„Egy lant húrjai”

Megpendültek már, a véres halál lantjának, rozsdás húrjai. Mind ezt Corthy városában tette, ahol most egy lelket sem látni a poros utakon, hol egykor a koros urak koptatták a lábbelit. Most azonban minden más. A kocsma sem zajong, s a bank is üresen áll. Lövés nyomok tarkítják a házak deszkafalait. A város szélén nagyobb a pusztítás. Ott 1-1 leégett viskó jelzi, hogy itt bizony nagy a baj. Az emberek, akik még életben vannak, az ablakokból figyelik, hogy vajon ki lesz az e napi áldozat. Ha netán rájuk esne a választás, akkor aztán sírva menekülnek, de mind hiába…

Egyetlen csoport van, amely megengedheti magának a szabadságot. Ezek a banditák. Úgy flangálnak fel s alá, mintha otthon lennének, és úgy puffantanak le bárkit, mint egy szimpla házi legyet. Vannak vagy 20-an, s mivel nem nagy a város, általában együtt játnak. Egyedül a pusztítás érdekli őket, s az ígéret. Az, amelyet egy gazdának tettek, kinek halálakor meg kell, hogy szállják Corthy városát. Ő volt Lerry, s mint a mostani helyzet is mutatja, az ő húrja bizony elszakadt.

„Vigyázz Mashra!”

(Fejezetek egy másik emlékezetből)

Hogyan lehetne megvédeni azt, amelyet egy egész világ zár ki magából?

I.

„A Johnson család”

Boldogság… Oly régen volt már, amikor utoljára ezt éreztem. Azokban az időkben, amikor még volt családom. Anyu és Apu. Egy kis házikóban éltünk, a semmi közepén, s nem volt semmivel sem gondunk. Emlékszem még anyám szavaira, mikor elégedetlenül mondta megannyiszor, hogy – Paul… Nem szabad. – Persze kicsiként ez mit sem érdekelt. Játék volt az egész világ…

Aztán egyszer eltűnt Anyu. Vagy három hétig volt távol, s csak apu volt otthon, de ő is idegesen. Nem értettem, hogy mi történt, de amikor újra megláttam Őt, mérhetetlenül boldog lettem, és könnyes szemmel rohantam az ölébe. Ő csak leguggolt, kezében egy fehér köntössel, mintha csak cipót tartana, s így szólt kedvesen – Paul… bemutatom a kis testvéredet… Mash Johnson-t… - talán ekkor kezdődött minden…

„Pofán váglak”

Két sír, melyeknél két gyerek sírdogált. Homok borítja már a virágok maradványait, s már a keresztek is megdőltek, melyekre egy-egy rövid név van felvésve. Anya és Apa… Ezek mellett áll, a jó öreg Johnson ház. Kopott falai, és az enyhén megroskadt, foghíjas tető jelzi, hogy biza nem ma épült. A nap, hosszan nyúló árnyékot ad az épületnek, ami egyeduralkodóként jeleskedik a vidék felett. Kormos és repedt téglák, melyek körbefogják, a kútnak nevezett gödröt. Teteje már régen nincsen, s a vödör is csak oldalt döglik, kötéllel a fülén. Nem messze ettől, egy holttest hever a földön, amely már-már elvesztette emberi alakját, s egykor, egy talán jobb világban, mint ahol most van, Neilként ismertek a legtöbben.

Két alak tűnik fel, a kunyhó ajtajában, s kilépnek onnan. A látszólag idősebbik a kúthoz indul, s beledobja a vödröt, amely visszhangos csobbanással tudatja, hogy megérkezett. A másik addig leül a kis ház tövébe, s gondolkodóba esik.

„Szerda, csütörtök”

Torok mosás, és felfrissülés. Erre várt már mindenki, a hosszú nap után. A sör, amely aranyként csillog a nehéz korsóban, még a boldogtalanban is vigadalmat kelt. A kocsmalakók pedig egymással osztják meg, a mindennapi életüket, mit sem törődve a külvilággal, ahol most ragyogón süt, Corthy városára, a délutáni nap. A csapos is végzi, általános dolgait, de mégis látszik az arcán, egyfajta izgalom, és türelmetlenség. Talán valamilyen különleges évforduló van ma…

Odakint az emberek, inkább hűsölni húzódnak, ha tudnak. A verandákon egy-egy alak, hol csak férfi, s van, hogy nő is. Lovakkal hajtott kocsi zúg keresztül a városon, nagy port kavarva, s zajt csapva, majd ennyi. Meg volt, az e napi izgalom is, fejadagokra osztva. A többi már csak dög unalom.

Egy ismeretlen alak rohan, a kocsma felé. Egy fiatal fiú az, úgy 16 éves, s hóna alatt pár cókmókkal, beront a lengőajtón. Az ott lévők szemügyre veszik, majd felismervén, köszönéssel nyugtázzák jelenlétét. A kocsmáros táskát ragad, majd elé lép – Helló Jack! Késtél.

„Fejezetek az emlékezetből”

Amikor egy ember hiénák közé születik, ő maga is azzá fog válni…

I.

„A Johnson család”

Egy házikó, a semmi közepén. Itt laktunk mindnyájan, mint a boldog család. Anyu, apu, Paul és Én. Nem voltunk gazdagok, hiszen apám a birtokon dolgozott. Ott nincsenek magas bérek, de annyit pont kapott, hogy ételt adjon a családjának. Anyu mindig otthon volt, hiszen ránk vigyázott. Vagyis inkább rám. Én voltam az újszülött, míg Paul már 5 éves, és nagyon talpraesett, életvidám gyerek. Folyton mosolygott, amikor anyu hozzászólt, és engem is mindig ő mulattatott. Szüleim, mindig arra nevelték őt, s később engem is, hogy békében éljünk. Tisztelettudó, rendes embereket akartak látni belőlünk, öregkorukra…

II.

„Egy tartozás”

Egyik este, veszekedésre ébredtem. Anyu hangját hallottam, amint teljesen ki van borulva, és a sírás szélén állva, az érveivel karöltve fújja a magáét.

„A Johnson Fivérek”

Vannak helyek, melyek alig változnak. Épp úgy, mint a sivatag. Bár az „alig”, ebben az esetben, téves kifejezés, hiszen egyetlen szellő által is már milliónyi dolog mozdul. Milliónyi homokszem, melyeknek minden egyes darabja, egy kis penge. Ezt azonban egy ember, tán fel se fogja. Ő csak annyit lát, hogy az a hatalmas szikla, a semmi közepén, pont ugyan ott van, mint napokkal az előtt. Ha pedig más merre néz, csak a kihalt síkságot láthatja. A nap épp most kelt. Elképesztő, hogy ennek a szerencsétlen óriásnak, kinek hosszú órákat kell bámulnia ezt a semmit, vagy épp a romlott embereket, még van kedve feljönni.

Árnyékok táncolnak. Hol párban s van, hogy csak magányosan. Olyan mintha fekete homokszemek csoportosulása futkosna fel s alá. Az erő, ami pedig mozgatja ezeket, az az ember. Pontosabban, három ember… s egy ló. Konok módon, az egyik, elkülönül a többitől, s mint önjelölt vezető, tőr előre. A lemaradtak követik őt, mint a birkák, s mind ezek közben egymással, majdhogynem karöltve űzik a társalgást. Kivéve persze a lovat. A ló nem beszél, hisz nem tud.

"Paul Johnson"

Újra egy város, melynek a léte, botrányos. Maguk az ott lakók sem szentek, de most a hely sem egy leányálom. Úgy néz ki mintha az egész világ, a természetet is beleértve, hozzá igazodott volna, az emberi rosszhoz, a káoszhoz. Elmenekülni soha nem lehet, hiszen még a felhők sem tudják, hogy merre menjenek. Egyszer erre, másszor arra, s mindezt halálukig. Folytonos rohanás vár mindenkire, aki keresi a kiutat, mert megváltoztatni a világot, egymaga nem tudja. Főleg egy ilyen világot. Magukat az embereket még csak-csak sikerülne, itt, no de az egész környezetet, már lehetetlen, hisz csak egy emberi élet áll rendelkezésére mindenkinek. Még nagyobb kihívás, hogy az eget sem árt átszínezni. Habár szép az, amikor az ég alja piros, de amikor már az egész ég vérvörös, akkor az már bizarr. Az épületek ugyancsak furcsák, hiszen hol másutt látni égig érő házak mellett, kis viskó méretű bankot, s azzal szemben pedig egy még az előbbinél is hatalmasabb kocsmát? Minden építmény olyan, mintha az akkora lenne, amekkora kihívást jelent a létrehozójának. Nem elsősorban építészeti szempontból, habár igaz az is, hogy minél nagyobb egy projekt, annál nagyobb gondot jelent, de jelen esetben az építész nem törte magát. A kihívás inkább a lélekből fakad.

Történt egyszer, még a nyár elején, hogy kaptam egy ajánlatot. Aki ezt adta, az az unokatestvérem, nevezzük Péternek. Azzal ált elő, hogy mehetnénk Balatongyörökre, ahol is van egy tábor, és mint önkéntesek beállhatnánk dolgozni. A haszna a dolognak az volt várhatóan, hogy kapunk szállást, és enni, ráadásul a nyaralás hazai része is le lenne tudva, hiszen a munka nem vészes, marad majd másra is idő. Pazar ötletnek tűnt, s már terveztük is, a jobbnál-jobb programokat. Meg kell hagyni, hogy merészen gondoltunk a lányokra is, akik nyaralás végett, az említett helyszínen tartózkodhatnak. Fenyegetően tartottuk az ujjunkat az ég felé, s úgy mondtuk – Vigyázz Györök! Jövünk!

Aztán, gyorsan telt az idő, s elérkezett az utazásunk napja, pontosabban Július 20.-a. Megvolt mindenünk, amire szükségünk volt. Ruhák, tisztálkodó szerek, kaja az útra, Népliget és fél hét. Busszal mentünk, és maga az út egész tűrhető volt, leszámítva azt a hölgyet, aki felcsempészte a kutyáját, ami nem fogta vissza magát és rottyantott egy jó nagyot. Mondanom sem kell, hogy volt ám bukéja az akciónak, és mi, akik hátul ültünk, igencsak szenvedtünk. Nekem tényleg, semmi bajom a kutyákkal, de azért ez már túlzás. Mindenki szentségel például a dohányosokra, és megszabják nekik, hogy hol nem szabad. Tudtommal a kutyáknál is meg van szabva, hogy hova nem lehet vinni őket, akkor azt miért nem tartják be? A dohányos példát követve, teljesen jogosan megkérhettem volna a hölgyet, hogy szálljon le, vagy dobja ki a kutyát az ablakon, vagy mit tudom én. Szerencsénkre egy órás kínzás után, elhagyta a tetthelyet a hölgy, kutyástul, szagostul.

"A kutas”

Csámborgó szelek, csak embertelent lelnek. Még ott is, ahol „ember” él. Akármerre megyünk, ugyan az vár minket. A reménytelenség és a pusztulás. Olyan hely, ahol a jó a rossz, és a rossz a jó. Ráadásul ez már csak romlani fog. Vagy más szemszögből talán javulni? Tudja a fene. Az biztos, hogy mióta megjelent az enyém, és a tied, azóta csak fajul a helyzet. Ha van enyém, akkor van mit félteni. Ha van mit félteni, akkor azt félteni is fogják, és ugyebár lesz olyan is, akinek épp az kell, ami nekünk van. Ebben a világban, pedig ha valakinek, valami kell, akkor azt el is veszi. Az hogy ez sikerül-e, megint más kérdés, azonban az biztos, hogy valaki megbánja. Azonban biztos, hogy ez a hely, a hiénák földje. Még az a kis birtokra is, amelyik a semmi közepén fekszik. Látszólag virágzik a terület, de ez csak egy kiadós esőzést követően van így. Előtte, és hetekkel utána a szárazság uralja a vidéket, mint minden mást is. Az ott lakók pedig ekkor a legszorgalmasabbak. Hajtja őket a frissesség, és persze egy főnök. Sietni kell, hiszen nincs sok idejük az újabb száradásig. Mind ezt persze tudják jól, és még ha nincs is ínyükre, de dolgoznak. A nehezebb részt a négerek végzik, hiszen őket mindenki lenézi. A fehér ember nem mocskolja be a kezeit, ha egyszer ott van másé. A szolgasorsúak pedig csak tűrik. Mi mást is tehetnének, hiszen ha ellenszegülnek, akkor megruházzák, tán még meg is ölik őket. Bármiféle lelkifurdalás nélkül felhúzzák valamelyiket az első fára, ha az szólni mer. Ha nem kár a munkásságáért, akkor tán a főnök még meg is dicséri a gyilkosokat. Talán a veszett kutyák is szelídebbek náluk. Ki tudja?

"Valótlan Mash”

Pirított bőr és egy jó hideg sör. Mellé egy nagy karaj kenyér, s már nem lenne panasz a napra. Ha lenne! De az ember inkább magán érzi a pirulást, és a sörre is csak félve gondol. Mind e közben reméli, hogy egy másik állat nem néz rá ily módon, s a szomjúság már nem érdekli, hisz víz az itten úgy sincs. Pont akképp, mint ahogy kilométerekkel előtte sem volt, hiszen szárazság van. Ilyenkor itt minden kihalt, s aki erre jár, az bevégzi. Persze lóval gyerekjáték, de a talpunkon már koránt sem. Mikor már a homok és a kavics befurakodott a csizma és a láb közé, akkor nincs értelme a lábbelinek. Egyedül az ellen véd, hogy a szúrós és száraz növények ki ne kezdjék a talpat. A szél pedig úgy fújja időnként a homokot, mint ha azok apró kis pengék lennének. Az ember arca, csak úgy elkopik ettől, akárcsak azok az egykor hatalmas sziklák a környéken. Csak itt-ott látni pár szál gazt, de az első esőig, ezek is halottak. Nincs esélye semminek, aminek hosszabb ideig kell itt tartózkodnia, hisz még az árnyék is beadta a kulcsot. Íme a „Homokkal borított pokol”.