Jóideje tervezgettem a gépcserét, de valahogy csak-csak el kellett csúsztatni a dolgot. Mióta kertes házat vettünk, időm sem nagyon volt rá, utána megszülettek a gyerekeim, akkor meg amiatt, de majd most, gondoltam 2025 elején, jövőre már több időm lesz, akkor leváltjuk a régi Haswell alapú konfigot.

Ezt anno a legrosszabbkor sikerült összeállítani, egész pontosan 2015 február végén. Ekkor játékra csak az Intel volt a jó, mert az AMD-nak nem jött be az AM3 sok mag, alacsony órajel dolog (FX sorozat). Intelnél ekkor a Socket 1150 ment, és épp kijöttek a felújított Haswell procik, így ez adta a gép alapját egy i5 4460 személyében (a 4440 Refresh változata), a lapra többet költöttem, mondván legyen időtállóbb (én naív), így az H81 helyett H97 chipset lett, az Asrock féle H97M-Pro4. Ekkoriban az mATX olcsóbb volt mint nagyobb társa, és az M.2 még nem volt annyira elterjedt, hogy modjuk emiatt a nagyobb lap jobb (több foglalat) lenne. Ekkor még nem volt Ryzen sem, és azt sem tudtam, hogy felesleges a jobb lap, mert a Haswell után foglalatváltás jön. Egy darabig teljesen jól ment a játék, minden remekül futott (egy MSI féle GTX960, még a 2 gigás, és 2x4GB Crucial Ballistix Sport memória volt még benne, akkor ez egy jó középkategória volt). Időközben a VGA-t lecseréltem egy RX570 4GB-ra, egy jó ajánlat miatt, de a processzor kezdett korlátozó tényező lenni. Tavaly hirtelen felindulásból vettem bele még 16GB memóriát, mert találtam pont ugyanezt a szettet csak 2x8GB kiadásba, így összesen 24GB-ra bővült a dolog. Október körül elkezdtem nézni, mennyiből lehetne egy erős belépő gépet építeni, és szomorúan vettem tudomásul, hogy bizony 300k nem biztos, hogy elég lesz. Akkor még kicsit teszünk félre. Aztán beütött a memóriaválság. Utána meg a hírek, hogy ez 2028ig, utána már 2030ig nem fog javulni. Hát remek.

Apám nagy rock rajongó (áldom az eget, hogy nyugdíj előtt vett egy nagyobb Choppert, és elkezdett motorozni, mert előtte mulatóst meg c.zenét hallgatott), szinte mindig megy nála a Rocker Rádió. Így volt ez ma is, mikor ott voltunk Karácsonyozni. Alapvetően klasszikus rock megy, de néha egy-egy gyöngyszem is előfordul, ekkor hallottam meg egy ismerős dallamot, de a kezdet után valami más jött. Nagyon nem tudtam figyelni, beszélgettünk, de azért gyorsan elkaptam Shazam-al.

Szóval egy Linkin Park szám, a sokak által ismert és kedvelt korai vonalból, egész pontosan az együttes első stúdióalbumáról, a Hybrid Theory-ról az In The End. De nem az eredeti. Hallgattam underground LP számokat, nem is egyet, de azt nem tudtam, hogy létezik egy Rarity sorozat, ahol az együttes stúdiószámaik eredeti (demó) változata hallható.

Tehát álljon itt az eredeti In The End.

Azért kellett átírni, mert a kiadónak nem tetszett, túl Limp Bizkit volt. Én ezt is imádom. Ebben sokkal több a rap, sokkal tartalmasabb.

Már a megjelenés óta szemezgettem vele, mert olyan szalagcímekkel jelentették be, hogy itt a szovjet Bioshock. A múlt havi Humble Bundle-ban benne volt, hónap végén kaptam rá szép kedvezményt, így be is neveztem az alapjátékra.

Az érzéseim viszont vegyesek. Én próbálom szeretni, de valamiért nem megy. Eddig 23 órám van benne, szóval nem az elején járok, de kezdek belefáradni. Úgy kezdtem, hogy elolvastam és felkutattam mindent, amíg rá nem jöttem, hogy a hologramos feljegyzések nettó időhúzás, a történethez nem tesznek hozzá. A halottakkal való beszélgetés eleinte érdekes volt, meghallgatni a sztorijukat, de úgy a 15. után ezt is meguntam.

A legnagyobb baj, hogy a játék borzasztó egysíkú. az egészben egy szürke-barna színvilág dominál, ezt próbáltak az open world részekkel kompenzálni, de ott meg annyi az ellenség és kamera, hogy pillanatok alatt eltesznek láb alól, ha nem figyelsz. Futni nem lehet (vagy nem jöttem rá, hogy kell), csak dash van, és bár lehet autókat vezetni, egy bokorban is elakadsz, az utak meg tele akadályokkal és ellenséggel.

Végére értem az ötödik résznek. Nem volt rossz, de épp jó sem. Voltak pályák egymás után, némi magyarázó átvezetővel, minden pályán gyanúsan sok videóval. A trófeák megszerzése jó volt, talán a játék legjobb része (főleg a víziszörnyes, vagy harmincadik alkalommal mentem neki, mire sikerült). Közelébe sem ér a negyedik résznek. A pályadizájn a Római résznél még oké, de után a TR3 indiai részeihez tudnám hasonlítani. Sokszintes, nyakatekert, fogalmad sincs, merre lehet vagy nem lehet menni. Aránylag rövid minden szint, gondolom ezzel próbáltak ellensúlyozni. A milliónyi fix kameraállást nagyon erőltették itt már, csak tudnám, miért.

Összességében az egész játék rövid, és nagyon hiányzott egy kis piramis vagy valamiféle hasonló dolog, ha már egyszer az a címe, ami.

Na de most a hatodik rész, amivel személy szerint a Tomb Raider pályafutásomat kezdtem. Rengeteg szép emlékem van róla.

Amik egész addig tartottak, amíg neki nem álltam.

Végül nem bírtam ki, és gyakorlatilag teljes áron megvettem az IV-VI Remastered-et is a megjelenés után három nappal (ekkor végeztem az előző 3 résszel).

Az előző pakkba eddig 130.9 órát raktam bele, de mindhárom résznél vissza van még a speedrun és a New Game+ teljesítmény, illetve a TR2-ben a "Ma nem lesz cápaleves" és a Ben Hur (erre még nem találtam egyszerű megoldást). Gondolataimat leírtam az előző bejegyzésemben. Igazából gyűlöltem és imádtam egyszerre, de nagy örömmel töltött el, mikor teljesítményvadászat során több videóból és végigjátszásból sikerült összeraknom olyan módszereket, amik tovább tartottak, de nem kellett ritmusra ugrálni percekig...(ritmusérzékem az nincs, a Hellsinger sem megy)

Na, de a lényeg. Tomb Raider IV: The Last Revelation Remastered.

Ebben a játékban éreztem azt, amit az előzőekben valahogy nem. Ez egyben volt, vitt a történet, rengeteg átvezetővel. Lara mindent tudott, amik hiányoztak az előző részekből (például már párkányokon kapaszkodva át tudtunk mászni a mellettünk lévőre). Az elején egyszerűnek és átláthatónak tűnt a pályadizájn, de illúzióim hamar szerteszóródtak, mikor pályákon keresztül oda-vissza rohangáltam, mert a következő végén lévő cucc kellett az előző elején...de a harmadik részhez képest még így is egyszerűbb volt.

Nos, a GamersGate-n aránylag jó áron kínálták, így beruháztam rá, mondom 5k pénzt megér, úgyis kimaradt az első öt rész.

Jómagam nagy Tomb Raider fan vagyok, vagyis eddig annak gondoltam magam. Nekem anno nagyon bejött az Angel of Darkness, minden hibája ellenére, a Legend szintén nagy kedvencem volt, az Anniversary-t imádtam (ugye ez volt az első rész az új motorral, teljesen áttervezve), az Underworld megint kimaradt, a rebbotolt sorozat pedig elsőre ugyan nem tetszett, de később próbálva beszippantott, imádtam, alig vártam, hogy a Rise of the Tomb Raider emberi áron kapható legyen, az első -50% akciónál be is húztam 25 euróért. Ugyanígy a harmadik résszel is. De az eleje, ami híressé tette a szériát, azóta is kimaradt.

Egészen mostanáig. Szerencsére.

Ha az első résszel kezdtem volna a pályafutást, valószínű soha nem lettem volna Lara kedvelő, ugyanis ez a játék nehéz, és nagyon hamar idegesítő lesz.
A nehézségét pedig egyrészt a régisége, másrészt a bugyuta megoldásai adják. Az Aspyr jobban hozzányúlhatott volna, mert ugyan megkaptuk a modern irányítást, de egy quicksave/load elfért volna (tudom, az első részben menteni is csak a pályák végén lehetett), mert iszonyat irritáló, hogy egy rossz mozdulat, és zuhanunk a mélybe, ha nem kapaszkodunk, zuhanunk a mélybe, ha nem figyelünk eléggé az életerő sávra, pillanatok alatt jobblétre szenderülünk, ha nekimegyünk valaminek, hosszú másodperces szünet következik (simán felzabál tetszőleges ellenség), ha rosszul, vagy rossz helyről ugrunk, szintén kasza. Ha nem mentettél időben, akkor kezdheted onnan, ahol ez eszedbe jutott. A játékban 36 féle módon tudunk elhalálozni, erre külön archievment is van.

Borzasztóan vártam a sorozatot, főleg a Csernobil után, amit hihetetlen jól összekalapált az HBO.

Magát a játékot a kritikusok egekig magasztalták, nekem sajnos nem volt szerencsém hozzá, konzol hiányában. Így nagy reményekkel ültem le az első rész elé. Ami hát, szóval volt...kicsit vakartam a fejem, de na, valahol el kell kezdeni. A fertőzést kiváló ok tetszett. Végére nem mutáns vírus volt...

A második részt nagyon jól sikerült, nagyon bejött, így nagy reményekkel folytattam. A harmadik eleje sem volt rossz, tetszett a fertőzés magyarázata is, de amikor elkanyarodott a történet, és jött a zongorás jelenet, kezdtem kicsit furcsán nézni. A többiről nem nyilatkoznék, mert átugrottam az egészet, csak a végét néztem meg. Engem alapvetően nem zavar semmi ilyesmi, de mikor ezt az ember pofájába nyomják (pl. Pride), ott azért kinyílik az a bizonyos valami a zsebemben. A negyedik részt elkezdtem, és 20 perc után abbahagytam. Elgondolkodtam, hogy az eddigi 5 órában mit láttam, abból mennyi volt a történet, és mennyi a semmi.

A minap hallottam a vonaton valakitől egy nagyon régi zeneszámot, ami egyszer már eszembe jutott, de akkor sem találtam meg.

A stílus undergound hip-hop, valami kevésbé ismert csapat műve, még a gyerekkoromból való (minimum 15 éves szám).

A refrén maradt meg, amivel egyébként kezdődik is a muzsika.

Egy nemzet egy kultúra egy stílus egy érzés
Magyarország ez a házam nem kérdés
Megbotlasz úgyis, ha rossz irányba indulsz
Minden hazafiért szóljon most a himnusz.

Ennyi lenne. A második sor elejéről hiányzik valami.

Ha bárkinek ismerős lenne, írja le. A Google abszolút nem segített sajnos.

Update: Megvan!!!

BermuDDaH, egy komlói underground csapat volt az elkövető, a szám címe M.O.

Fura kérdésem lesz. Adott a címben említett album, egy Nagykanizsai underground hip-hop banda az elkövető. 2010-ben jelent meg, de fellellhetetlen. Amit sikerült elővakarnom róla, hogy a csapat saját költségen adta ki. Régen feloszlottak, és mivel kiadó sincs, így elvileg nem illegális az a keresem, ha valakinek esetleg valahol kallódna lemezen, vagy digitális formában, ossza meg velem, legyen kedves.

Szubjektív beszámoló következik, nem is szánom kritikának, inkább egy vélemény.

Imádtam a Mátrix érát, a történetet lebilincselt, a megvalósítás, a karakterek, Az első két rész a kedvencem, a harmadik végén a harc egy kicsit elnyújtott volt, de Smith monológja a Miértekről máig bennem van.

Nagyon örültem, mikor bejelentették a folyatátást, hogy mégis kezdenek valamit a legnagyobb kérdéssel (Mi történt Neo-val?), hogy talán kapunk egy új sztorit, de már a trailerek közben benne volt egy olyan érzés, hogy én ezt már láttam valahol.

Innen SPOLER.

Sajnos a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az új "Morpheus" egy vicc volt, nagyon nem kellett volan erőltetni, vagy felkérték volna Laurence Fishburne-t, vagy teljesen ki kellett volna hagyni. Az új karakterekről az égvilágon semmit nem tudunk meg, mindenki olyan szinten jelentéktelen, hogy az szót sem érdemel. A végén a tetovált fiatal leányzó, aki a Trinity megmentésére indított akció előtt közölte Neo-val, hogy adásszintre kerültek, szóval róla azt hittem, hogy a két főhős lánya (akár ezt is beleszőhették volna), de persze csak egy statiszta, pár sorral.