„Fejezetek az emlékezetből”
Amikor egy ember hiénák közé születik, ő maga is azzá fog válni…
I.
„A Johnson család”
Egy házikó, a semmi közepén. Itt laktunk mindnyájan, mint a boldog család. Anyu, apu, Paul és Én. Nem voltunk gazdagok, hiszen apám a birtokon dolgozott. Ott nincsenek magas bérek, de annyit pont kapott, hogy ételt adjon a családjának. Anyu mindig otthon volt, hiszen ránk vigyázott. Vagyis inkább rám. Én voltam az újszülött, míg Paul már 5 éves, és nagyon talpraesett, életvidám gyerek. Folyton mosolygott, amikor anyu hozzászólt, és engem is mindig ő mulattatott. Szüleim, mindig arra nevelték őt, s később engem is, hogy békében éljünk. Tisztelettudó, rendes embereket akartak látni belőlünk, öregkorukra…
II.
„Egy tartozás”
Egyik este, veszekedésre ébredtem. Anyu hangját hallottam, amint teljesen ki van borulva, és a sírás szélén állva, az érveivel karöltve fújja a magáét.
- Miért kellett ilyet vállalnod? – fakadt ki – Teljesen elment az eszed?
Nem tudtam mi a probléma, s 4 éves fejjel úgy gondoltam, utána járok. Kibújtam az ágyból, majd megindultam. Mindezek közben a fejemben már kifundáltam, hogy mit is fogok kérdezni – Miért sírsz anyu?
A tervem azonban nem sikerült, ugyanis egy kéz befogta a szóra nyíló számat, és visszahúzott. Először megijedtem, de utána rájöttem, hogy Paul az. Megfordultam, és vártam a magyarázatot a tettére, azonban Apu hangja félbeszakította.
- Sajnálom – mondta bűnbánó hangon – úgy gondoltam jól jön a pénz itthonra.
Továbbra is Paul tekintetét fürkésztem, s egy halvány fénycsóvában felcsillant, egy könnycsepp, amely épp akkor futott végig, 9 éves, fiatal arcán. Ő már régebb óta hallgatta szüleinket…
III.
„A romlott világ, beköszönt”
Mióta az eszemet tudtam, minden nap szépen indult, ahogy az a bizonyos is. Anyu szorgosan készítette a reggelit, amíg Apu az udvaron tett, vett. Paul és én, éppen bunyóztunk, és nevetgéltünk. Minden úgy indult, mint előtte, azonban egy hangos köszönéssel, ennek vége szakadt – szevasz, Johnson! – Az udvarról jött a hang, vélhetőleg Apámnak. Anyu az ajtóba rohant, s mikor meglátta, ki az, kiborult. Hirtelen az ágy alá gyömöszölt Engem, és a Bátyámat, majd könnyeit törölgetve, megparancsolta, hogy semmiképp se jöjjünk ki. Ez után kirohant. Ekkor láttam utoljára...
Paul nem hallgatott soha az efféle szavakra, s gyorsan az ablakhoz sietett. Amikor odaért, s kilesett, egy hatalmas dörrenés rázta meg a házat. Ő seggre ült, míg én zokogni kezdtem. Legbelül tudtuk, hogy mi volt az, s már egyikünk sem bírta eltörölni a könnyeit. Még egy dörej követte az előzőt, amit Anyu elhaló nyögése zárt. Paul végül feladta, s kirohant, én pedig sikoltva üvöltöttem utána – Paul! PAUL! – nem mertem mozdulni, és a látásom is homályos volt a sírástól.
- Büdös kölyök, mit vinnyogsz? – hallatszott a gúnyos megjegyzés, majd éktelen kacagás követte. Távolodó, léptek zaja után, csend lett. Lehetett hallani Paul nyöszörgését, és valami suttogó beszédet, ami pár mondat után, végleg aláhagyott. Én meg csak sírtam. Egy idő után Paul visszatért, és olyan gyűrött volt, mintha egy évig, csak dolgozott volna, folyamatosan. Beszélni alig tudott, a rémülettől, de két könny között kipréselte magából – gyere… - majd nyújtotta a remegő kezeit.
- Nem – mondtam halk, sípoló hangon.
Nem erőltette. Ismét elhagyta a házat, s órákkal később tért vissza. Azóta nem láttam se sírni, se szívből nevetni…
IV.
„Egy magány kezdete”
Attól a naptól kezdve, minden más lett. Hetekig csak a házban voltunk, és ettük, amit találtunk, majd mikor minden elfogyott, koplaltunk. Nem is beszéltünk egymással, csak hallgattunk. Tudtuk mire gondol a másik… Anyuéknak, már másnap egy sír volt felállítva, a ház mellett. Paul temette el őket, egyedül.
Aztán ahogy telt az idő, étel után kellett néznünk, és a házat is muszáj volt rendbe szedni. Pénzünk nem volt, így most először, Apánk tanításának hátat fordítva, loptunk. Általában ketten mentünk, hiszen úgy többet tudtunk hozni, a birtokról, de volt, hogy csak Paul ment, egymaga, amíg én a ház körül dolgoztam. Az utat, 1 nap alatt lehetett megtenni, oda-vissza de legrosszabb esetben is csak 2 nap. Egyszer azonban ez, másként alakult. A bátyám egyedül indult neki az útnak, s 2 nap múltán sem tért vissza. Nagyon aggódtam, de bíztam benne, jobban, mint bárkiben. 4-ik napon már az éhség marta a gyomromat. Elindultam utána, de útközben sem találtam, sehol. Egyre jobban aggódtam, hogy esetleg elfogták. Mikor már a birtok közelében voltam, a gyomrom besokallt, és rettenetesen fájni kezdett. Összeestem. Sírva dünnyögtem – Paul! Hol vagy? Anyu…
V.
„Boni Werhlicht és a koporsókészítő”
Másnap egy ismeretlen helyen ébredtem. Egy házban voltam, és egy férfi kínált étellel. Nem tudtam ki ő, de jól esett, falatot érezni a fogaim közt.
- Ugye jól sejtem, hogy te lopkodod a termést, a birtokról? – kezdett bele, komor hangon.
Hírtelen levegőt sem mertem venni, a hallottak miatt, ami persze azonnali lebukással járt. – gondoltam… – tette hozzá.
Elmeséltem neki az egész történetet zokogva, amit ő némán hallgatott. Mikor befejeztem, - értelek… Boni Werhlicht vagyok – csak ennyit fűzött hozzá.
- Mash Johnson – dünnyögtem könnyeimet törölgetve.
- Paulról sajnos nem tudok semmit – közölte a rossz hírt – azonban tudok neked munkát, amiért cserébe enni kapnál…
Nem tudom, miért akart nekem segíteni, és hogy miért nem hagyta, hogy visszautasítsam, de tény, hogy megmentett…
VI.
„Paul”
A munka bevált. Remekül kijöttem Alfréddal, a koporsókészítővel, és Bonival. Paul viszont hiányzott. Minden nap gondoltam rá, és minden héten a házunkhoz mentem, hátha visszajött. Nyoma sem volt… A kis házikónál, megállt az idő. 7 év telt el így, s már egyre kevésbé hittem, a visszatérésében. Ez fájt.
14-ik életévemben viszont változás történt. Épp a házunkhoz igyekeztem, amikor furcsa dologra lettem figyelmes. Nyitva az ajtó, és mindenhol emberi lábnyomok. Azt hittem Paul jött vissza, de amikor odaértem, rájöttem, hogy tévedtem. Banditák fosztogatták épp a kunyhót, s mikor megláttak, fegyvert ragadtak. Én a rémülettől hátra estem, és remegő hangon kértem, hogy ne lőjenek. Ez nem hatotta meg őket, s már húzták is fel a kakast, amikor pisztolylövések hangja tántorította el őket. Mind ahányan voltak, vérben úszva estek össze. Habár a halottakhoz hozzászoktam, a halálhoz és gyilkoláshoz nem.
Amikor oldalra néztem, ott volt Ő. Paul. Már jóval nagyobb volt, mint régebben, hiszen ekkor már 19 éves felnőtt férfi volt. A kezében pedig egy ezüstösen csillogó, hatlövetű. Nem tudtam mit tegyek. Örültem, hogy ott volt, de mégis féltem, hisz ölt. A bátyám, emberek életét vette el. Nem tudtam ezt feldolgozni, azonban Ő, hozzám lépett.
- Helló Öcskös! – üdvözölt. A tekintete idegen volt. Hideg és nyugodt. Tudtam, hogy sok szörnyű dolgon mehetett keresztül, és értettem, hogy miért ilyen.
- Paul! - tértem magamhoz nagy nehezen, és neki ugrottam, hogy megöleljem – Mi történt veled?
- Mikor jöttem, ide vissza – kezdett bele monoton hangon – rabszolga-kereskedők elfogtak. 5 évig dolgoztattak, majd elszöktem, és 2 évig jártam a vidéket.
Teljesen elképedtem a szavain. Nem csak a tartalmán, hanem azon is, ahogy mondta őket. Teljesen más ember lett. Mikor még kicsi voltam, nem hittem, hogy valaha is, ez lesz velünk.
- Ez a tied – s elém dobott egy fekete pisztolyt.
- Mit kezdjek ezzel? – rémültem meg.
- A rabszolga-kereskedők egy részével már végeztem. Kell a segítséged a maradékhoz, illetve anyuék gyilkosaihoz.
- Paul! – ordítottam vele - Ez nem jó! Már itthon vagy, és maradj is! Szerzünk neked munkát, és minden jóra fog fordulni.
- Ahogy gondolod… - komor arccal megindult- Ha jössz, megtanítok neked mindent. Ha nem, akkor maradj csak…
Magam sem tudom már miért tettem. Talán nem akartam újra elveszíteni, s életemben először, fegyvert ragadtam, majd követtem…
Amikor egy ember hiénák közé születik, ő maga is azzá fog válni?
