Hirdetés

2017. október 21., szombat

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Utazás rovat

Bog utazik: Grúzia

Addig menjetek, amíg ilyen. Odajutni kicsit szívás, de kárpótol az ország ezért, noha nem árt felkészülni a furcsaságokra.

[ ÚJ TESZT ]

A legeurópaibb kaukázusi ország

Grúzia azóta van rajta a magyarok potenciális nyaralási opcióinak térképén, amióta a Wizz közvetlen járatot indított Kutaisi városának nemzetközi repülőterére. Aminek az a neve, hogy David the Builder. Ezen persze mi is röhögtünk egy sort, mert lelki szemeink előtt egy kigyúrt testépítő alakja sejlett fel, pedig Dávid Grúzia legjobban tisztelt uralkodója volt, kábé a helyi Szent István. Kutaisi viszont nem egy túl vonzó város, irgalmatlan módon lepattant, de Tbilisibe (a fővárosba) nincs közvetlen járat, úgyhogy ez marad és elhamarkodott lenne elsőre ítélni a lenti városkép-részlet megpillantását követően.

Az egyetlen szívás (de ez jó nagy) a Wizz járatainak időzítése. Éjfélkor száll fel a gép Liszt Ferihegyről (nagyjából az utolsó gép hétfőn és szombaton), grúz idő szerint reggel 5-kor száll le, de két órás az időeltolódás, szóval igazából három órácskát repül csupán, ami még Kispolák-lábtérrel is kibírható. Viszont odaérsz ötre, átesel a némiképp körülményes beléptetésen, megkapod a kis csomagodat és kint állsz a pusztában a sötétben, mert Kutaisi reptere 30 kilométerre van a várostól. Mi kocsit béreltünk, ami külön szórakoztató, mert a nemzetközi cégek közül csak a Sixt van jelen, ők viszont nemzetközi árakkal is dolgoznak, ami nagyon masszívan eltér az ország alapvető árszintjétől felfelé, de a neten lehet találni helyi vállalkozásokat, akikkel még előzetesen, emailben is lehet alkudozni. George cége, a Tbiliso Car Rental is ilyen, kaptunk egy Mitsubishi Pajero IO-t (meg ne próbáljatok sima kocsit kérni, kell a 4x4), ami 2003-as évjáratú volt, jobbkormányosról átépítve, ami miatt relatív gyakran az ablaktörlővel indexeltünk, tele sérülésekkel és oltári ronda gletteléssel, de legalább nem kellett rá vigyázni (nem is lehet errefelé), azért böcsülettel körbefotóztam, amit kábé kiröhögött az arc, aki odaadta, mert minek. 90 ezer HUF-nak megfelelő összegért hoztuk el egy hétre, depozit nincs, hitelkártyát nem kérnek, egy oldalas PDF-et írtam alá, hogy George odaadja a kocsit, mint magánszemély, a biztosítás annyi volt, hogy ha baj van, akkor hívjuk fel és segít. Nem volt baj, fogalmam sincs, hogy mi lett volna, ha mégis. És alapból úgy kalkulálta az első árat George, hogy ad mellé sofőrt is (ez duplázta volna a költséget), később nyilvánvaló volt, hogy miért volt ez a default hozzáállás.

Szóval megkaptuk a Pajerót, becuccoltunk és nekiálltunk, hogy felfedezzük a grúz vidéket. Én mindig elég egzakt útitervvel érkezem egy távoli országba, Grúziában azért ezt valamelyest nehezíti, hogy online elég kevés hivatalos infó van, de mindannyian úgy voltunk vele, hogy az első napot kibírjuk estig, addig is haladunk valamerre. Alapvetően háromféle utazási tervvel szoktak idejönni a turisták, az első az, aki valami transferrel eljut Batumiba, ami a grúz tengerpart kaszinóvárosa, ott elver némi pénzt, szórakozik és strandol, aztán négy nap múlva megy is haza. A második, aki kvázi bulizni megy Kutaisibe, mert rohadt olcsó a kaja/pia, bizonyára lehet csajozni, aztán négy nap múlva megy is haza. A harmadik pedig fel akarja fedezni az országot, ez minimum egy hét, de ha ki akarod maxolni, akkor inkább 12 nap, noha ezt előre nem tudtuk, szóval ebbe az egy hétbe próbáltunk belesűríteni minél több néznivalót. Hát nem pihentük ki magunkat egyáltalán, de hihetetlen mennyiségű és minőségű élménnyel gazdagodtunk.

A pirkadó, vidéki Grúzia roppant szegényes benyomást kelt Imereti régió útjain. A házak fele olyan, mintha nem laknának benne, hosszú, egyenes utak mellett elterülő településeken át vezetett az út Omatse felé (itt egy vízesést és egy kanyont irányoztunk elő megtekintésre), forgalom semmi, tehenek viszont random jelleggel és random mennyiségben bukkanhattak elő. Az útminőség itt még a harmadrendű hazai utakra volt jellemző, 70-nel gond nélkül lehet általában közlekedni. A településeken a legfeltűnőbb a sárga gázcső, ami végigvezet az út mellett, mert itt nem a föld alatt vezetik (az túl drága lett volna), jó ocsmány, de hozzátartozik a grúz látképhez. Az Omatse vízeséshez felvitt az út (ami már rendesen sz*r volt), letettük a kocsit valami libalegelő szélén és reggel 6:30-kor már mészkősziklák és szeméthegyek között ugráltunk (ez pont elég kiábrándító sok helyen) egy alapvetően döbbenetesen szép tájon, eljutottunk a vízeséshez, tényleg király volt és jó indulás, mert ennél csak szebb dolgokat láttunk később, pedig ez sem volt gatya.

Az Omatse kanyonba viszont nem sétálsz csak úgy be, csak 10-től lehet bejutni, felrántottak a düledező viskók közé egy visitor centert, ott kellett rá jegyet venni, addig megpróbáltunk valami reggelit szerválni (9-ig esélytelen), a többiek alukáltak egy kicsit a kocsiban, én a kóbor kutyákkal haverkodtam és körülsétáltam, amit lehetett, nem volt benne sok izgalom, de 10-kor megvettük a jegyet és ott azt mondták, hogy a kanyon vagy 2 óra séta, vagy a helyi grúz sofőrök terepjáróival odavisznek. Lol, gondoltuk, van nekünk sajátunk, majd megyünk azzal, amire épp csak nem gúnyos röhögés volt a válasz, de oké, menjetek. Nos, 10 perc múlva kiderült, hogy ez tényleg offroad, murvás kővel nagyjából le volt szórva az út, hogy ne legyen sár, ha esik, de voltak olyan pontok, hogy lementünk gyökketővel, négy blokkoló kerékkel és már felmerült, hogy ezen hogyan fogunk visszajönni, de amúgy sikerült, de nem gyakorlott sofőröknek nagyon ellenjavalt. A kanyon viszont kárpótolt mindenért (oké, én az offroad-részt is imádtam), pár kép alant.

Omatse után átmentünk a sokkal ismertebb másik kanyonba (30 perces autózás), aminek a neve Martvili. Ez annyival nyújt többet, hogy tök kiépített az egész, van csónakázás, mert itt égszínkék víz van a sziklák közt alul, amivel éltünk is, van vezetés, vannak szépen kialakított ösvények és itt már turisták is akadtak szép számmal.

Nyilván ezt tartják szebbnek általában, de az Omatse sokkal vadregényesebb és kalandosabb. Ezután pedig elindultunk a Kaukázus szívébe, mert a szállásunk elvileg Mestiában volt, és most lapozzatok, mert Mestia több oldalnyi élményt is megér, de megpróbálom beszorítani egybe.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2017 PROHARDVER Informatikai Kft.