Mi ez a Chongqing dolog?

Chongqing, vagy ha úgy tetszik Csungking, Kína nyugati részén, a Yangtze- és a Jialing-folyók találkozásánál fekszik és ha az olvasó most hall először erről a városól, akkor sincs szégyellnivalója, hiszen messze nem annyira felkapott a nyugati utazók körében, mint főváros Peking, Shanghai, a tech-központ Shenzhen, vagy a pandákról híres Chengdu és Sichuan tartomány.

Chongqing belvárosa, a Jiefang Central Business District látképe. Bal oldalon a Jialing-folyó felett átívelő Qianqsimen-híd, míg a folyó túloldalán a híres Hongya-„barlang” látható.

Joggal merülhet fel viszont a kérdés, hogy „Na jó, de miért Chongqing?”. A néhány napos chongqing-i kirándulás több, egymástól független, ámde szerencsés körülmény együttes megvalósulása nyomán jött létre. Először is 2024 március közepén kihirdettetett, hogy ezen év november végéig a normál magyar útlevéllel rendelkező életformák turistaként vízum nélkül utazhatnak be Kínába legfeljebb 15 napra. (Tajvani) apósék szintén terveztek egy újabb kínai utat, a (szintén tajvani) asszony pedig nemrég mondott fel a munkahelyén, így néhány napon belül össze is állt a nagy terv, hogy ezúttal egy olyan helyre megyünk, ahol még egyikünk sem járt: Chongqingba.

Valaki a chongqing-i belvárosban járva arra gondolt, hogy „Igen, ennek a városnak is kell egy Marina Bay Sands” és bumm, lőn egy Marina Bay Sands, melyhez a mindkét épületet tervező Moshe Safdie hozzáadott még néhány épületet és átelnevezték Raffles City Chongqing-nak.

Ha valaki szeret repülgetni, főleg a Távol-Kelet felé, annak talán nem teljes homály a város mibenléte, ugyanis az egy ideje már Magyarországról is közvetlenül elérhető az Air China CA435/6 járatpárjának köszönhetően. Lassan több kínai városba lehet közvetlenül Budapestről repülni, mint a Kína környéki országokból...

Tajvanon létezvén én az odahaza még nem annyira ismert Sichuan Airlines közvetlen járatát választottam, mely rendkívül baráti áron emelte át testem és csomagom Taipeiből a Tajvani-szoros túlpartjára, míg visszafelé hongkongi átszállással utaztam, de csak azért, mert az észszerű árazású jegyek a közvetlen taipei járatokra már március elején elkeltek. A légitársaság egyébként sokkal „szecsuánibb” nem is lehetett volna, hiszen a sült tészta mellé a pandás kötényt viselő utaskísérők közvetlenül az üvegből, kiskanállal kimérve kínálgatták Laoganma csípős szószát.

A Sichuan Airlines egyik Airbus A321-es gépe érkezik Taipei - Songshan repülőtérre.

A szokásostól eltérően ezúttal nem a Taoyuan, hanem a régebbi és jóval kisebb, belvárosi Songshan repülőtérről indultam útnak, ahol életemben eddig csak egyszer jártam, de az is belföldi út volt. Más tekintetben is elsőnek számít azonban ez a mostani kirándulás, ugyanis ez az első alkalom, hogy közvetlenül Kínába – nem Hongkongba vagy Makaóba – repültem, most először nem volt szükségem vízumra és most először jártam Kínában a Covid nagy eseményei óta.

A Chongqing környéki vidék látképe.

Szerencsémre a légitársaság és a határőrség is tudott a nemrég életbe lépett vízummentességről, bár bekészítettem a hivatalos bejelentést a biztonság kedvéért, ám végül a kínai határőrt jobban érdekelte az útlevelemben található 643 darab tajvani pecsét és vízum, melyek mibenlétére végül rá is kérdezett. Miután meggyőződött arról, hogy nem vagyok se kém, se felbujtó, se csempész, se a tajvani függetlenségen munkálkodó külföldi ügynök, megkaptam a magam kis pecsétjét, s percekkel később már a 100E busz helyi verzióján, a K01 jelű buszon, szakadó esőben csapattam a belváros felé.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!