Üvegcsont
Porcelán vagyok.
Máz nélkül, festék nélkül,
Vékonyra égetett ki a teremtő.
Üveg vagyok.
Finoman, áttetszően,
Roppanással sújt a jövő.
Nincs megmentőm.
Nincs ellentét-párom.
Helyemet az őrlő világban,
Mondd, hol találom?
Hozzám érnél, de csak mint tank,
Törtetsz át érzékeny testemen.
Ha tudnád, a "nap mint nap",
Hány vérző sebet ejt lelkemen.
Hallom, ahogy roppan.
A fájdalom robban.
Te kibírnád épen,
Ha csontod törne
Egy baráti, szorító kézben?
Nincs ilyen betegséggel elő ismerősöm, csak megihletett a dolog. Köszönet érte.
Álmában nagy folyó volt, de amikor felébredt, maradt kis patak. S csak csordogált tovább, mint könny az arcon, az óriás fák alatt.
