2024. február 29., csütörtök

Gyorskeresés

Irány Japán!

Szeretném bemutatni a felkelő nap országában tett látogatásomat a tervezéstől egészen a visszaútig.

[ ÚJ TESZT ]

Az odaút, reptéri élmények, és az első nap

A várva várt nap pedig elérkezett. Április 30. délután fél 2, Heathrow reptér, ötös terminál. Meglehetősen csapzottan érkeztem meg, 4 órát aludtam egy hosszú munkanap után, de nem akartam sokat aludni, mert próbáltam a testemet átállítani a japán időzónához (Magyarországhoz képest 7 órával vannak előrébb). Az előkészületekkel már legalább egy héttel előbb kész voltam, az utolsó napokra gyakorlatilag annyi dolog maradt, hogy milyen színű fogkefét vigyek magammal. A Heathrow reptér maga volt az őskáosz, én három órával indulás előtt értem ki oda, biztos, ami tuti, a vége pedig az lett, hogy 50 percem maradt az sok ellenőrzés után.

13 és fél órás repülőút, megállás nélkül. Életemben a leghosszabb repülőút 3 és fél óra volt, úgyhogy nem tudtam, hogyan fogom leülni ezt az időt. Mondjuk úgy, hogy túléltem. Lehet, hogy a Boeing 787 Dreamliner egy korszerű repülőgép, de a turistaosztály "kerítése itt sincs kolbászból". A székek kemények és kényelmetlenek, a lábtér a székek vastagsága miatt még szűkebb, mint máshol, a fejtámlákban található "szórakoztató egység" pedig nevetséges. Tény, hogy a gombnyomásra sötétedő nagyobb ablakok menők, de kb. ennyi pozitívumot tudok elmondani. A Boeing helyében pedig a pofámról leszakadna a bőr, ha a 2020-as évekre ilyen hitvány minőségű kijelzőket tennék bele az új repülőgépekbe. Ilyeneket utoljára 14-15 éve láttam, amikor az első érintőkijelzős telefonok elkezdtek megjelenni. Zéró betekintési szög, nevetséges fényerő, rezisztív érintőképernyő (konkrétan a körmöddel kell vezérelni a dolgokat, mert az ujjadra alig reagál a rendszer), és lassan működő interfész. Van ugyan egy távirányító, de az se sokat javít a dolgokon (odafele például az enyém nem is működött). Visszafele megnéztem két filmet, hát nem volt valami kellemes élmény. Inkább töltsünk le előre a telefonunkra vagy tabletünkre valami tartalmat, sokkal jobban jár az ember.


Körülbelül így töltöttem el a 14 órás utat

A személyzet sem tett sokkal többet hozzá az élményhez. Mind az oda- és a visszaútnál nem igazán voltak szimpatikusak. Nem azt mondom, hogy bunkók voltak, de azért egy kicsit többet várna el az ember, mint valami diszkont légitársaság személyzetétől. A kedvencem az volt, mikor visszafele a személyzet egyik tagja gyűjtötte be az elfogyasztott ebédes tálcákat, majd pedig amikor az egyik tálcáról elgurult egy pohár, azzal szépen nyakon is öntött vízzel. A hölgy pedig meg ment tovább, mintha mi sem történt volna. Kedves, de fürödni otthon akartam. És még egy jó tanács: ha egyedül utaztok egy ilyen útra, csakis kizárólag a középső soroknak a szélső üléseit válasszátok. Én odafele elkövettem azt a hibát, hogy az ablak mellé ültem (és még fizettem is azért az ülésért, nem is keveset), mondván látvány meg minden, de egy ilyen úton azért többször megy ki az ember a mosdóba, átmászni mindenen és mindenkin pedig nem kellemes. Mindkét úton mázlim volt, hogy a középső ülés üresen maradt, de odafele sikerült egy olyasvalakit kifognom, aki egész út alatt Sheldon Cooperre aludta magát, mint valami múmia, úgyhogy nem túl sokszor mentem ki a mosdóba. Viszont cserébe, leszállás előtt mindent feledtetett a "fogadóbizottság". Elkezdtem elhinni, hogy tényleg elértem Japánba.


A "fogadóbizottság" azaz a Fuji hegy

A Haneda reptér Tokió déli részén található, sokkal közelebb a városközponthoz, mint a Narita. A határ- és vámellenőrzés gyors volt és egyértelmű, a kevés ember pedig csak segített a dolgokon, maximum fél óra alatt már túl is jutottam mindenen, a poggyásszal együtt. Először a SIM-kártyát, majd a JR Pass-t és a Suica kártyát gyűjtöttem be. Minden egyértelműen le volt írva, hogy mi hol található, a személyzet pedig tudott angolul ahhoz, hogy ne kelljen erőlködni a japánnal. A JR Pass átvételénél kellett egyedül egy órát sorban állni, de figyelmeztettek is az ott dolgozók, hogy ha tehetem, inkább a városban vegyem át, ha nem kell azonnal, ugyanis a sor lassan halad. Viszont én kivártam, mivel azon a ponton több mint két órám volt bejelentkezni a szállodába, bőröndöstől meg nem akartam keringeni a városban céltalanul.

A repteret elhagyva, a Tokyo Monorail-lel juthatunk be legegyszerűbben a belvárosba. Ehhez pedig Suica kártyát is lehet használni. A hotelem Daimon negyedben volt, ami a reptértől alig fél órányira volt. A kultúrsokk szinte azonnal arcon találja az embert, a pokémonos automatától kezdve, a szűk utcákon keresztül, a fura hirdetőtáblákig. Mondanom sem kell, hogy fülig ért a szám. Erre a napra egyébként nem sok mindent terveztem, mert ezen a ponton közel 20 órája indultam el otthonról, aludni pedig 2x2 órát sikerült. Éppen ezért egyedül a közelben lévő retró játéktermet néztem ki mint aznapi program. A szállodai recepción egyébként beszéltek angolul (ahogy egyébként az oszakait leszámítva mindenhol) így probléma nem volt. Gyors zuhany, és Odaiba felé vettem az irányt. Ez egy mesterségesen előállított sziget, amelyet a tokiói szivárványhídon keresztül közelíthet meg az ember. A híd mérete letaglózó, sosem láttam még ekkora monstrumot.


Japán plázák extrákkal - első rész: 20 méteres Gundam ami naponta kétszer mozgott is

Odaiba-ban sétálva, lassan közelítettem meg a célpontomat, a Decks nevezetű plázát, de mielőtt odaértem volna, valami nagy és furcsa bökte ki a szememet. És ha eddig a pontig sem lettem volna biztos abban, hogy hol is vagyok, akkor ez után már biztosra vált. Ugyanis egy 20 méteres Gundam robot terpeszkedett előttem. El se hittem, amit láttam. Megtalálva a retró játéktermet, azonnal elvesztem. Hangszóróból áradó korhű zene, berendezés, és játékgépek - amik egyébként működtek is, mind annyira telitalálat volt, hogy egy szempillantás után arra lettem figyelmes, hogy már eltelt két óra, én pedig eléggé elfáradtam.


Showa-éra béli autentikus játékterem

Habár szánt szándékomban állt igazi japán ételeket fogyasztani, és nem gyorséttermeket választani, a nap végére annyira agyilag zokni lettem, hogy abban a pillanatban úgy voltam vele, hogy a legjobb, amit tehetek, hogy betérek egy, a hotel melletti McDonald’s-ba. Remélem, hogy automatán keresztül fel tudom adni a rendelést anélkül, hogy beszélnem kelljen bárkivel is. De természetesen ott nem volt ilyen, és a kiszolgálóval sem tudtam rendesen szót érteni, mert körülbelül én jobban beszéltem japánul, mint ő angolul, de némi activity-vel azért kiharcoltam két burgert, meg egy sült krumplit. A döbbenet viszont az, hogy milyen rossz volt az a két burger. Általában az ilyenekkel úgy van az ember, hogy se nem jó, se nem rossz, de a végén úgy is megeszed, mert éhes vagy. Viszont az a két burger olyan kriminálisan rossz volt (érthetetlenül sós, többek között), mintha csak direkt rontanák el, hogy leszoktassák az embereket az ilyenekről. Vettem is a lapot, és ez volt az utolsó ilyen alkalom abban a két hétben, amikor is ilyen helyen ettem. Vacsora után pedig végleg kiütött a jetlag, fél kilenckor már aludtam is.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Előzmények

  • Malajzia három felvonásban

    Első alkalommal munka miatt érkeztem az országba, másodjára és harmadjára pedig azért, mert megtetszett.

  • Bog utazik: Azerbajdzsán

    Tavaly megvolt Grúzia, ezért érdekes volt a régióból egy más vallású és sokkal gazdagabb ország megismerése is.

  • Bog utazik: Grúzia

    Addig menjetek, amíg ilyen. Odajutni kicsit szívás, de kárpótol az ország ezért, noha nem árt felkészülni a furcsaságokra.

  • Ecuador és Peru – 4 hónap alatt

    Életem legnagyobb kalandját írom le – turisták számára hasznos információkkal és képekkel kiegészítve. Utazásra fel!

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.