"A kutas”
Csámborgó szelek, csak embertelent lelnek. Még ott is, ahol „ember” él. Akármerre megyünk, ugyan az vár minket. A reménytelenség és a pusztulás. Olyan hely, ahol a jó a rossz, és a rossz a jó. Ráadásul ez már csak romlani fog. Vagy más szemszögből talán javulni? Tudja a fene. Az biztos, hogy mióta megjelent az enyém, és a tied, azóta csak fajul a helyzet. Ha van enyém, akkor van mit félteni. Ha van mit félteni, akkor azt félteni is fogják, és ugyebár lesz olyan is, akinek épp az kell, ami nekünk van. Ebben a világban, pedig ha valakinek, valami kell, akkor azt el is veszi. Az hogy ez sikerül-e, megint más kérdés, azonban az biztos, hogy valaki megbánja. Azonban biztos, hogy ez a hely, a hiénák földje. Még az a kis birtokra is, amelyik a semmi közepén fekszik. Látszólag virágzik a terület, de ez csak egy kiadós esőzést követően van így. Előtte, és hetekkel utána a szárazság uralja a vidéket, mint minden mást is. Az ott lakók pedig ekkor a legszorgalmasabbak. Hajtja őket a frissesség, és persze egy főnök. Sietni kell, hiszen nincs sok idejük az újabb száradásig. Mind ezt persze tudják jól, és még ha nincs is ínyükre, de dolgoznak. A nehezebb részt a négerek végzik, hiszen őket mindenki lenézi. A fehér ember nem mocskolja be a kezeit, ha egyszer ott van másé. A szolgasorsúak pedig csak tűrik. Mi mást is tehetnének, hiszen ha ellenszegülnek, akkor megruházzák, tán még meg is ölik őket. Bármiféle lelkifurdalás nélkül felhúzzák valamelyiket az első fára, ha az szólni mer. Ha nem kár a munkásságáért, akkor tán a főnök még meg is dicséri a gyilkosokat. Talán a veszett kutyák is szelídebbek náluk. Ki tudja?
Még ha fel is frissült a környék a vihart követően, a délutáni kánikula már kikészíti az embereket. Míg a fehérek az árnyékban hűsölnek, addig a négereknek dolgozniuk kell. Ők csak sunyiban tudnak pihenni, egy-két szusszanásnyit. Aki hosszabb ideig megáll, azt megfenyítik, hiszen akkor a felsőbbrendűeknek kellene dolgozniuk. Az meg persze úgy nem járja. Van azonban, amikor az ember már nem bírja léptekkel, és meg kell állnia. Hasonlóképpen jár az egyik munkás is. Tudja, hogy már nem sok kell, ahhoz hogy összeessen, így inkább a könnyebb utat választja. Leteszi a mázsás talicskát amely, mindeddig a kezéhez volt ragasztva, és a kúthoz megy, hogy nedűt merítsen magának. Úgy gondolja, hogy a kiszáradásnál már egy-két nyakleves is jobb, szóval tesz arra, mint mond neki a többi.
- Hé te! – övült rá az egyik épp hűsölő munkás, az árnyékból – hová mész?
- Csak iszok – Válaszolja unott hangon.
A kérdező int a társainak, akik szintén nem nézik jó szemmel a lazaságot. A néger a kulacsáért, és a vödörért nyúl, hogy majd mer magának, azonban egy hatalmas rúgás, amely a combját érte, félbeszakítja a tervét. Kezdetben dühösen, majd hirtelen meghunyászkodva néz támadójára. Tudja, hogy tűrnie kell, hiszen pillanatok alatt, a fán végzi.
- Mi ez a fene nagy önállóság Neil? – kérdezi kacagva a támadó.
- Csak inni akartam – magyarázkodik halkan Neil, s közben kerüli az kihívó tekinteteket.
- Inni! – vágja rá fennhangon az egyik, s közben megragadja Neilt – Akkor igyál csak! – Ordítja a képébe, s ezzel már lökte is a kút felé. Egy kis rásegítéssel sikerül is a terve, és a néger eltűnik a nyílásban. Egy hatalmas csobbanás jelezte, hogy leért az aljára – Ha már befejezted, mássz ki, és folytasd a munkát – ordítja le gúnyosan egy másik.
Kolompolás szakítja meg a vígasságot. Ebédhez hívják a munkásokat. Neilt magára hagyva indul meg a csapat egy házikó felé, ahogy mindenki más is.
Lent a kút mélyén, halk nyöszörgés hallható. Habár jólesik az a rengeteg víz, mégis azért nem ilyen formában vágyott rá Neil. A fejét is beverte zuhanás közben, és a becsapódás sem volt kellemes, főleg ilyen szűk helyen. Fentről a nap sugarai elvakítják, így nem tudja, mi történik ott, csak hallani véli, ahogy távolodnak. Egy kolompolást is kifülel, és rájön, hogy most mindenki enni fog. Neki is jól esne egy kiadós ebéd, azonban előbb ki kell, hogy keveredjen onnan. Kimászni majdhogynem lehetetlen, hiszen a ruhái rengeteg vizet magukba szívtak, amely révén nehezebbé válik maga a feladat is, nem csak a gönc. Kis idő elteltével, amíg ezen töpreng, egy halk suttogást hall, amely odalent úgy visszhangzik, hogy meglehet tőle őrülni – Hé! Élsz még?
Felnéz, és egy emberi alakot vél látni, aki szorgosan kémleli a kút fenekét, azonban nem lát semmit a lenti sötétségből.
- Ja! Fogjuk rá! – Válaszolja unott hangon Neil, és közben reménykedik, hogy nem csak szórakoznak vele a többiek.
- Dobom a kötelet vödröstül! Kapd el! – Szól hozzá ismét a hang, s mikor fenéz, látja hogy már közeledik is az ígért csomag. Két kezével felnyúl, és úgy kapja el azt. Beleakaszkodik, majd úgy mondja halkan – Megvagyok!
Nehézkesen bár, de azért elkezdi felhúzni Neilt, aki lábával próbálja tartani, és lökni magát a falon, segítve ezzel megmentője munkáját. Mikor felér, beleakaszkodik a kút peremébe, és kivergődik abból. Egy számára idegen férfi az, aki kihúzta őt. Mind a ketten elfáradtak, így szólni még nem tudnak. Neil köszönésként legyint az idegennek. Furcsának tartja, hogy egy fehér segít a négernek. Ezen a földön ez kész csoda. Átfut az agyán, hogy lehet ez is csak egy tréfa előkészítése, azonban elveti az ötletet, hiszen nem is látta még soha azt az ember – Köszönöm! Neil vagyok! – préseli ki magából nagy nehezen.
- Hát… - gondolkodik el a hős – Elvileg Mash. – fejezi be végül.
- Elvileg? – furcsállja a hallottakat Neil – Ezt mégis hogy érted?
Mash tanakodni kezd, azonban – Hé! – szakítja félbe azt egy kiabálás – Lopják a „kutas”-t!
A hang oldalról érkezett, attól az embertől, aki belelökte Neilt a kútba. Egyedül nem mer hősködni, ezért a kiáltásával jelez a többieknek. Neil tudja jól, hogy mivel jár az, ha elkapják őket, ezért gondolkodás nélkül karon ragadja Mash-t, és futásnak erednek. Útjuk a veteményesen keresztül vezet, amelynek a túloldalán bokros terület fogadja őket…
Fél óra telt el szökésük óta. A két menekülő már egy gabonatáblán gázol, s egyre kimerültebbek.
- Úgy néz ki leráztuk őket! – Mondja Mash, aki hátul kullog Neil után.
- Ja – Válaszol tömören a másik.
Szerencséjükre, a tábla végén, kisebb fák, és ember nagyságú bokrok vannak, melyek tökéletes búvóhelyet jelentettek az nap, és a követők elöl. Mind ketten egy fa tövébe húzódnak.
- Miért segítettél? – kérdezi lihegve Neil.
- Talán baj? – vonja kérdőre Mash, miközben aktívan figyeli a terepet, nem-e követik őket még mindig.
- Nem. Hálás vagyok, csak furcsállom, hogy ebben a világban van, aki segít egy négernek. – értetlenkedik még mindig.
- Szerintem ez természetes. Nem egy négernek segítettem, hanem egy embernek!
- Természetes mi? – meglepetten fogadja a hallottakat Neil – Neked ez a természetes? Nekem az, hogy megölnek, úgy ahogy az apámat is. Szemem láttára húzták végig lóval a vidéket, kötéllel a nyakában. Természetesnek fogadta mindenki! A családja is, még ha meg is siratták.
Mash elborzadva hallgatja a történetet. Zavarba hozza ez a hozzáállás, hiszen nem tudja, mi lenne a megfelelő reakció – Természetesnek veszi az apja kivégzését? – gondolkodik el magában – Bántja, de mégse? – s közben egy lehullott gallyal kezd el szórakozni.
- Fura egy ember vagy te Mash! – jegyzi meg durván Neil.
- Fura? – lepődik meg a „Fura ember” – Azért mert megmentettelek!
- Igen! – gúnyolódik a néger, s közben látszik rajta, hogy komolyan gondolja – Meg mondom őszintén, hogy én nem mentettelek volna meg téged!
Mashból kitör a düh – Akkor bocs hogy segítettem! – feltápászkodik a helyéről – Megyek is azt hiszem! – Indulna meg, de Neil utána szól.
- Hé! – Mondja már barátságosabb hangon – Bocs!
Hosszas perc árán, de Mash meggondolja magát, és visszaül Neil mellé.
- Tudod – Kezd bele a néger – Ha hosszú időn keresztül kirekesztettként él az ember, akkor még a jóra is rosszként tekint, ha azt nem ő teszi.
- Értelek… - mondja Mash gondolkodva.
- Kérsz? – nyújtja Mashnak vizes kulcsát Neil. Mash elfogadja, s nagyokat kortyol. Közben Neil folytatja – Azt hiszem, már nem keresnek. Sok a munkájuk. Itt akár meg is pihenhetünk estére…
Köszönöm, hogy elolvastad!
