Jónéhány év telt el, ami távolság miatt a Földön évmilliókat jelentett. A korai kisérletek kinőtték magukat, Harzax rájött, hogy hiába próbálna ő extravagáns élőlényeket tervezni, azok hosszútávon nem életképesek. A hatlábú gyikja alig párszáz év alatt kipusztult, egyszerüen nem tudott elég gyorsan futni a ragadozók elől. Ámbár ez is következmény volt. Rájöttek, hogy ha nem befolyásolják valahogy a szaporulatot, túlságosan elburjánzik az állomány, és gyakorlatilag magukat pusztitják ki. Lelegelik a növényeket, fertözések ütik fel a fejüket, és egyáltalán egészségtelen tömeggé duzzad az állomány. A kellő egyensúly megteremtése már nem génsebészeti feladat volt, hanem erősen logisztikai, amely inkább Valhy erőssége volt. Hosszú évezredekbe telt, mire be sikerült állitani egy-egy elszeparált ökoszisztéma egyensúlyát, hogy a növényevők ne tarolják le a szigetet, és a ragadozók ne pusztitsák ki a növényevőket. A kisérletezést azonban siker koronázta, úgy tünt, szépen beállt a kényes egyensúly, az alkotók elégedetten szemlélték lebegő hajójukból az alattuk müködő élő rendszert.
- Kezdek unatkozni. - vakarta meg orrát Valhy.
- Akkor jobb lesz, ha töröd a fejed az Y25-ös projekten! - tette fel lábát a müszerpultra Harzax, és rázoomolt egy farkas-szerü ragadozóra, amely épp be próbált cserkészni egy galambféle madarat. A farkas óvatosan kúszott előre a bozótosban, majd fülét hátrasunyta, és figyelt. A madár toporgott még kicsit, majd épp fel akarta lökni magát a levegőbe, mikor a vicsorgó ragadozó rávetette magát, tollak röpködtek, majd minden elcsendesedett.
- Megakadtam. Egyszerüen nem fogadja be a kisérleti alany génsorozatát a lánc. Valahogy össze kellene illeszteni, de még nem találtam meg a kötő kromoszómát.
- Akkor meg csináljunk valami igazán ütőset! - lelkendezett Harzax.

Néhány hét múlva egy sziklás fennsikon szállt le a sikló, és a két tudós kiszállt. A lebegő doboz surranva csúszott ki a raktárrészből, majd a földre huppant.
- Ez most melyik? - kérdezte fejét vakarva Harzax.
- A 8-as! - kacsintott Valhy - Ne aggódj, nem a legnagyobb.
A tároló kinyilt, és egy kutya nagyságú gyik kúszott ki rajta, lábai hosszúak voltak, hasa legalább 30 centire volt a földtöl. Hátán tarajok meredtek az égnek, és farka buzogányszerüen tüskés volt. Fogát a két tudósra vicsoritotta, majd feléjük kapott. A Valhy-t körülvevő elektronpajzs sistergett, és megégette a gyik orrát, ami erre a bozótosba vetette magát. A tudósok összemosolyogtak, majd visszaszálltak a siklóba.
Néhány év múlva, mikor visszatértek, nem volt szükség a biolokátorra. A gyik útját letarolt bozótos és kidöntött fák mutatták. Gyorsan rátaláltak, épp egy forrásból ivott. Hossza meghaladta a siklóét, kb. 15 méter lehetett, szélessége a lábaival 5 méter. Ahogy ivott, jobb mellső lábával egy ló méretü növényevő állaton taposott, fejét már leszakította.
- Magasságos Huelix! - csapta össze tenyerét Harzax hüledezve.
- És ez még csak a 8-as! - vigyorgott Valhy. - Képzeld, ha sikerülne a GH-84a lánc alsó felét is megpiszkálni, elbirná a 10-est, sőt, talán még többet is!
- 10-es méretnövekedés már túlterhelné a génállományt! - csóválta a fejét Harzax.
- Fogadjunk?

Valhy rövid időn belül megoldotta a növekedést szabályzó gén problémáját, és gyakorlatilag csak a józan ész, és az ökoszisztéma felépitése szabott határt képzeletének. Kikisérletezett 150 tonnás, hosszúnyakú növényevőket, félelmetes ragadozókat, melyeknek foga akkora volt, mint a tudósok, és ezeknek megannyi változatát, kisebb-nagyobb méretben, kimerítve a génvariációk egész skáláját.
A hatalmas lények idővel azonban kipusztitották a korábbi, normál méretű egyedeket, és uralkodó fajjá nőtték ki magukat a bolygón. Meglehetősen nehéz volt őket kordában tartani, áttelepiteni csak egyesével tudták őket, és azt is csak a teherhajó segítségével. Hatalmas étvágyuk hatványozott sebességgel élte fel a tartalékokat, így néha a növényállomány szaporulatába is bele kellett avatkozni.
Rövidesen be kellett lássák, hogy ez ugyan jó móka, de végső céljukhoz nemhogy közelebb vitte őket, inkább elpocsékoltak egy csomó időt. Ideje volt visszatérniük eredeti elképzelésükhöz, ehhez azonban le kellett söpörni a szinről az addigra már az egész Földet benépesítő ősgyik szaporulatot.
- Engedjük ki az aszteroida-takaritó robotokat, állitsuk át az érzékelőket élőlényekre, és azok pár év alatt elvégzik a dolgot - vicsorgott vérszomjasan Harzax.
- Ugyanmár, ne légy már ilyen vérengző, mint egy T-rex! - korhotla barátja. - Békésebben is el lehet intézni. Már kitaláltam egy mutálódó virust, ami rövid időn belül elintézi őket.
- Az túl langyos - legyintett Harzax, de belenyugodott.
A sikló hasa kinyilt, és bepermetezte a bolygó légkörét a halálos kórral.
- Ha egyszer lesz értelmes lakója ennek a kék golyónak, mit fogja törni a fejét, hogy miért tünt el egyik pillanatról a másikra ez a sok gyik, mi? - kuncogott Valhy, és parancsot adott az anyahajóba való visszatérésre.

Rövidesen visszanyerték a Földet a kecses és elegáns lakók, immár a gyík formán túllépve szőrös és változatos méretű, alakú lények népesítették be a kontinenseket. Valhy kitalálta, hogyan tudná a szélsőséges éghajlatra szabni a lények védekezőképességét. A melegebb öveken rövid bundájú és jó hőleadó képességű állatok laktak, a sarki éghajlatra pedig vastag és hosszúszőrű, jó zsirtartalékkal rendelkező lényeket telepített.
Gondos tervezőmunkájuk eredményeképpen létrejött néhány alap-faj, melyek jó kiindulópontot jelentettek a későbbi változatokhoz. Ilyen volt a macskafélék alapját képező párduc, mely kisebb módositások árán tigrissé, oroszlánná, vagy házimacskává volt alakitható. Ez utóbbiből Harzax tartott egyet a laborban is, Mirci-X - nek hivták, és bár még snauzer méretü volt, és teljesen fehér, azért ugyanolyan kezes volt mint egy házi kedvenc.
Mikor jó kedvükben voltak, megviccelték egymást azzal, hogy amig egyikük távol volt a számitógéptől, addig a másik belenyúlt a kódba, amit amaz nem vett észre. Igy jöttek létre olyan mulatságos állatok, mint a zsiráf - mely mulatságosan hosszú nyaka ellenére életképes maradt - , a zebra, amin 2 napig röhögtek, és az elefánt, amely bár cickánynak indult, de valami ''hiba'' csúszott a méretező-génsorba.
Harzax megpróbált a zsiráfból ragadozót fabrikálni, mert milyen poén is lenne egy ilyen magas, hosszúnyakú vérengző vadállat - és ennek érdekében tigrissel keresztezte - , de szegény egyed mire lehajolt az áldozatához, az eliszkolt, igy rövid úton éhenhalt a tigráf.

Egy csendes napon, mikor Harzax épp a bálna táplálkozási szokását csiszolgatta, hogy hatalmas fogaival ne pusztitsa ki a fél tengert, Valhy felkiáltott:
- Kész! Végre sikerült, úgy látom!
- Jajjmár, mi sikerült? Kétfejü vizisikló? - zsörtölődött Harzax.
- Irigykedsz mi? Ámbár jó lenne megtalálni, mert kiváncsi vagyok hová fejlődött. De most másról beszélek. Az Y25 első verziójáról! Idenézz!
Megforditotta a plazmalombikot, és igy láthatóvá vált egy apró, fekete, szőrös lény, amely inkább hasonlitott a két tudósra, mint egy kutyára. Lába nem mancsok voltak, hanem átmenet a kéz és a mancs között, arca nem megnyúlt, ragadozó-szerű volt, hanem mármár értelmet sugárzott.
- Reményeim szerint tud két lábon is járni! - lelkendezett Valhy.
- Igéretesnek tünik! - bólogatott társa - Nézzük, mi lesz belőle!
Rövidesen százával hemzsegtek a majmoknak keresztelt lények Afrika középső részén, és bár sok időre nem, de néhány lépésre két lábra tudtak emelkedni, és életüket erősen szocializálódott közösségben töltötték. Botokkal piszkálták le a gyümölcsöt a fáról, és kövekkel dobálták meg a közeledő hiénákat.
- Ez aztán előrelépés, barátom! - gratulált Harzax a monitort figyelve.
- Tudom! Arra gondoltam, mi lenne, ha megnövelném az agyi kapacitásukat? Megfigyeltem, a korábbi lényekkel az a baj, hogy nem képesek hosszú távra eltárolni az élményeket, tapasztalatokat, sőt, a megfigyelési képességük is korlátozott. Ezek viszont évekre vissza tudnak emlékezni, mert megsokszoroztam az idegpályák hálózatát. Ugyanakkor kéz-szerű végtagjaikkal képesek fogni, nemúgy mint a kutyák.
- Lenyűgöző! - hüledezett Harzax - Mi a következő lépés?
- Reményeim szerint egyre bonyolultabb dolgokat fognak megtanulni, és mintha már kommunikálnának is - igy talán megtanulnak beszélni. Majd kicsit noszogatjuk öket, néhány eszköz használatát megmutatjuk nekik, meg ilyesmi.
De sajnos nem igy lett. A majmok ugyan rendkivül nagy lépést jelentettek az ösztönök vezérelte ragadozók és növényevők után, de bárhogyan is szabályozták viselkedésüket, nem tudtak tovább lépni a gyümölcsök leverésén és a fára felfutáson.
A két tudós már eléggé el volt keseredve, mert nem találták a megoldást. Végül Harzaxnak mentő ötlete támadt.
- Vizsgáljuk már meg, mi a különbség fizikai felépités terén az ő és a mi agyunk között!
- Megőrültél? Hát hatalmas! - csóválta a fejét Valhy - De képtelen vagyok megváltoztatni azt a géncsoportot, ami a miénkhez hasonló felépítésü agyat alakítana ki, és létrehozná a nyúltagyat is. És végső soron nem is az a cél, hogy létrehozzuk a klónunkat, egy természetes mutáció útján létrejövő, Földi lényt szeretnénk, nem?
- Jó, de hátha bele tudnánk nyúlni mégis! - erősködött Harzax.
Kemény napok következtek, mire megtalálták azt a láncot, amelyre rá lehetett csatlakoztatni a hiányzó spirált. Munkájukat végül fényes siker koronázta, a lombikban egy kiegyenesedett hátú, magas homlokú, bár még mindig majomszerü lény kucorgott.
- Ez lesz az! Úgy érzem, most eltaláltuk! - vigyorgott Valhy, majd gyors klónozásba kezdett.
Néhányezer év elteltével az újonnan létrehozott lények kólóniákba tömörülve benépesitették a Földet, hangokkal, mutogatással kommunikáltak, és kihegyezett botokat használtak vadászatra, éles kövekkel nyúzták meg a zsákmányt, és irhájukat magukra öltötték a hideg ellen. Viselkedésük vadállatszerű volt, de már nem ösztönök, hanem gondolatok, célok vezérelték őket, tudatosan, szervezetten cselekedtek és szerették, tisztelték egymást.
Valhy és Harzax megelégedett mosollyal figyelt a magasból, hatalmas monitorjaikon élt, mozgott, szaporodott az Ember, aki kezdte meghóditani a világot, amit neki szántak.