a hozzá kapcsolódó whisky megtette a magáét, így az alvással nem volt gondom. Szerencsére, azért viszonylag korán felébredtem. Az idő megint nem nézett ki túl jól, a Nap ugyan sütött, de elég párás volt a levegő, és mintha érlelődött volna a vihar. Kaja közben beugrott, hogy nekem okvetlenül túrabakancsot kéne szereznem, méghozzá záros határidőn belül, így megszületett az elhatározás. Elmegyek Uenóba nézelődni, aztán Akihabarába képeket, és infót gyűjteni, majd Kanda állomás környékére, ahol remek túraboltok vannak, állítólag. Lehet, hogy most túl gyorsan lelövöm a poént, de a tervem persze ismét csak részben valósult meg. Uenóig eljutottam, azonban a nézelődés túl jól sikerült.

Ritka látvány.

Először is belefutottam egy bonsai kiállításba. Gondolom, mindenki tudja, hogy ezek azok a fácskák, amit nagy műgonddal nevelnek 20-30 és még ki tudja hány éven keresztül, de sok közülük alig nagyobb 30 centinél. Azt viszont új volt, hogy virágzó cserjéket is át lehet alakítani ilyen stílusban. Rögtön le is ragadtam, és fotóztam minden mennyiségben. Igaz, hogy gyakorlatilag két-három fajból állt maga a kiállítás, de olyan változatos remekművek születtek ezekből az egyszerű, hétköznapi növényekből, hogy nem bírtam megállni. Ahogy láttam, a nézelődők zöme is így volt vele. A sátrak mellett volt persze bazár is, ahol minden kelléket be lehetett szerezni, ami ehhez a hobbihoz kell, a cseréptől a virágföldön át a különböző ollókig. Ja, és persze, volt tanfolyam is, ahol az érdeklődők elsajátíthatták a metszés, és a gondozás alapjait.

06.02. Szombat
A már jól megszokott menetrend ismét, kilencre iroda, némi munka, némi olvasás (Éhezők viadala második kötet), ebéd, majd kettőkor távoztam. Igazából, még mindig nem tudom pontosan, hogy mi a kötelező munkaidő, kell-e egyáltalán mennem szombaton, vagy ha hét közben összeszedem a szükséges plusz órákat, akkor lecsúsztathatom-e. Nekik magától értetődő, hogy mindig bent vannak, kivéve vasárnap (bár ez sem mindenkire igaz), nekem meg senki nem mondott semmit, kezdetben nem kérdeztem, most meg már ésszel bánok az ilyen felvetésekkel, nehogy még a végén rám fogják, hogy egy lógós gyökér vagyok, aki arra játszik, hogy minél kevesebb időt kelljen bent töltenie (bár, közel állna a valósághoz). Úgyhogy, a Joe által említetteket veszem alapul, havi 27x8 óra. Aztán, majd ha valakinek valami nem tetszik, szól. Én meg majd stílus függvényében válaszolok, és indokolok. Próbálnék én megfelelni az elvárásoknak, de ha nem tudom, hogy pontosan mik azok, úgy kissé nehéz. De egyelőre még nem volt probléma abból, hogy szombaton „csak” 5-6 órát vagyok bent, úgyhogy amíg lehet, és nincs dolgom, ezt a taktikát fogom követni. Igazából mindig ég a pofám, hogy a többiek rohangásznak, mint pók a falon, én meg olvasok, írok pár protokollt, de alapjában véve egy napi munkámat max. 4 óra alatt simán le tudnám zavarni, és nem azért, mert annyira, de annyira kurva jó vagyok. Dolgoznék én intenzíven 8-9 órát is, de mit? Csak olvasni tudnék önállóan (nem könyvet, hanem valami tudományos szöveget), de egyrészt már attól kiakadok, ha meglátok egy kinyomtatott cikket, másrészt meg, egyelőre eleget tudok ahhoz, hogy végezzem a munkám. Nyilván, majd ha lesz eredmény, és cikket kell írnom, akkor megint olvasás következik, de addig minek? Úgyis elfelejtem. Valahogy nem vagyok egy hullámhosszon ezekkel a tagokkal. Nem rágják a számba, hogy mit csináljak, ami alapvetően jó. Viszont, nem adnak semmi támpontot se. Jól csinálom, amit csinálok? Vagy totál idióta vagyok, és csak pazarlom az időt, meg a pénzt? Passz. Megérzéseimre hagyatkozva, jó az irány, de azért néha legalább egy kis bólintás nem jönne rosszul. Elvégre, ők a tudósok, én maximum lelkes amatőrnek számítok. Szerintem, az intézetigazgató, és Tom se egészen ezt várta, de ez van, most engem kaptak, és, hogy őszinte legyek, én se arra számítottam, hogy itt fogok malmozni. Joe valószínűleg minden téren túltett rajtam tudományos munka témakörben, mint úgy általában otthon is, állandóan emlegetik, és dicsérik, ami azért nem gyenge, akit ezek az emberek elismernek, az tudhat valamit. Persze vannak nekem is jó pillanataim, és néha megvillanok, de alapvetően, én itt nem érzem elememben magam, korlátoz a közeg. Határozottan zavar, hogy nem tudom pontosan, mit várnak tőlem, és ez visszafog. Hiába vagyok kreatív, az itt nem előny, inkább hátrány, viszont képtelen vagyok olyan sablonosan gondolkodni, mint az itteniek. De azért még lehetne valami jót kihozni ebből, én partner lennék benne, nekem PhD kell, nekik meg eredmény az együttműködésből. Szerencsére, a hétvégék kárpótolnak sok mindenért, persze, azért tisztán látom, hogy ez így nem az igazi. Mindegy, whiskyvel elmegy.

05.28. – 06.01. Hétfő – Péntek
Egy eseménytelen hétben reménykedtem még vasárnap, és azt kell mondjam, egy nap kivételével be is jött. A hétfő volt egy kicsit mozgalmasabb, és történt valami említésre méltó, ugyanis, ezen a napon volt az International Exchange Center által rendezett welcome party. Kissé most már elég ezekből a üdvözlésekből, így laza 8 héttel a megérkezésem után, remélem, ez lesz az utolsó. Különben is, lassacskán már a Farewell party-t kéne elkezdeni szervezni… Nos, az eddigi összejövetelek közül ez volt messze a legszarabb.

Itt ugyanis az International Office demonstrálta gyakorlatilag a vezetők felé, hogy milyen marha fontos munkát is végez, és ehhez természetesen mi, külföldi diákok voltunk a kellékek. Imádom az ilyen bulikat. Még szerencse, hogy volt valami baljós előérzetem, és eleve egy normálisabb inggel, és zakóval készültem. Hatalmas szerencsém volt, egyáltalán nem lógtam ki a sorból. A Converse csukát leszámítva persze, de az direkt volt, amolyan szolid lázadás a rendszer ellen.

05.27. Vasárnap
Jó hír, sikerült már 11 óra előtt felébrednem. Ciki lett volna ma is elaludni, mint legutóbb. Kajáltam, és gyorsan útnak is indultam a már megszokott módon. Hogy hova? Odaiba. Mára ezt tűztem ki célul. Illetve, az ott levő ládákat, a tervem ezúttal erre volt kihegyezve.

Még mindig impozáns.

Meg, szerettem volna eljutni a Disney Land bejáratáig. Bemenni nem, csak felderíteni, hol van, mekkora, mibe kerül, megéri-e szétnézni. Soha nem voltam még hasonló helyen, hátha érdekes, és nem csak gyerekeknek szól. Nem akartam időt húzni, tudtam, hogy a keresgéléssel úgyis elég sok el fog menni, ezért vonatoztam. Oimachi, majd Odaiba. Már elég nagy rutinom van ebben az útvonalban. Sikerrel megérkeztem, Garmin ON, adatok betölt, tracklog aktív, hajrá. Első láda bukós, piknik volt a rejtek előtt, de, a másodikat behúztam.

05.26. Szombat
Mára csak rövidprogramot terveztem munka tekintetében. Kilencre mentem, olvastam egy kicsit, ha már net nincs, szereztem pár könyvet. Soha nem voltam könnyen büntethető típus, ha valamit nem volt szabad, találtam más elfoglaltságot, amit néha még jobban is élveztem, mint amit aktuálisan tiltottat. Most sincs másképp, nem fogok órákat malmozni a szabadulásra várva. Tizenegy körül elvégeztem a feladataim felét. Délben leléptem ebédidő címszó alatt, vettem kaját, majd hazamentem. Fél órát ejtőztem (net ugye szóba se jött, még a végén lebuktatnám magam), majd vissza az irodába. Befejeztem a munka másik felét is, és eljöttem. Tom ma nem tette tiszteletét, úgyhogy nem volt kontroll. Így is unalmas, de legalább nem ül valaki folyton a hátam mögött, lehet szabadon offline garázdálkodni.

Nakahara Kaido

05.21 – 25. Hétfő – Péntek
Csendes szombat este van, vacsora megvolt, a sörital előttem várja a nyitást, zene közvetlenül az agyba vezetve, lássuk, mi is volt ezen a héten. Úgy tűnik, hogy most már ez lesz a szokás. Hétköznapok egy írásba sűrítve, hétvégék meg egy másikba. Ha, meg nagyon nem lesz napi szinten miről írni, jönnek az általános témák, mint lakás, autók, emberek stb.

A héten kb. három említésre méltó dolog történt. Lássuk sorban. Rögtön gyors kezdésképp a hétfő egy „teljes” napfogyatkozással indult. Azért az idézőjel, mert ez csak az itt lakók szerint volt az. Nekem, aki már látott valódi teljes napfogyatkozást, ez csak részlegesnek minősült.

Fénykifli

Reggel fél nyolcra kellett felkelnem, hogy lássam, de úgy voltam vele, hogy ezt nem szabad kihagyni. Előző este néztem, hogy elég felhős az ég, nem lesz ez így jó, de, szerencsém volt. Reggel is voltak felhők az égen, de nem vastag esőadók, hanem csak vékony fátyolfelhők. Úgyhogy, a Nap átsejlett rajtuk nem túl erősen, pont jól. Szemüvegem nem volt. Próbáltam előző hétvégén beszerezni, de esélyem sem volt, teljesen eltűnt mindenhonnan. Pedig, az ilyesmihez valamilyen védőfelszerelésre szükség van. Most nem volt lehetőségem kiugrani a garázsba a hegesztőpajzsért, és üveget sem tudtam kormozni. Egyszerűen oldottam meg a kérdést, nem én néztem a Nap felé, hanem a fényképezőgép.

05.20. Vasárnap

Kölyök Shiba.

Ez a nap a tökéletes példája annak, hogyan kell elcseszni egy egész szabadnapot, ami pedig elég nagy luxus errefelé. A vége persze jó lett a történetnek, csak sajna a kezdet volt egy kicsit kései. Sikerült délután egykor magamhoz térnem. Az előző napi whisky, meg a hajnali háromig tartó ébrenlét rendesen kiütött. Felnéztem, megláttam az órát, nyugtáztam, hogy ez a nap kuka, és felkeltem. Mit lehet ilyenkor csinálni?

Shinagawa. Az elmaradhatatlan vasúttal.

Idő egész jó, de azért nincs ragyogó napsütés, hat óra sötétedésig. Gondoltam, elmegyek állatkertbe. Ott még úgysem voltam. Irány Shinagawa gyalog, hogy a napi kilométer is meglegyen, fel a vonatra, és fél négyre már Ueno állomáson voltam. Ez az egyetlen hely a közelben, ahol van igazi, szabadtéri állatkert, a többihez hosszú vonatút szükséges. Odamentem a kapuhoz, a belépő kemény 600 jen. Ez simán belefér. Nyitva tartás: jegykiadás délután négyig, állatok megtekintése fél ötig.

05.19. Szombat.
Szokásos körök, melóhelyen reggel kilenctől, bár végre nem unatkoztam, tíztől egyig masszívan dolgoztam a sejtjeimmel. Fél három körül leléptem, szereztem kaját, és négy körül járt már az idő, mire odáig jutottam, hogy el kéne menni valamerre. Igen ám, de három óra múlva sötétedik, és ez eléggé behatárolja a lehetőségeket.

Csendélet

Mivel, sütött a nap, vonat nem játszott, sem zárt hely felkeresése. Gyalogolni akartam, úgyhogy úgy döntöttem, célba veszem Shinjukut, hátha találok valami értelmes mókát. Innen jó 9 km gyalog, amit sikerült 14-re nyújtanom. Közbejött pár nem tervezett akadály, meg, úgy voltam vele, hogy a megszokott út már nem elég, keresek valami mást. Hát találtam, nem kicsi kevergést szűk kis utcákban, lakóházak között. Végül, fél hétre sikerült is célba érnem. De, nem bántam, egyrészt, különösebb célom úgy sem volt, másrészt, azért találtam pár érdekes dolgot, volt mit fotózni.

05.14-16. Hétfő - Szerda
Egy kissé ismét sikerült lemaradnom, már szombat van, de a címszavak alapján, tudom, miről szeretnék nektek mesélni. Ez a pár nap olyan gyorsan elment, hogy teljesen egybefolynak, nehéz felidézni, hogy melyiken pontosan mi is történt. Ami biztos, hogy három dolgot találok említésre méltónak. Az egyiket úgy hívják, hogy Nikon Biostation. Ez egy cirka 20 millió jenbe kerülő profi sejttenyésztő gép. Akkora, mint egy ruhásszekrény, és kinyitva kb. olyan, mintha valami autógyár robotkarjának a kicsinyített mása lenne beleszerelve. Ez a cucc képes sejttenyészeteket életben tartani, vizsgálni, fotózni. Megmutatták, hogyan kell kezelni. Érdekes volt, és kifejezetten zavaró, mivel az egyik asszisztens csaj vagy tíz percen keresztül bámult. Nem értettem, mi olyan marha furcsa rajtam. Végül megkérdeztem, hogy ugyan, mi tetszik a pofámon ennyire. Erre szegény fülig vörösödött, és közölte, hogy gyönyörű a szemem, meg olyan „világos” vagyok. Mert, hogy ő ilyen szép kékes-szürkés szemet még nem látott. A kolléganő is határozottan helyeselt. Tom röhögött csendben, a sarokban, én meg elkezdtem szépen vörösödni… Hiába, jelenleg helyi különlegesség vagyok. Valamelyik nap összefutottam a proffal, aki épp két neves vendéget kalauzolt körbe mit tudom én, honnan. Épphogy csak találkoztunk az egyik szobában. A vendégek meglepődve néztek rám, gondolom, ilyen szőke japánt még nem láttak. Győztem elnézést kérni, hogy engem is pont most evett erre a fene, a prof meg mosolyogva közölte, hogy ja, ő a magyar. Na, fasza, remélem, azért belépődíjat nem fog szedni, és engem mutogatni. Elég nekem az is, ami ma (szombat) történt éppen, kiskölkök rohannak el mellettem, és vigyorogva üvöltik, hogy gaijin, gaijin… Utánuk szóltam, hogy „Hangarijin desu!”. Erre megálltak egy pillanatra, egymásra néztek, majd üvöltve elrohantak. Ismerkedek a helyiekkel…

05.12. Szombat
Szombaton nyolcra már Odaibában kellett lenni. Fizikailag fájt a háromnegyed hetes kelés. Ma úgy voltam vele, hogy engedem szegény, elnyomott kollégámat érvényesülni egy kicsit. Már sajnáltam, azért mégis, ha már itt van, tudom milyen szar lehet várni, és unatkozni, mondtam, hogy nekem most dolgom van, cseréljünk. Srác beült a pulthoz, leírta nekem, angolul, hogy melyik kapcsolót mikor milyen állásba kell tolni, és precízen mindegyiket 6,7-ről feltolta 7-re, mert neki azt mondták, úgy a jó. Remek. Jó fej akarok lenni, ez meg itt stréberkedik…
Mentem két kört, visszamegyek, nincs sehol. Hát ez meg milyen már? Előadás közben lelépni? Akkor ennyit erről, ezt buktad barátom. Ebéd után megint visszamentünk a sötétbe, mondom, hogy most te jössz, én inkább segítek a laptopokat rendezőknek, úgyis oda nem elég két ember, főleg, hogy az egyik általában lelép valamerre.

Szokás szerint most is hárman maradtunk, kezdődik az előadás, negyven perces monológ valami szarról, ami ki tudja, mire jó. Eltelik 5 perc, dög unalom az egész, körbenézek, kollégák már stand-by módban. Egyik jobbra dőlt, a másik balra, és aludtak. Ebéd utáni szieszta, vagy mi? Hát, gyerekek, veletek is ki vagyok segítve. Elővettem a fényképezőt, de aztán letettem róla, túl sötét volt, az előadó mögött mégsem villanthatok egyet vakuval. Előadás vége felé a kedvenc világosítóm azért felébredt, a laptop cseréért felelős srácot a kollégája felrugdalta, aki idő közben visszatért. Szép.
Délután már csak pár szekció volt, úgyhogy hála az égnek négy után nem sokkal véget ért a konferencia. Megváltás volt, amikor kiléptem a teremből, láttam a többiek arcán, hogy ők is így gondolják. Lehet, hogy nagyon kötelesség tudóak, meg alázatosak, de azért véleményük nekik is van, csak őket úgy nevelték, hogy tartsák meg maguknak. Mindenki hazafelé vette az utat, kivéve engem.