2024. február 29., csütörtök

Gyorskeresés

Irány Japán!

Szeretném bemutatni a felkelő nap országában tett látogatásomat a tervezéstől egészen a visszaútig.

[ ÚJ TESZT ]

Az utolsó napok

Oszakát elhagyva az idő is jobb lett, mintha előre meg lett volna írva, hogy az ottlétem alatt csak essen az eső. És amennyire kevés dolgot csináltam, mégis azt kell mondjam, hogy Oszaka mint város tetszett a legjobban. Abszolút megállja a helyét az, hogy ez a város sokkal nyitottabb a külföldiekkel, szemben Tokióval vagy Kiotóval, az emberek is sokkal lazábbak, sokkal élettel telibbek.

Az út vissza Tokióba nagyjából két és fél óra volt, és arra a napra két fontosabb dolog volt betervezve. Az egyik a Godzilla-fej Shinjuku-ban, és a Tokió Torony. Előbbi, nos nem kifejezetten egy hú, de nagy valami, legalábbis, ha nem vagy fogékony a random dolgokra. Az internetet bújva előzetesen azt tudtam meg, hogy a fejhez fel lehet menni, ráadásul nem is rossz a panoráma onnan. Sajnos a feltételes mód azért is van, mert ugyan továbbra is látogatható, de mostanra már csak az odatartozó hotel vendége kapnak belépést, ugyanis az egész a Hotel Gracery-hez tartozik. Eddig bárki, kérdés nélkül felmehetett lifttel.


Shinjiku egyik látványossága: A Toho mozi és a hozzá tartozó Godzilla fej

Ide tartozik még egy aprócska kis szösszenet. Ha emlékeztek, amit írtam arról az oszakai étteremről, ahol is kiabálással köszöntöttek minden vendéget, akkor "örömmel" jelentem, hogy megtaláltam ennek a helynek a tökéletes ellentétét Shinjukuk-ban. Ugyanis ebben a vendéglőben (az éttermet itt egy picit túlzásnak érzem) belépéskor senki sem köszönt (még a felszolgáló se). Egyszerűen leülsz, feladod a rendelésed az előtted lévő tableten, közben kapsz egy pohár vizet, majd magát a rendelést (egy szó nélkül), majd mikor végzel, odamész a kasszához, odaadod a kijelzőn szereplő összeget, majd távozol. A legridegebb éttermi élményem volt ez, és sajnos nagyon jól reprezentálja azt, milyen is tud lenni a főváros. Automatizált, rideg, és minden sallangtól mentes. És mielőtt mindenki azt hinné, hogy csak velem voltak ilyenek, bizony japán öltönyös férfiakkal, és fiatalokkal is ez volt a helyzet. Bemész, eszel, fizetsz, és mész tovább. Nem csevegsz, nem pazarolod az időt és az energiát, csak csinálod, amit kell, és odébbállsz. Ez a tokiói életstílus.

A következő megálló az út utolsó fix időpontos állomása volt: a Tokió Torony. Sokat agyaltam rajta, hogy ide, vagy a Tokyo Skytree-hez menjek (nem ugyanaz a kettő). Végül előbbit választottam, egyrészt történelmi jelentősége miatt, másrész itt kevesebb tömegre számítottam, ugyanis a felkapottabb hely a kettő közül mostanság mindenképp a Skytree. Ide még út előtt foglaltam jegyet a legfelső kilátóterembe, de egyébként az alatta lévő részről is szép a kilátás. A "topdeck" túrához hozzátartozott viszonylag minimális idegenvezetői túra (a legrövidebb, amit életemben láttam, de több mint a semmi), a legfelső szinten egy profi fotós csinál rólad egy beállított képet, a várossal a háttérben, amit kis méretben megkapsz ingyen, de kérhetsz nagy méretben albumot is. A kilátás szinte lélegzetelállító, ráadásul az időpontot is jól belőttem. Képeket ugyan készítettem, de a legtöbb az üvegről visszatükröződő fények miatt szinte totál haszontalan. Az élmény viszont mindent feledtetett. Nem is nagyon akaródzott elmennem, el is töltöttem ott egy jó két órát mást nem csinálva, csak bámulni a várost. Egy ponton, még a Fuji-hegyet is ki lehetett venni a messziségben.


A Tokió torony. Innen még a Fuji hegy is látszódik, jó látási viszonyok között

A hotelhez visszaút megálltam a tokiói öböl partján. Leültem egy padra, és elkezdtem fejben felcsavarni az elmúlt több mint egy hét élményeit. Egyrészt, hogy mennyire szerencsésnek mondhatom magam, hogy eljutottam ide, másrészt, hogy ez volt életem egyik, ha nem a legjobb időszaka, ugyanis Japán pont olyan, mint amilyennek vártam. Kicsit megfoghatatlan, átláthatatlan és nagyon zárt, de közben pedig látványilag gyönyörű, történelmileg gazdag és emellett totál random. Ahol a több száz éves buddhista templom és a modern popkultúra tökéletesen elvan egymás mellett. Társadalmilag első látásra egy felszínes és egyszerű népnek tűnhet, viszont abban a pillanatban, hogy egy kicsit többet megtudsz a japán emberekről, kiderül, hogy zárkózottságuk miatt rétegeltebbek, mint azt gondolná az ember. Ez sokaknak ijesztő lehet, viszont számomra pont ez a kicsit megfoghatatlanság és megfejthetetlenség a vonzó, és emiatt is akarok többet megtudni róluk. Ez alatt a pár nap alatt pedig úgy érzem, sikerült valamilyen szinten jobban rálátnom, hogy milyen is az élet itt. Mert ahogyan a beszámolóból leszűrhető, nem ez volt a legizgalmasabb túra, amit ember tehet, ha erre jár. Nem voltam Disneylandben, kihagytam a Mario Parkot Oszakában, nem jártam a Michelin-csillagos puccos éttermeket, hanem az egyszerűbb, mindennapi helyeket próbáltam felkutatni. És nincs egy fikarcnyi megbánásom sem, sőt. Inkább csak hálás lehetek, mert minden úgy alakult, ahogy azt terveztem, és ahogyan annak alakulnia kellett.


A korábban említett tokiói szivárvány híd

Elérkezett az utolsó nap. Korán reggel a Toyosu halpiacra indultam, remélvén, hogy még elérem a tonhalaukció végét. Reggel 7-kor indultam, így sikerült belekóstolnom a reggeli tokiói metró csúcsforgalom kellős közepébe. Ugyanis az aranyhétnek vége lett, az emberek pedig visszatértek dolgozni. Ginzában mindenki, kivétel nélkül irodai egyenruhában volt, és mindenki dolgozni ment. A tonhal aukciót viszont sajnos lekéstem, mert sokkal, de sokkal előbb oda kell érni, hogy a dolog érdemi részét lássa az ember. Ez, mint az ott dolgozótól megtudtam, reggel 5 és 6 között van, már ha komolyan érdekli az embert az ilyen. Úgyhogy nem maradt más, mint ajándék vadászat az otthoniaknak. Ikebokuro és Akihabara volt a két erre kijelölt hely, ezek közül egyébként az utóbbi az érdekesebb. Odafele kitérőt tettem a Tsukiji piacon. Ez egy remek piac a viszonylag friss élelmiszerek beszerzésére, illetve remek street food helyeket is lehet találni, de nem mindegyiknek szabad bedőlni, mert egy-kettő bizony csúnyán turistacsapda (főleg, amik Wagyu marhát árulnak).


A Toyosu halpiac, és a "maradék" aznapi tonhalfogás


Ezekben a szusi étermekben a tányér színe alapján fizetsz

Ikebokuról felesleges szót ejtenem, mert ott semmit nem láttam, ami érdekes, Akihabara viszont egy más tészta. Ez sok embernek ismerően hangozhat, mert egy elég híres negyede a városnak, mert itt minden a geek kultúra körül forog. A házakon és hirdetőtáblákon csak úgy folyik le az anime, mind plakát, mind zene formájában. Egymás hegyén-hátán a különféle elektronikai, illetve csecsebecse bolt, az utcán maid cafékban dolgozó lányok járnak fel-alá, akik egyenruhában próbálják becsalogatni a gyanútlanokat a különféle ilyen helyekre. Ez a része este kifejezetten ijesztő tud lenni, ezeknek a lányoknak a száma megsokszorozódik, és szinte másodpercenként próbál valamelyik leszólítani, hogy menjen el vele az ember arra a helyre, ahol ő dolgozik. Hogy őszinte legyek, ez a része Japánnak még nekem sem tetszik kifejezetten. Akihabara pár éve robbant be a Japánon kívüli köztudatba, ahol különféle, sokszor retró elektronikai eszközöket lehet megkaparintani, sokszor nevetséges áron.


Akihabarában még a házakról is az Anime ls manga kultúra folyik le

Az ebben rejlő potenciálra mára már ott is rájöttek, így sokszor próbálják a turistákat átejteni a palánkon, így sajnos vesztett eredeti bájából. Viszont az a sokkhatás, amit elsőre a hely okoz még így is el tudja vinni az embert előre. De másodjára, amikor már eloszlik a rózsaszín köd, és az ember látja a fát az erdőtől, és kiütközik, milyen hely is ez, már bizony nem annyira varázslatos. De első élménynek mindenképp érdemes oda ellátogatni, de ha tudok tanácsolni valamit: üres pénztárcával menjen oda az ember, főleg, ha fogékony az animékre és a mangákra. A pénztárcám még azóta is nyögi azt a napot.


Erre a helyre ajánlott üres pénztárcával jönni

Furcsa mód, így az utolsó nap végén nem az volt az érzésem, hogy a bánatba, miért kell visszamennem. Sokkal inkább elérkezettnek éreztem az időt a visszavonulásra. Ez a 10 nap életem legtöményebb tíz napja volt, annyi élmény és impulzus ért, ami eddig soha ennyi idő alatt, és ez a tömény dózis a végére eltelített. Persze a hotelt úgy hagytam el, mint akit vonszolni akarnak, mert egy ilyen jó útnak sosem jó a vége, de ahogy írtam, nem is voltam kifejezetten szomorú, mert elégedettséggel távozom ebből az országból. Az élménybeszámolóm végén mindenkinek azt mondom, hogy ha lehetősége van eljutni ide, ne gondolkozzon sokat. Persze eljutni ide nem két fillér, és minden csak még drágább lesz, de ez ne tántorítson el senkit. Részemről pedig nem végeztem ezzel az országgal, mert jó mély nyomot hagyott bennem. Olyat, mint semmi más ezelőtt. És ki tudja, talán a jövőben komolyabb tervekkel érkezem vissza. Köszönöm, hogy elolvastad a beszámolóm.

Előzmények

  • Malajzia három felvonásban

    Első alkalommal munka miatt érkeztem az országba, másodjára és harmadjára pedig azért, mert megtetszett.

  • Bog utazik: Azerbajdzsán

    Tavaly megvolt Grúzia, ezért érdekes volt a régióból egy más vallású és sokkal gazdagabb ország megismerése is.

  • Bog utazik: Grúzia

    Addig menjetek, amíg ilyen. Odajutni kicsit szívás, de kárpótol az ország ezért, noha nem árt felkészülni a furcsaságokra.

  • Ecuador és Peru – 4 hónap alatt

    Életem legnagyobb kalandját írom le – turisták számára hasznos információkkal és képekkel kiegészítve. Utazásra fel!

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.