Japán igazibb arca

A harmadik napon nem voltam annyira időhöz kötve, ez pedig elsősorban annak volt köszönhető, hogy az előzetesen betervezett Toyosu halpiac és tonhal aukció az arany hét miatt zárva volt. Ezért egész napos városi túrát iktattam be. Kezdtem egyébként a hotelemtől nem messze található Zojo-Ji nevű buddhista templommal (és egyben park is). Mivel korán volt, ezért magukba a templomokba még nem lehetett bemenni, de egy-kettő ajtaját résnyire azért kinyitották, és valamicskét be lehetett látni. A város ezen része ekkor még elég kihalt volt, ezért elég furcsa volt a kontraszt az aznapi csönd és az előző napi reggeli őrület között Shinjuku-ban.

A Sangedatsumon, a Zojo-ji park főbejárata, és egyben Tokió legrégebbi faépítménye

A parkban egyébként volt, hogy 120 épület is állt, azonban mindegyik elpusztult a város bombázásában. Mára azonban kevés maradt fent, mint például a Daibonsho, azaz a nagyharang, a Daiden, a főcsarnok, a Tokugawa Sogunátos mauzóleuma, vagy a Sentai Kosodate Jizō- azaz a meg nem született gyerekeknek állított szoborsor. A park egy része egyébként temetőként is funkcionál, ez előbbi pedig különösképp "érdekes", már ha szabad ezt a szót használnom. Minden kis szobrocska egy-egy kisbabának állít emléket, amiknek a nagy része egyébként fel is van öltöztetve. Mivel ez egy emlékmű, a tapizás és fogdosás természetesen tilos, és erre fel is hívják a figyelmet.

A Jizo szobrocskák, a meg nem született gyerekeknek állít emléket

A Zojo-ji parkot elhagyva a következő célpont a Tokió északibb részén található Shibamata templom volt, és bő egy órát kellett utaznom oda, ezért vonatra szálltam a Hamamatsucho állomásnál. Csakhogy időközben, hogy érdekesebb legyen ez a nap, az internet a telefonomon teljesen lehalt, legalábbis betárcsázós sebességre váltott, amin a térkép is alig akart működni. Eleinte nem foglalkoztam vele, de pár óra után azért egy kicsi zavart keltett az erőben, hiszen nem működött a térkép (vagy alig), a fordító sem reagált semmire, úgyhogy eléggé magamra maradtam, de igyekeztem nem törődni vele, és folytattam az utam. Amint elértem a templomhoz, érződött, hogy ez egy más része a városnak, mondhatni az igazibb oldala Tokiónak, és magának Japánnak. Turista szinte alig (az egész ott töltött idő alatt én és egy idősebb házaspár volt itt). A 7 elevenben a kasszásnéni illendően megkérdezte hogy vagyok - o genki desu ka? - japánul, ellentétben a belvárosibb helyeken, ahol csak egy "Do you need a bag?"-re futja sokszor - angolul, hiszen turista vagyok. És fel kell készülni, hogy ha egyedül mászkálunk a kis utcákban, bizony az emberek meg fognak nézni maguknak. Habár ez egy otthoni faluban is megeshet, de Tokió még mindig egy milliós város. Egy idős bácsi konkrétan hosszan bámult engem, szinte hallottam, hogy kérdőre von, hogy mégis mi keresni valóm van itt egymagamban. Az ilyen helyeken nincsenek felkészülve, hogy turisták lófráljanak egymagukban, ahol majdhogynem semmi látnivaló.

Tokió északibb részén található Shibamata negyed már egy másabb város képét festi

Az előbbi élmény bizony kizökkentett a ritmusból, és valahogy elkezdtem azt érezni, hogy talán jobb, ha rövidre fogom az itt tartózkodásomat. Rengeteg ember jött el ide imádkozni és leróni a tiszteletét a vallása előtt, és bizony nyilvánvalóvá vált, hogy ez a hely nem valami turistahely (lesz később olyan is). Úgy voltam vele, hogy nem akarok kellemetlenkedni, vagy tiszteletlen lenni. Megnéztem egy igazi zen kertet, (ahol egyébként rám kellett szólni, hogy kéretik fizetni belépőt, mert nem ingyé' van - kicsit se volt égő - nem is győztem hajlongani és mantrázni a sumimasen-t). A kert maga nagyon szép volt, abban a kicsit feldúlt és zavart mentális állapotban nem esett rosszul egy kis nyugi. Maga a templom egyébként nagyon szép volt, és biztosra veszem, hogy más körülmények között jobban élveztem volna a helyet, vagy legalábbis nem szorongtam volna annyira, hogy ne legyek tiszteletlen.

Az Shibamata szentély zen kertje

Továbbállva kénytelen voltam visszatérni a hotelbe egy gyors kitérőre, ugyanis az internet addigra sem tért magához, sőt még rosszabb is lett, mert erre a pontra már a térkép se működött, úgyhogy le kellett kapnom pár dolgot offline, hogy legalább ne legyek totál elveszve. Ezzel egyébként érdemes kalkulálni előre, és még utazás előtt letölteni legalább az offline térképet.

A gyors kitérő után Meiji császár templomához mentem. Ez szöges ellentéte volt a korábban látotthoz, hiszen itt ez egy igazi turistacsomópont. Nem is csoda, hiszen a park, ahol ez található, a város kellős közepén van. Ennek megfelelően rengetegen is voltak, sok mindent nem nagyon lehetett megtekinteni, mert mindenhol tömeg volt, a sok bámészkodótól meg alig lehetett látni az elkerített látnivalókat. Szerencsehozó talizmánokat, és egyéb hasonló spirituális "csecsebecséket" azért lehet vásárolni, mert hát miért ne.

Tömeg az itt is volt, csak inkább külföldiek túlnyomórészt - Meiji császár templomkertje

Kicsit bennem volt még akkor a délelőtti kaland utóhatása, ezért, hogy valamilyen módon azért tiszteletemet tegyem, beálltam az imádkozó emberek sorába, az egyik szentély előtt. Ne kérdezzétek, hogy miért, valahogy abban a pillanatban jó ötletnek tűnt. Talán azért is, mert láttam turistákat is a sorban, egy ilyen közegben pedig az ilyen ösztönzőleg tud hatni. A lényeg annyi, hogy mikor sorra kerülsz, meghajolsz, egy érmét dobsz magad elé egy erre kijelölt helyre, kettőt tapsolsz, magadban elmondod, amit kívánni szeretnél, majd újra kettőt tapsolsz, ismét meghajolsz, és elmész (amit nyilván ott rosszul sikerült csinálni, de na, a szádék a fontos, én úgy érzem). Továbbá kis papírtekercsekre is fel lehet írni, amit kívánni szeretnél (némi adomány kíséretében), amit később a szerzetesek egy helyre össze is gyűjtenek, majd rituálisan feldolgoznak.

Dolgom végeztével pedig nem maradt más hátra, mint befejezni a napot Tokió egyik legfelkapottabb turista látványosságával: a Shibuya kereszteződéssel. Rengeteg videót lehet arról látni, ahogyan a kereszteződés lámpája zöldre vált, és hirtelen, eszméletlen mennyiségű ember indul meg sáska módjára egyszerre. Ez valami olyasmi, amit Magyarországon a mindennapokban sosem, és még itt, Londonban sem igazán tapasztalni. A Meiji templomparktól gyalog a Shibuya körülbelül 40 perc. A kereszteződés pedig totál szürrealitás. Amikor zöldre vált a lámpa, az embertömeg megindul sáska módjára, közben bömböl az épületekből a japán reklám és zene, de nem igen lehet arra figyelni átkelés közben, mert egy pillanat alatt vicc nélkül elsodorhatja az embert a tömeg. Inkább látványosság ez, semmint hogy az ember mindennap itt keljen át, pedig itt található a Shibuya állomás is, ami mondanom sem kell, frekventált vonat- és metrócsomópont. Azért az eset szürrealitása miatt tetszett a dolog.

YouTube shorts link (beágyazás nem működik): [link]

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!