Kísértetjárás szökésben, avagy ne mássz kerítésre, ha történetesen nem vagy macska.
Két unalmas nap telt el Alán nélkül, de az a disznó hízott három kilót. Hű barátként szállítottuk neki a tápanyagot, úgy testi mint szellemi értelemben. Ez utóbbit könyvek és folyóiratok szolgáltatták, leginkább a sportrovat érdekelte. Az előbbit leginkább a napi ebédből általunk félrerakott adagok, illetve az otthonról kapott sütemények és finomságok. Komolyan, egy kiskirály nem élt jobban, pedig őt egy egész ország kényezteti. A második nap végén némi szóváltásba keveredtem barátommal, annak kapcsán, hogy kivágta a rácson anyám diós tortáját, mondván ő allergiás a dióra.
- Arra a pofonra leszel allergiás barátom, amit tőlem kapsz, ha szabadulsz! – helyeztem kilátásba némi retorziót sértődötten.
- Háh, gyere, megcincállak mint Foxi a lábtörlőt! – heveskedett barátom.
- Kirántalak a rácsok között!
- Még a fejem sem fér ki! – mérte végig a 20 centis réseket Alán.
- Megoldjuk.
Ezzel otthagytam, és kiültem a kaszárnya kapuja mellé a csillagokat bámulva. Nem hagyott nyugodni az elmúlt napok eseménye. Azon, hogy Alán felrobbantja a közeli halastavat gyorsan túlteszi magát az ember, és két napig halat enni sem olyan különös dolog. Ám Vörös Billékkel összeakaszkodni nem egészséges dolog. Évekig megvoltunk egymás mellett, ha nem is békességben, de kisebb civakodásokkal. Ha egy szóváltásban beverték egyikünk fejét, 8 napon túl eltörtük egyikük lábát. Így megy ez felénk, nem újdonság. Elhatároztam, hogy másnap estére kimenőt kérünk, rabságából szabadult barátommal, és utánnajárunk a dolognak.
Frissen szabadult rab nem kaphat kimenőt egy hónapig. Pont. Ez állt a papíron, indkolás nélkül.
- Mekkora hülyeség mán ez? – méltatlankodott Alán, lábát átvetve a kerítésen.
- Kussolj, mer meghall minket az őr! – pisszegtem le, miközben a fejemen taposott 45-ös bakancsával.
Alán felhúzta magát a kőkerítésre, majd felém nyújtotta a kezét. Elkaptam, és lábamat a falnak vetve felkapaszkodtam barátom mellé.
Csillagfényes éjszaka volt, a Hold a horizonton készült felkelni, keskeny sarló alakjával erősen hasonlított a török zászlóra. A kaszárnya hátsó sarkában nem volt világítás, így különösebben nem kellett félnünk, hogy meglátnak. Ismeretlen srác posztolt a toronyban, így nem kockáztathattuk meg, hogy lebukunk. Bár Alán felvetette, hogy lefizetjük egy pezsgővel, de én ezt drágállottam.
- Akkor meg mögé osonunk és kissé fejbeverjük! – készségeskedett Alán még indulás előtt.
- Majd én jól fejbeverlek, ha ilyen agresszív vagy! – dorgáltam meg a bal bakancsommal, de barátom elhajolt előle, és így Tünyét találtam fejbe. Ebből némi csetepaté kerekedett, de végül könyveket tettünk a kitört lábú szekrény alá. Az ajtaját sajna nem tudtuk már visszailleszteni, mert kettétört Alán hátán.
- Két napig ültem! Ne csodálkozz! – villogtatta maffia-mosolyát Alán, bár erősen rontotta a képet csempe bal felső egyese, ami a legutóbbi kocsmai verekedésnél szenvedett balesetet egy repülő söröskorsóval való talákozás okán.
- Hű, bizonyára a kertészeti magazinok és a sportrovat tette keménnyé lelkedet – bólogattam, és ebben maradtunk.
Az utolsó pillanatban megcsúszott a kezem Alán alkarján, és majdnem visszaestem, de barátom nagyot rántott rajtam, minek hatására elvesztette egyensúlyát, megbillent, majd hatalmas robajjal lezuhant a kerítés túlsó oldalán, magával rántva engem is. Alán térde épp egy nemes részemben landolt – nem, most nem a fejemre célzok. Néhány pillanatig csillagokat láttam, és úgy éreztem, többé le kell mondjak a gyengébb nem szórakoztatásáról. Szerencsére ez átmeneti hülye gondolat volt csak részemről.
Egy darabig olyan csendben lapultunk a raktárból a kerítés mellé halmozott, és immár forgáccsá tört faládák között, mint az a bizonyos eb-végtermék az aljnövényzetben.
- Melyik marha hordta ezt ide? – dühöngött Alán, és kipiszkált egy 5 centis szálkát a jobb tenyeréből.
- Még mi, nyár elején. Nem emlékszel? – utaltam a tavalyi nagytakarításra. Költséghatékonyság okán azonban elszállíttatni már derogált a hadseregnek a szemetet, így szépen halmozódott a kerítés külső oldalán.
Ám még mindig szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert különben a kemény járdára zuhantunk volna, és ez akár meg is hiúsíthatta volna kis oknyomozó kiruccanásunkat Billékhez. Aggódtunk, mert a túlbuzgó kiskatonák őrségben, sötét éjszaka elvesztik néha a realitás érzéküket, de ami még veszélyesebb, a józan eszüket is. Már amelyiknek volt előtte egyáltalán. Legutóbb is, mikor egy őrmester éjszakai ellenőrző körútra indult, hogy jól meglesse, éberen őrködik-e az újonc a toronyban, igencsak pórul járt. Egy közeli bokorban vert tanyát, és onnan próbálta távcsővel figyelni a posztot, de az meghallotta a mozgolódást, és ijedtében elhadarta:
- Állj! Állj, vagy lövök! – és már lőtt is, bele a bokorba, 8 napon túl gyógyuló fenéksérülést okozva az ott lapuló felettesnek. Éber volt, kétség nem fért hozzá.
A mi őrünk azonban látszólag aludt, vagy nagyot hallott, mert még csak „állj!”-t sem kiabált. Óvatosan kimásztunk a ládaromok közül, majd leporoltuk magunkat. Frissen mosott öltözékünk így már enyhén viseltessé amortizálódott, de legalább nem keltünk feltűnést a kikötőben.
Fél óra múltán elértük a kikötő legsötétebb utcáját, ahol Bill tanyája van. Romos házak, betört ablakok, kosz és mocsok mindenfele, elég lehangoló volt ez a kerület. Jobbérzésű úriemberek messze elkerülik ezt a környéket, de mi most határozott céllal jöttünk. Egyébként meg sokak szerint nem is illik ránk a fenti jelzős szerkezet, de ezen rosszakaróink csak irigyek és főleg vakmerőek.
Elosontunk a kocsma előtt, ami Billy-ék törzshelye, és az „Ivó a csonkafarkú kutyához” nevet viselte - a cégéren valóban egy rühes eb volt látható, amint hiányzó ékessége felett szomorkodik. Mitagadás, együttéreztem vele. Amúgy farokügyileg.
Alán átugrott a düledező fakerítésen, én inkább megkerültem. Kerítésmászásból mára elég volt, jobb a békesség. Még a végén rólam is ivót neveznek el. Az udvar tele volt üres dobozokkal és ládákkal, nyilván Vörös Bill üzleti tevékenysége miatt, amit ők alternativ-piaci kiskereskedelemnek hívtak, a jard pedig csempészésnek. Hatalmas, legalább száz éves ház tornyosult előttünk, az alsó emeleten nem volt ép ablak, belülről elmúlás és doh szag áradt. Alánból rumszag, de a disznó letagadta, hogy volna nála. A felső emeleteken látszott, hogy nem elhagyatottak, különösen, hogy az egyik ablakban fény pislákolt.
Belopakodtunk az egyik földszinti ablakon, mivel a főbejárat vasráccsal volt lezárva. Egy csempézett helyiségben találtuk magunkat, ami valaha fürdőszoba lehetett, de erre ma már semmiféle szerelvény nem emlékeztetett, csak a burkolatok. Kiléptünk a folyosóra, és eljutottunk az előtérbe, ahonnan a lépcső vezetett fel az emeletre. Fentről beszédfoszlányokat hallottunk. Óvatosan, hogy a lépcső meg ne nyikorduljon, fellopakodtunk. A lépcső némán tűrte lépéseinket, mintha tudta volna, nemes cél vezérli azokat. Alán suttogva kinyilvánította, hogy szerinte tök izgi és horrorisztikus ahogyan a kísértetház lépcsőjén osonunk felfele, mint két tolvaj.
- Vagy inkább mint két profi nyomozó – javítottam ki sértő hasonlatát.
A szomszédos szobából Keselyű Steve érdes hangját hallottuk. Lélegzetvisszafojtva lépkedtünk felfele az ódon lépcsődeszkákon, és füleltünk.
- Mit érdekel engem az a három mitugrász? – csattant fel Steve.
- Nem téged vertek fejbe! – kontrázott egy hang, ami úgy hallottam, Létra Charlie-é volt.
- Ez mostmá' nem érdekes. – vágott közbe Keselyű – Elmegyünk a csajé', leütjük, azt elvisszük Billnek. Egyszerű.
- Persze. És mindenki tudni fogja, hogy mi voltunk.
- Dehogy. Bill mindent kitervelt. Csapdát állítunk!
- És mi lesz a csajjal? – Létra hangjából némi bizonytalanságot halottam.
- Ha nem áll kötélnek, megpuhítjuk, mint azt a másikat is! – Keselyű ördögi kacajjal felnevetett, mi Alánnal egymásra néztünk.
A két profi nyomozó miután felért az emeletre, fellélegzett, pihent egy kicsit, majd a következő lépésnél átesett egy hullán.
