Hirdetés

Vétek 9.

Fákkal körülzárt földúton zötykölődtek. Útjukat táblák keresztezték, mind ugyanazt hangoztatta: MAGÁN ÚT! A BELÉPÉS TILOS!

Ügyet sem vetettek rá, hajtottak tovább. A férfi néha a térképre lesett, de semmi tévedés: az út a villához vezetett. – Biztosan ezt használja Farell, ha nyomtalanul akar lelépni. – dörmögte Roy, kikerülve egy nagyobb gödröt. – Csak azt tudnám, miért nem foltoztatja be, ha annyi pénze van.
- Így nem feltűnő. – vélekedett Linda. – Ha túl jó minőségi út lenne, a rendőrök is felfigyelnének rá.

Reedart a nőre pillantott, feltűnt szája sarkában a gunyoros félmosoly, de nem szólt semmit. Újra az útra pillantott és végre látszott a vége is: Hatalmas vaskapu zárta le a bejárást az illetéktelenek elől.
- Kapura azért csak telt. – jegyezte meg Roy, miközben lekanyarodott az útról, be a fák közé.
- Mindenkivel ilyen cinikus vagy, akinek több pénze van, mint neked? – érdeklődte a nő a férfi arcélét figyelve.

Vétek 8.

Kiléptek az utcára. Roy figyelmesen körbenézett. Az utcán emberek nyüzsögtek. Sietős léptekkel haladtak el az egymással vetekvő kirakatok előtt, némelyek megálltak egy pillanatra, elábrándoztak a villódzó üvegtáblák előtt, majd rohantak tovább.

A száguldó, színesedő tömegben semmi gyanús nem tűnt ki. A férfi lazán a kormány mögé ült, gavallérosan megvárta, míg a nő is beül. Kilőtt a járda mellől, szemét a visszapillantó tükrön tartotta.
- Talán előre is nézhetnél. – jegyezte meg Linda a sokadik hirtelen fékezés után.
A férfi a tükörről rá pillantott. – Nem bánom. – bólintott. – Te viszont szemmel tarthatnád azt a cápaszürke Mercedest.
- Követnek?

Roy válaszul megvonta a vállát. – Ha igen, és nagyon tapadósnak bizonyulnak, átadlak nekik, elvégre téged akarnak.
- Nagyon vicces volt. – húzta el a száját Linda. – Ennél több eredetiséget vártam tőled.
- Ezt miért nem a pasasodnak mondod? Olyan átlagosak az eszközei, a törvényszegései. A kábszer üzelmei, a piti kis sikkasztásai. Minden, amit kitervel már rég lement a mozikba. Nem lehet, hogy véletlenül mozimániás?
- Nem tudok róla. Ha a rács mögött lesz, megkérdezheted tőle.
- Linda, te is hallottad, mikor azt mondtad: a rács mögött lesz? – hördült fel a férfi kissé túl játszva megdöbbenést. – Aggódom a kifinomultságodért.

Vétek 7.

Benyitott a jobb napokat is megélt kocsmába. Körülnézett, elvigyorodott, mikor megpillantotta régi barátját. Utat tört magának az egyedül iszogató, innen-onnan szedegetett ruhákban pompálló, bozontos szakállal büszkélkedő férfihoz. Leült mellé, biccentve köszöntötték egymást. Sört rendelt a hozzá tipegő pincérnőtől, félszemmel ellenőrizte belépő féltett hölgyét, majd pillantását végig hordozta a vendégkörön, felmérendő: lesz-e balhé a nő miatt. Ugyan ritkán bocsátkozott jóslatokba, most esküdni mert volna: néhány révült iszogató igényt tart majd némi udvarlási ceremóniára.

- Hiba volt ide hoznod a nőt. – jegyezte meg közönyösen iszogatva a férfi.
Roy meglepődöttséget játszva felvonta szemöldökét. – Csak örömet akartam szerezni a vendégeknek. Ritkán jár ide fiatal, jól öltözött nő.
- Kértelek már, ne nézd le a csóróbbakat.

Roy hátradőlt székében, erőst vigyorgó barátjára nézett. Biccentett a leülő nőnek, s újra körbehordozta tekintetét a csehóban. – Féltett hölgyem, engedje meg, hogy bemutassam legkedvesebb barátomat, Csontos Jacket.
- Örvendek.
- Szintúgy. – mosolyodott el Linda.
- A fél alvilág a hölgyet keresi. – közölte Jack. – Fél perc múlva balhé lesz.
- Látom, nagyon informált vagy. – Roy belekortyolt megérkező sörébe. – Ha már ennyire aggódsz a nőért, segíthetnél néhány tippel. Keresek egy dobozkát.

Vétek 6.

Néhány perccel később Linda visszatért, Robert kérésére leült az üresen maradt bőrfotelre.
- Sikerült megtalálnia a férfi fotóját? – érdeklődött Robert, miközben felcsapta az előtte fekvő mappát.
- Nem. Nincs köztük.
A férfi felnézett a csalódott hangsúly hallatán. – Ne aggódjon, ez várható volt. – mondta sietve. Royra nézett, szavai megerősítését várva. Royt azonban csak a kávéja kötötte le, amit mégis elfogadott. – Roy kevés információval is könnyedén elboldogul. – folytatta Jensens. – Ugye, Roy?

A szólított végre felnézett a csészéről. Arcán újra megjelent a gunyoros félmosoly. – Persze, főnök. Információk nélkül is két nap alatt aranytálcán hozom a rissz-rossz fickók fejeit.
- Ne szórakozzon. Hallgassa meg a hölgyet. Addig átfésülöm, mit sikerült kiderítenie a múlt heti ügyből.
- Ha ad még három napot, hozom a fickókat is. – próbálkozott megélénkülve a férfi. – Nem kell másra bíznia. Pár nap alatt befejezem.
- Magának új munkája van. – Robert hátra dőlt, szórakozottan játszott az asztalon fekvő tollal. – A mostanira koncentráljon, a régit elintézettnek tekintem. Miss Wyar, kérem, avassa be Royt a részletekbe.

Vétek 5.

Motorzúgásra ébredt. Egy percig mozdulatlanul figyelt, majd halkan felemelkedett. Vigyázva, nehogy felébressze a nőt, az ablakhoz lépdelt, félre simítva a függönyt kikémlelt a szabadba. Odakint fakult az éj, halványult a gyenge közvilágítás. Autója magányosan vesztegelt a szürke parkolóban, az utcán lélek sem járt. Valahol egy kölyökkutya csaholt. Béke volt.

Fellélegezve visszaengedte a függönyt, a fürdőszobába vonult. A tükörbe pillantott, fintorogva vette tudomásul borostái gyors növekedését. Megmosta az arcát, kacérkodott a zuhanyzás gondolatával. Míg töprengett, órájára pillantott. Csaknem felsírt a leolvasott időponttól. Alig aludt pár órát, de így lesz ideje hazahajtani.

Gyorsan összekapkodta ingóságait. Kitárta az ajtót, a kulcsot a zárban hagyta. Csendesen távozott. A pultnál köszönt az unatkozni látszó férfinak. Hirtelen ötlettől vezérelve meg is szólította. – Megtenné, hogy hív egy taxit a hölgynek, ha távozni készülne? – a férfi felé tolt egy bankjegyet. A fiatalember felélénkülve nyúlt a pénzért. – Éppenséggel hívhatok.

Vétek (4.)

Szálloda helyett félreeső motelra esett a választás. Roy befordult a parkolóba, leállított a motort. Belelesett a visszapillantó tükörbe, közben cigaretta után kotorászott. Rágyújtott, hátradőlve fújta ki a füstöt.
- Nem is említetted, hogy dohányzol. – jegyezte meg a nő az ablaküveget letekerve.
A férfi mélán rásandított. Ő is az ablakkal vesződött. – Nem dohányzom.
- Tényleg nem. – bólintott helyeslően Linda. – Köszönöm, hogy megvédtél azoktól a férfiaktól. Hálás vagyok érte. Megfizetem a károdat.
- Semmit sem kell megfizetned. Nem érdekel a pénzed. A tagokat azért vertem le, mert utálom, ha meg akarnak ölni. – csúfondáros kifejezéssel Linda felé fordult, arcába fújta a füstöt. – Veled együtt megöltek volna. Visszatérve a cigizési szokásaimra: néha rágyújtok egy szálra. Momentán néha van.
- Hát persze. – bólintott fagyosan a nő. – És most mire vársz? Azt hittem, sietünk.
- Csak neked sietős. Nem engem kergetnek az izomagyú, télen-nyáron zakót viselő gorillák.

Vétek 3.

Robaj hangjai szüremlettek át a csukott ajtón. Roy széttárta az üvegtáblákat, következő mozdulatával kidobta a tiltakozó nőt a nyíláson. Csak remélhette, hogy a fegyveresek felindulásukban nem hallották meg Linda cipősarkainak kopogását. Az ajtó mellett a falra simult. Ősi trükkre készült, kivételesen áldotta a testőrképzőre pazarolt másfél évét.

A két férfi átnézhette a többi szobát is, most ennek az ajtónak a két felén álltak. Hirtelen neki feszültek, a vékony ajtó semeddig se állt ellen. Előre meresztett fegyvercsővel iparkodott befelé az első fegyveres. Mikor meglátta a fegyvercsövet, Roy a tulajdonos csuklójáért nyúlt, megmarkolta, majd beljebb rántotta a férfit. Lábával berúgta a viseltes ajtót, letaglózva a másik killert. Nem törődött a kint rekedttel, vesén rúgta a bent lévőt. A gorilla alkatú férfi megroggyant, majd a rúgás megismétlésétől összeesett. Roy ezt még mindig nem elégelte, gyorsan a tarkójára is mért egy ütést, a gengszter ájultan nyúlt el a szőnyegen, még a fegyverét is volt ideje elszedni.

Vétek (2.)

Füsttől félhomályos, levegőtlen kocsmában üldögélt, órák óta. Egy üvegsör melegedett előtte, néha belekortyolt – hátha így gyorsabban múlik az idő. A kocsma vendégeit már háromszor végigmustrálta. Ismerősöket nem talált, de még olyan idegeneket sem, akiket egy ideje szívesen megismert volna.

Úgy találta, hiába vár kedvenc informátorára, ma nem kap értékes súgásokat. Vállat vont. Majd legközelebb. Lenyelte a habzó ital utolsó cseppjét. Pénzt dobott az asztalra, menni készült.

Néhány lépést tett az ajtó felé, hirtelen meggondolta magát. Visszasétált a pulthoz, rendelt a csapostól egy pohár whiskyt. Míg az alkoholt kortyolgatta, az erősen kopaszodó férfit figyelte. Megvárta a pillanatot, mikor a kocsmáros megelégeli a túlzott érdeklődést, s ingerülten ráförmed. – Mit akar?
- Ismeri Bryant? – érdeklődte közömbösnek szánt hangon.
A gyorsan öregedő férfi unottan fürkészte egy darabig, majd vállat vont. – Meg lehet.
- Látta ma? – faggatózott tovább Roy.
- Maga látta?

Vétek (1.)

Félelem. Jól ismerte ezt az érzést. Az érzést, mely görcsbe rántja az ember gyomrát, majd alattomosan egyre feljebb kúszva összeszorítja a torkát. A szíve mintha a torkában dobogna, ott ütötte-verte zaklatott ritmusát. Félt. Lapult a bokor alatt, arcát az avarhoz simította. Gyűlölt félni, rettegni.

Mint már annyiszor, most sem dönthetett. A félelem még jobban összeszűkítette légcsövét, légszomj gyötörte. Zihálni szeretett volna, nem tehette, túl nagy zajt csapna. Léptek dübörögtek, felé tartottak; tisztán hallotta. Talán ketten. Kése nyelére szorította jéghideg ujjait, visszatartotta légcseréjét. Elhatározta, nem adja harc nélkül az életét. Könnyen lehet, ez volt az utolsó játszmája, de nem adja fel.

A léptek lelassultak, megálltak. Roy teste megfeszült, szíve már az agyában dübörgött, verte őrült ütemét. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne hallják meg, ne fedezzék fel, és akkor megölik. Beléeresztik a tárat, bár lehet, nem is pazarolnak rá annyi golyót. Ölni egy lövéssel is lehet. Minden idegszála megfeszült a gondolatra. Érezte üldözői habozását, lassú, tanácstalan lépteiket. Eléértek. Most, gondolta, ha most ugrik fel, még gyorsabb lehet, s elhajíthatja kését. Aztán majd hősi halált hal, tette hozzá epésen.

THE HERO

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, abban egy manó. A manó nagyon gonosz volt, mert kisebbségi érzés gyötörte, s nem a testmagassága miatt. Ott élt a gonosz manó az erdőben, ami - mint tudjuk - sötét volt és barátságtalan, mint minden mesebeli erdő. A manó pici, zöldes-szürkés lény volt, nem túl helyeske, mert ő meg a gonosz manó, s nem a jó tündér, aki viszont már-már gyönyörű, hisz ő a jó s nem a rossz. Tehát a csúnya, gonosz manó találkozott a HŐSSEL, aki vakon mer, vitéz és persze rendkívül férfias, izmos, jóképű, s neki kell megmentenie a világot századszorra is, mert ő a HŐS. S mint olyan keresi a vén öregembert, aki varázsló is, hogy megtudja tőle a nagy FELADATOT, miszerint hogyan is kéne megint megmenteni ezt a szép kis világot.
Hősünk csodaszép csataménen, csillogó páncélzattal járta az erdőt, keresve a több kilométernyi hosszúságú ősz szakállal rendelkező varázslót, aki egy picit süket és szenilis, de ez most nem számít. Hősünk ment, mendegélt. Az erdő mélyült sötétült, nyirkosodott. Leszállt az éj.
A gonosz manó - némi anyagi javakat sejtve - követte a HŐST, ki nem adta fel, küzdött a természeti erőkkel, folytatta egyre veszélyesedő útját, mert neki meg ez a dolga. Mivel ő a HŐS, csöppet sem félt, nagy bátran markolgatta kardját, ami ugye fényes volt, s gyönyörűen kidolgozott markolattal, mindent elnyeső éllel rendelkezett, mert hősünknek kitűnő kovács ismerősei voltak a faluban, ahol idáig tengette drága idejét.
Rendíthetetlen lovagunk a nyereg miatt csinált egy kis hereátcsoportosítást, majd megállította lovát, hisz elfáradt, ő is meg a lova is, az éj is leszállt. Egy kevésbé sötét tisztáson fölöttébb férfiasan (alig, alig botladozva) lepattant hatalmas csataménjéről, tüzet rakott rendkívül természetvédelmi módon, még erdőtűz sem lett belőle. Kikötötte paciját, nehogy a kíváncsi lovat még hajkurásznia is kelljen, mikor neki annyi gondja van. Szerencsétlen sorsú embertársait hagyta hátra száraz kenyéren tengődni, hogy megmentse a világot, mert az roppant fontos, férfias feladat! Igazi kihívás! Elvégre ő a HŐS!
Leterítette a tűz mellé a mittudoménhonnan szedett pokrócféleségét, s még az sem zavarta, hogy tök mocskos, nem jószagú és egyáltalán nem ér sokat, de minden hős ekként cselekszik. Ezt neki így tanították, ugyanezt tette a példaképe is, míg élt, tehát követte a példát.
Telt-múlott az éj, hősünk szemére nem jött álom. Valami megérzés folytán tudta, itt rá rengeteg baj, veszély leselkedik, ébernek kell maradnia.
A gonosz manó várt várakozott, ám hősünk - bár ragad le a szeme - nem és nem alszik. Ugyan csillagot sem bámul, mert ezen az éjen igazán sok felhő takarta az eget és a teliholdat, s minden árnyéknak adott még egy-két árnyékot, nehogy hiányoljuk a kellő hangulatot.
A gonoszkás manó elunta az életét, a teljesen éber, alig-alig hortyogó hős elé ugrott, ádáz arckifejezéssel. Lovagunk felébredt. Ijedtében megmarkolta kardját, majd valamivel később, csalódottan szúrófegyverét is. Kissé utálkozva és bosszúsan nézett a nem túl szép jelenésre. Rámordult, hogy mit akar. Olyan igazi pokrócos hangulatban. A manó - rendkívül magas, vékony, igencsak fület sértő hangon - eldarálta, ő megöli hősünket, ha az nem váltja ki az életét. De nem akár milyen perverz dologgal, mint azt mi gondolnánk. Nem, nem. Nem vágyik lovagunk hátsófelének szüzességére, neki csakis és kizárólagosan pénz kell. Aranytallérok, mert ott azt a pénznemet használják. Továbbá igényt tart hősünk jövendőbelijére is, mert mégiscsak perverz, viszont nem homoszexuális - hősünk és a mi mázlinkra.
A HŐS némi gondolkodás után - hiába még a legkiválóbb hősnek is lehetnek hibái - megkérdezte, ő ezzel mit nyer?
Hát meghagyom az életed, felelte a gonosz, ravaszkás, kissé nagyravágyó lényecske. A lovagnak voltak ellenvetései. Tehát - mivel az esze kevésbé forgott olajozottan, mint hatalmas kardja - felkapta a kis vakarékot a nyakánál fogva, a legközelebbi fához taszította kb. másfél méter magasan. A manó erőst fulladozott, hisz ő csak olyan kis térdig érő manócska volt, nem valami 220 cm-es hős. Rájött, hogy lovagunk és imádott, féltett hősünk nem tréfál, fáradt, éhes, kávét se ivott, fázik, s még ezernyi gondja van, nem ér rá vakarékokkal törődni.
Manónk rohamosan félig hulla állapotba került. Ekkor elnyekeregte, tudja ő ám hová tart a hős, kit keres. Azt is tudja, hol, merre találja.
Hősünk épp időben döntött: mégsem öli meg a kis rusnyaságot. Letette a földre, ám a nyakát nem eresztette. Figyelmesen, már-már türelmesen várta, hogy a manó kiköhécselje magát, s rendesen vegyen levegőt, ne fulladozzon, ne hápogjon, lihegjen. Közben persze nem volt rest utálatának és undorának hangot adni - káromkodásaitól, trágár megnyilvánulásaitól, lapot, tollat nem tűrő szavaitól eltekintenék.
A kis apróság beszélni kezdett. Az életéért meg némi aprópénzért megígérte, elvezeti a hőst az öreg varázslóhoz. S nem vezeti félre, kicsit sem, egészen parányit sem. Azonban kikötötte, azonnal indulniuk kell, különben a világnak szokás szerint annyi lesz. Imádott, csodált és nagyon sokra tartott lovagunk valójában igen empatikus férfinak számított, meg természet- és állatvédőnek is, tehát azt a lenyilazott nyulat majd ki kell vágni a képből. Fáradt, megviselt - de még így is maximálisan jóképű - hősünk úgy döntött, naiv lesz, vakon hisz majd a kis gonoszkás manócskának.
Mentek, mendegéltek a sötét, sejtelmes, picit sem barátságos éjben. Átkeltek mindenfélével teli, bűzös mocsáron, szúrós bozóton, nyálkás kavicsos tóparton, szakadék fölött átívelő korhadt fán. De kivételesen a manó tényleg becsületes volt, nem vitte félre a lovagot ocsmány, szörnyekkel teli barlangba - talán a beígért kasztrálás miatt.
Egy odvas, épp hogy csak ki nem dőlt fa elé érkeztek. A hős kételkedve felhúzott szemöldökkel bámulta az ősöreg fa göcsörtjeit. Már kezdte volna újra fojtogatni a most is szerencsétlen kis manót, mikor a fa mögül előtoppant az ezer éves varázsló, kevés fogával, fehér szakállával, rövidlátó szemével, kékes derengésű, tarka ábrákkal tele hímzett ruhájában, varázsbotra támaszkodva, arcán jóságos, örömteli mosollyal. Hosszan méltatta a HŐST, ki végül elengedte a csúnyácska teremtményt (még élve), aki kihasználva az alkalmat elszaladt, átkokat szórva az oda se figyelő lovagra.
A HŐS időt szentelt hiúságának, és öntelten hallgatta az őt dicsérő, méltató szavakat. Hogy milyen hercegi a tartása, mily fényes a haja, meg van minden foga! Mennyire erős, izmos, milyen derék, bizalomgerjesztő, milyen fényes a kardja, páncélja, s így tovább, sokáig. Végül a tárgyra tért. Meg kell menteni a világot! Még pedig úgyhogy, s itt suttogott sokat, hősünk szorgalmasan írt, jegyzetelt, hümmögött, bólogatott. Majd mikor teleírta az egész naplóját, s az öreg is abbahagyta, felnézett. Ez minden, kérdezte?
Ó igen, hümmögött a sokat tudó varázsló. Ezt mind végre kell hajtania. De. Mivel egy hős sem boldogul valami segítség és néhány eszköz nélkül, kap valamit. Először is egy varródobozt, hogy bármikor összevarrja magát, ha kell. Nehogy már ezen múljon a feladat sikeressége. Aztán vigyázzon, hogy csak karon és lábon sérüljön, mert a hős erről ismerszik meg.
Lovagunk újra bólogatott, még jegyzetelt is. Szorgalmas volt hiába, így nevelték. Ezen kívül kapott valami csodaport, ami valamire biztos jó, de azt már elfelejtette a kedves öreg varázsló.
Mindezen jóval és széppel felszerelkezve hősünk útnak indult, hisz ha túléli, s még a világ is, kap ám JUTALMAT! Elnyeri a szépséges hercegkisasszony kezét, aki enyhén beképzelt, kényes, de kivételesen szép, s nagyon, nagyon jó hírnévre tett szert a férfiak, pláne a hősök körében, mint kéjnő.
Hősünk farok felvágva sietett a veszélyek elébe, mert már igazán kipróbálta volna az említett hölgyet. S a veszély jött, nem múlatta az időt máshol, tisztában volt vele, hogy neki kell megállítania a HŐST küldetésének teljesítésében. Hősünk megvívott a sok veszedelemmel, szörnnyel, vadállattal, sőt még más emberekkel is, kik nehezen megszerzett kincseire vágytak.
Rengetegszer használta kardját, s néha nem túl gyorsan forgó eszét is. Kardélre hányta a gonoszakat, kik csúsztak, másztak, nedveztek és hörögtek kimúlásukban. Megszerezte a hosszú nevű csodatevő ékkövet, eljutott az eljuthatatlan szigetre, legyőzte a legyőzhetetlen sárkányt, szörnyet, amit akarsz. Kielégítette a kielégíthetetlen felszolgáló lányt, aki hálából odaadta fegyverként is használható hajtűit. Megmászta a megmászhatatlan hegyet, elkapta az óriás sast, ki mellesleg elkaphatatlan. Kitépte a kitéphetetlen tollát, meg még több százat, de hát mit tehetett, ha egyszer zuhantában kapaszkodnia kellett valamiben, s szalmaszál épp nem akadt keze ügyében - kénytelen volt a sast megtépázni. Átúszta az átúszhatatlan folyót, árral szemben, legyőzte a legyőzhetetlen krokodilt, kígyót-békát, kitörte a kitörhetetlen fogat, s még egyet szuvenírként. Kirabolta a kirabolhatatlan kincses palotát, ahol még ajándékot is szerzett imádott, nem épp hűségéről ismert, csalfa arájának.
Miután mindent túlélt, összefoltozta magát, visszaillesztgette elvesztett - ám még időben megtalált - végtagjait, s ellenőrizte legbecsesebb tájékát. Amint ezzel meg volt, visszaindult a varázslóhoz. Aki időközben kotyvasztott egy italt, mitől újra látott és hallott, s még a reumája is elmúlt - már-már megfiatalodott. Varázsbotjával hálából istenné, királlyá ütötte a visszatérő HŐST, hisz még a mi lovagunk sem hősködött fölöslegesen. A megszerzett dolgokat, mikről mindenki azt hitte, megszerezhetetlen, a drága és mindig őszinte varázsló összedobálgatta, miközben jókedvében elújságolta: a világ nem is volt veszélyben, de ezekre a holmikra oly régóta vágyott, hogy valamit ki kellett találnia. Mivel hősünk úgyis vakon hisz és mer, s elkötelezett, meg ezért kapja a gázsiját is, ezen kívül úgyis ráér, és ez olyan jó ötletnek tűnt. Lovagunk, akit imádunk, de nem az eszéért, s még féltjük is, most pofára esett, kiborult. Felemlegette, miken ment keresztül, hol vérzett, hol lett bibije, mije mennyire és hogyan fájt, mennyire fáradt volt, mily sok mindent megtett néhány vacakért, s most kiderül: mindezt a semmiért. Teljesen kikérte magának a bánásmódot, az ugráltatást, és minden mást is. Még pofátlanul a padlóra is köpött, pedig az édesanyja nem erre nevelte.
Varázslónk csendben hümmögött, igazat adván a kissé ideges hősnek, megígérte, kárpótolja őt az átéltekért. Írt is rögtön egy levelet a királynak, miszerint a lánya ilyen és ilyen okok miatt az itt megjelenő hősnek van rendelve, mert így akarja a sors, az isten, a világmindenség, ráadásul ettől függ a világ sorsa, s ezúton is reméli, a király megérti mindezt és kötélnek áll.
Hősünk a levéllel a király elé járult, picit félszegen, hiszen lovagunk tudta, mindez csak kamu, s ő alapvetően igen becsületes férfi volt. A király, mert öreg is volt már, elege is volt a lánya folytonos botrányaiból, engedett. Hősünk elvette a kissé tapasztalt hercegnőt. Meg volt a hét országra szóló lakodalom. Mindenki leitta, leégette magát, s még mást is csinált a cselédlányokkal, de erről mindenki mélyen hallgatott. Még a király is remekül szórakozott pedig őt már igencsak zavarta a csend és a muzsika, így ebben a sorrendben. S egyszer csak eljött a nászéjszaka ideje is.
Hősünk felheccelve rontott a szobába. Elvégre igencsak megdolgozott a jutalomért, még akkor is, ha ő volt a HŐS, s neki amúgy is ez lenne a dolga. Leteperte a nászágyra kacéran sikongató aráját, s használta tekintélyes méretű kardját... s innentől kezdve Rád bízom a folytatást.