Füsttől félhomályos, levegőtlen kocsmában üldögélt, órák óta. Egy üvegsör melegedett előtte, néha belekortyolt – hátha így gyorsabban múlik az idő. A kocsma vendégeit már háromszor végigmustrálta. Ismerősöket nem talált, de még olyan idegeneket sem, akiket egy ideje szívesen megismert volna.
Úgy találta, hiába vár kedvenc informátorára, ma nem kap értékes súgásokat. Vállat vont. Majd legközelebb. Lenyelte a habzó ital utolsó cseppjét. Pénzt dobott az asztalra, menni készült.
Néhány lépést tett az ajtó felé, hirtelen meggondolta magát. Visszasétált a pulthoz, rendelt a csapostól egy pohár whiskyt. Míg az alkoholt kortyolgatta, az erősen kopaszodó férfit figyelte. Megvárta a pillanatot, mikor a kocsmáros megelégeli a túlzott érdeklődést, s ingerülten ráförmed. – Mit akar?
- Ismeri Bryant? – érdeklődte közömbösnek szánt hangon.
A gyorsan öregedő férfi unottan fürkészte egy darabig, majd vállat vont. – Meg lehet.
- Látta ma? – faggatózott tovább Roy.
- Maga látta?
Felsóhajtott. Néha nagyra tudta értékelni ezt a kocsmai társalgást, de nem most. Kezdte elveszíteni türelmét, aztán csak legyintett magában. Egy idegesítő csapos nem fogja kihozni a sodrából. – Megmondaná neki, hogy kerestem?
- Aztán ki kereste? – a férfi továbbra is unott arccal visszatért poharakat törölgetni.
- Tudni fogja. – Pénz dobott a pultra, még egyszer végig nézett a hangoskodó társaságon. Most sem talált ismerős arcot. Látta már, ez az este kivételes nyugalomban fog eltelni.
Hirdetés
Búcsúzóul biccentett a csaposnak, majd átvágva a kocsmán kilépett az éjszakába.
Hazahajtott, a konyhapultnak dőlve nézegette postáját. Csupa számla, ritkán se látott rokonoktól egy képeslap. Elcsodálkozott, honnan ismerik a címét. Egy vállrándítással elintézte a problémát, valamivel később a levelek okozta lehangoltságát is. Töltött magának egy csésze kávét. Fintorogva itta a hideg, kesernyés italt.
Csöngettek. Mélyről jövő sóhaj kíséretében mozdult. Ha Bryan jött ide, kitekeri a nyakát. Ezerszer a szájába rágta, sose jöjjön ide. A lakhelye titoknak minősül, otthon különben is csak egy átlagos pasas, semmi több. Néhány lépéssel átszelte a konyhát, ajtót nyitott. Fiatal nő állt előtte.
Vigyorogva keresztbe fonta karját, az ajtófélfának dőlve szemérmetlenül végigmérte látogatóját. A nő dús, fekete haját lazán hátrafogta, sötét színű, szolid nadrágkosztümöt viselt, arcán kevésnyi smink látszott. A látogató zavartan köhintett. Roy gúnyosan felvonta egyik szemöldökét.
- Linda Wyar vagyok. – nyújtott kezet a hívatlan vendég.
A bemutatkozás felesleges volt. Roy tíz éve látta utoljára, de bárhol, bármikor felismerte volna ezt a nőt. Emlékezett még akkori önmagára, és a fiatal, céltudatos, elbűvölő Lindára. Mindig csodálta őt, nem értette, hogy bír valaki ennyire kedves, megértő lenni; akár még vele is. Ő abban az időben kezdte megtanulni, hogyan lehet könnyen, gyorsan elég pénzhez jutni, s hogyan lehet kimászni a zűrösebb ügyekből. Később azt is megtanulta, mennyire nehéz felhagyni ezzel az életvitellel.
Újra végig nézett a még mindig kezet nyújtott nőn. Igen, Lindán tökéletesen látszott: neki sikerült az élet. Nyilván sikeres üzletasszony, segít az apjának tovább gyarapítani a már így is hatalmas családi vagyont. Elfojtotta feltörő ellenérzéseit.
– Roy. – vetette oda. Nem nyújtott kezet.
Látta Lindán, hogy felismerte, s azt is megállapíthatta, sikerült megbántania. Remélte, ennyi elég is lesz, és a nő ugyanolyan gyorsan eltűnik, mint ahogy feltűnt.
Odabent szinte sértően felrikoltott a telefon. – Ugye, megbocsátasz? – választ se várva belökte az ajtót, majd elindult telefon iránt.
- Igen – szólt bele megkönnyebbülten. Úgy érezte, ezzel a tettével elég okot adott rá, hogy Linda felindultságában elmenjen, és vissza se jöjjön. Odaadóan hallgatta a beszélőt, majd csodálkozva figyelte, hogyan nyílik-csukódik a bejárati ajtó. El kellett ismernie, elriasztási taktikája ezúttal nem járt sikerrel, holott általában beválik a hívatlan látogatóknál. További megdöbbenésre adott okot, hogy Linda – mintha csak egy kedves barátjához jött volna – a lakás berendezettségét nézegeti. Megtekinti a szűkös, főzésre szinte teljesen alkalmatlan konyhát, a tágas nappalit, az egyszerű bútorokat, a telefonáló férfit, a kevésnyi dísztárgyat. Mindezzel végezve újfent a konyhában vizsgálódik. Közelebbről is szemügyre veszi a két napos kávét, aztán egy alig észrevehető fintorral elfordul tőle.
- Roy, figyel rám? – a férfi levette szemét a levakarhatatlan látogatóról. Nehéz sóhajjal a telefonba szólt. – Hogyne. Folytassa.
Papírzörgés hallatszott, majd a telefon túlsó végén felhangzott a kissé rekedtes hang. – Mint már mondtam, újabb munkát kap. Ne is foglalkozzon mással. Holnap reggel jöjjön be az irodámba, és itt az ügyféllel megbeszélheti a szükséges tudnivalókat.
- Rendben. – Roy újra a nőt nézte, aki időközben belesett a fürdőszobába és a hálószobába is. – Akkor a múlt heti apróságokat felejtsem el?
- Nem is tudom, Roy. Haladt vele valamennyit?
- Eleget.
- Lekötelez a bőbeszédűségével, mint mindig. – a rekedtes hang megadóan sóhajtott. – Nem bánom, erről is beszélünk pár szót reggel. Talán rábízom valakire a befejezést.
- Legyen úgy. – a férfi kissé meglepetten tapasztalta, hogy Linda most őt veszi szemügyre, pontosan úgy, ahogy előbb a szobákat. Kerülve a nő tekintetét a falon lógó tükörre nézett, amiben megtekinthette, milyen is telefonálás közben. Magas, borostás férfi nézett vissza rá, szürke színű, fáradt szemekkel. Régi véznasága a múlté lett, az utcán és a testőrképzőben ragadt rá némi izom – egész sportoltnak hatott. Még egyszer arcmására tévedt pillantása. Kemény vonásait némely szeretője markánsnak jellemezte, ő csak egy túl nagyra nőtt orrot, magas homlokot, majdnem egyenes, középen szinte összenőtt szemöldököt, előreugró állat látott. Nem nevezte volna magát jóképűnek, de holnap reggel sem szépségversenyre megy.
Végig hallgatta még főnöke búcsúmondatait, majd bontotta a vonalat. Lindára emelte pillantását, testtartásából újfent áradt a gúny. – Nyugodtan szolgáld ki magad, mintha csak otthon lennél. – jegyezte meg, nem kis éllel.
- Ne haragudj. – szabadkozott a nő. Bátortalan mosollyal leült a kanapéra. – Gondolom, úgy sem kínáltál volna hellyel. Mesélték, pocsék lett a modorod.
- Kik? – leült a lánnyal szemközt, szája szegletén felvillant a gunyoros félmosoly.
- Néhány közös ismerős.
- Nos, tévedtek. Kibírhatatlan lett a modorom.
- Igen, kezdem tapasztalni. – húzta el a száját Linda. – Elhiheted, nem saját szándékomból kerestelek fel. A segítségedet kérem.
Roy csak egy szemöldök felvonással jelezte, hogy figyel. Linda várt egy kicsit, remélte, válaszol valamit a férfi. Valahol vágyott rá, hogy a férfit érdekelje a gondja, hogy akarjon segíteni. Hiába várt, reménykedett.
Roy figyelmét, más kötötte le. Egy férfi siklott el az ablak előtt, megvilágította a kinti lámpa fénye. Ebben még nem is volt semmi szokatlan, de hány békés szándékú ember járkál stukkerrel a kezében?
Felállt, szó nélkül kulcsra zárta a nappali ajtaját. Némi iróniával arra gondolt, mára milyen rutinossá vált. Karon ragadta a döbbent a nőt, az ablakhoz vonszolta. Linda hangosan tiltakozni készült, de Roy egy pillantással beléfojtotta a szót. – Amikor szólok, kimászol az ablakon, és eltűnsz a fenébe. – suttogott. – Nem tudom, kiket hoztál a nyakamra, de amíg el nem simítom a dolgot, látni se akarlak. A legjobb lenne, ha utána vissza se jönnél.
Ott hagyta a rémült a nőt az ablaknál, magához vette kését, utálattal dereka fölé tűzte fegyverét. Visszasétált az ablakhoz, kezét a kilincsre tette, lassan elfordította, kitárta a belső szárnyakat. A következő kilincsre tenyerelt, feszülten fülelt, mikor hallja meg a bejárati ajtó bezúzását. Elfordította a kilincset. Várt. Összerezzent, mikor Linda a vállára simította kezét. – Nem megyek el. – súgta a fülébe.
- Dehogynem. És ne hívd a zsarukat.
Folyt. köv.
