Félelem. Jól ismerte ezt az érzést. Az érzést, mely görcsbe rántja az ember gyomrát, majd alattomosan egyre feljebb kúszva összeszorítja a torkát. A szíve mintha a torkában dobogna, ott ütötte-verte zaklatott ritmusát. Félt. Lapult a bokor alatt, arcát az avarhoz simította. Gyűlölt félni, rettegni.

Mint már annyiszor, most sem dönthetett. A félelem még jobban összeszűkítette légcsövét, légszomj gyötörte. Zihálni szeretett volna, nem tehette, túl nagy zajt csapna. Léptek dübörögtek, felé tartottak; tisztán hallotta. Talán ketten. Kése nyelére szorította jéghideg ujjait, visszatartotta légcseréjét. Elhatározta, nem adja harc nélkül az életét. Könnyen lehet, ez volt az utolsó játszmája, de nem adja fel.

A léptek lelassultak, megálltak. Roy teste megfeszült, szíve már az agyában dübörgött, verte őrült ütemét. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne hallják meg, ne fedezzék fel, és akkor megölik. Beléeresztik a tárat, bár lehet, nem is pazarolnak rá annyi golyót. Ölni egy lövéssel is lehet. Minden idegszála megfeszült a gondolatra. Érezte üldözői habozását, lassú, tanácstalan lépteiket. Eléértek. Most, gondolta, ha most ugrik fel, még gyorsabb lehet, s elhajíthatja kését. Aztán majd hősi halált hal, tette hozzá epésen.

Nem ugrott. Képtelen volt rá. Várt. Nem mert levegőt venni, mozdulni. Csillapítani próbálta szívverését, hátha mégis túlélheti. És ha mégsem? Akkor gyáván, bujkálva hal meg – de ezt rajta kívül senki se fogja tudni, vigasztalta magát. Ha nem lövik le, hamarosan úgyis megfullad – az se lesz hősiesebb. Most kéne feltennie magának a kérdést – míg van rá lehetősége –, megérte? Még önmaga előtt is visszakozott beismerni: igen, megérte. Nagy kár, hogy itt a vége.

Újra lépteket hallott, távolodót. Izgatott kiáltás harsant, a léptek futásra váltottak. Fellélegzett. Mintha először tenné, mohón szívta magába az éltető oxigént. Izmai elernyedtek, lazított a kés szorításán. Tudta, még nincs vége. Kevésnyi időt nyert csupán. Talán kezdhetne vele valamit.

A távolban lövések dörrentek. Elfojtott magában egy káromkodást. Már megint két tűz közé került. Újra felugatott egy géppisztoly, ezúttal válasz is érkezett rá, golyófordultával. Roy érezte, most kell kiszállnia. Nem lehet, már nem. Szólt a fegyverropogás. Sikolyokat és szitkokat sodort felé a szél. Emberek buktak fel, tőle nem is olyan messze.

Eltöprengett, hogyan is került ide? Hol kezdődött az egész? Mire belegondolhatott volna, elhallgattak a fegyverek, kiáltások. Csend szakadt a tájra. Halálosan mély csend.