Itt van smoke.

Nincs története. Körülbelül 2 évvel ezelőtt rajzolhattam. Gondoltam, ha már "Skizo"-t megmutattam, akkor neki is itt a helye.

Lehet, hogy PS-el még tarkítom majd, mint ahogy a másikat is, de azt majd meglátom.

Gyémántként tündöklő vízcseppek fakadnak a szökőkútból, és egy-egy aprócska zavart keltve simulnak bele a tavacskába, melyet díszes perem szegélyez. Ennek oldalán, egy márványtáblán a következő, arannyal írott szöveg áll:

Emlékül, a kercsi ütközetben elesett katonáknak.

Kicsivel arrébb, egy fal áll magányosan, rajta az elhunytak neveivel, ABC sorrendben. Körös-körül pediglen egy park. Virágok, fák, bokrok, egy kis sétány, s néhol egy-egy pad. A bejárat egy hatalmas, kovácsoltvas kerítés, amely óriásként emelkedik a kisgyerek fölé, aki csak áll, és tátott szájjal nézi mindezt. Körülbelül 12 éves lehet, s szőkés-barna haja a homlokát fedi. Már éppen rohanna megmászni az első, útjába kerülő tölgyet, amikor egy elegáns öltözékű ember lép mellé. Hosszú, fekete kabátot visel, s őszes haja elárulja korát. Kezét gyengéden a fiú buksijára teszi - Megjöttünk.
- Papa - kezd bele a kis unoka panaszos hangon - Nem azt mondtad, hogy egy barátodhoz megyünk?
- De igen. Itt vagyunk.
- De ez egy park!
- Igen tudom. - mosolyodik el az öregúr, és megfogja a gyermek kezét, majd megindulnak beljebb. A nevekkel teli fal előtt megállnak, s enyhén remegő kézzel, az egyik feliratra mutat a férfi - Látod? Itt a neve.
- Meghalt? - Ámul el a kis fiú.
- Meg sajnos...
- Hogy?
- Hát az egy hosszú történet - engedi le a kezét, és barátságosan unokájára néz - akarod, hogy elmeséljem?
- Aha...
- Jó. Gyere, sétáljunk közben...

Fütty-fürütty – hallatszik a távolból egy kis madár éneke. Az esti csendben úgy hangzik, mintha az ember füle mellett rikácsolna, de ez nincs így. Valószínűleg az egyik távoli fa ágán ül, és onnan kiabálja bele mondandóját a magányos némaságba, melyet a sötétség azonnal el is nyel.

A kifli alakú hold alacsonyan jár és vörösen izzik, mintha csak egy parázs repülne keresztül az égen szépen lassan, csendesen. Most csak a távoli lámpák tudják bevilágítani valamelyest a kis parkot a város szélén, de többnyire a sötétség uralja a sétányt. Hűvös, késő őszi szellő fújdogál, amely az ember tarkóját végig simítva, megfagyasztja a vért az erekben.

Az árnyékba rejtett padok egyikén egy fiú üldögél, s szorosan mellette egy lány. Egyedül az egyébként sem erősen világító hold fénye fedi fel őket, és hallgatásukat. Némák egymáshoz. Talán oly sok mondani valójuk lenne, hogy végül nem is tudják, melyikkel kezdhetnék, de az is megeshet, hogy csak egy, amely néha kimondhatatlan.

Hol volt, hol nem volt… hol is volt? Ja igen! Itthon! Régesrégen, mikor még a homokkupac is játék volt, nem pediglen fránya munka. Akkoriban történtek az élet igazán izgalmas harcai. Volt ott minden. Képzeletbeli ellenség, képzeletbeli cél, és egy halom képzeletbeli kín, amelyet a kis hős barátai legyőzhetetlennek hittek, holott csak ők is odaképzelték. Na de a hős, csak azért is felállt, a megint csak képzeletbeli teherrel a hátán, és képzeletbeli fegyvert ragadva, folytatta képzeletbeli harcát a rút ellenséggel. S ezek segítségével bizony létrejött a valós játék, és szórakozás. Majd amikor végkép elfáradtak a harcosok a sok képzelgésben, egy kiadós fürdés után erőtlenül dőltek a biztonságot adó ágyikó párnái közé, hogy álmaikban folytassák a csatát. Igazi kis kaland volt az élet.

Az udvarunk, maga volt a csatamező, vagy éppen a felderítetlen rengeteg, de még az is megesett, hogy katonai kiképzőtáborként funkcionált, rajta egy gonosz parancsnokkal, és még 2 szenvedő sorkatonával. Na, igen. 3 személyes hadsereg nem éppen mondható ütőképesnek, de mi azért legyőzhetetlenek voltunk, s folytattuk a csatát télen, s nyáron. Mit számított nekünk varjak hegye, hiszen miénk volt az egész placc, és annak képzeltük el őket, aminek csak akartuk.

Hogy is foghatnék hozzá? Valahogy most másképpen szeretném csinálni, mint az eddigieket. Hogy miért? Nem tudom. Talán kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik akkor, amikor a tollamat erre húzom, s nem arra. Esetleg felszakítom a füzetlapot? Lehet. Majd meglátjuk. Talán még az is lehet, hogy most nem minden fogaskerék jár a maga megszokott módján… Nem tudom a hátteret hitelessé tenni, mert csak azt látom, hogy mi van, s azt feledem, hogy még mi minden lehetne. Most már mindegy is… Ezzel kell beérnem, és érnetek.

Ez az irkafirka, egy megtörtént párbeszéden alapszik. Érdekesnek, helyenként talán bölcsnek ítéltem, ezért gondoltam arra, hogy itt az ideje tollat ragadni. Valamiért azonban más lett a fogása. Lehet, hogy csak erre az egy alkalomra, de az is megeshet, hogy ilyen marad mindörökre. Írhatnék szép sorokat is akár, melyek gyönyörű tájakat és érzelmekkel teli embereket ábrázolnak, amint éppen nevetnek, sírnak, vagy éppen idegesek, de nem teszem. Nem illik ide most az efféle beszéd. Csak elrontaná azt, ami a párbeszéd maga…

Azok számára, akik megszeretnék tanulni a PH! kompatibilis arcképszerkesztést, elindítottam egy sorozatot, amely különböző szintekre osztva, egy-egy példaszerkesztéssel, és a különböző folyamatok bemutatásával segíti az okulást. Ezt a bejegyzést azért hozom létre, hogy a tutorial linkelése könnyebb legyen, és emellett jobban összefűzze az eddigi részeket.

PH! Kompatibilis arckép - Kezdő

PH! Kompatibilis arckép - Haladó

PH! Kompatibilis arckép - Pro

Ha a szerkesztés során gondotok adódna, akkor az adott szint topicjában, vagy az erre szakosodott Képszerkesztős topicban nyugodtan kérjetek segítséget.

Párás reggel. Ez jellemzi a környezetet, az őszi napokon. Talán az esti esőnek köszönhető, amely többnyire csak akkor bújik elő, s zokog egy hangyányit, amikor már mindenki álomba szenderült. Pocsolyáknak bár nyoma sincs, de ha beleszimatolunk a levegőbe, egyből érezzük, hogy itt járt ő, s mindezt akképp tehetjük, mint azt nyáron, mielőtt megérkezne. A nap gyengéd sugarai még épphogy bevilágítják a kisvárost, amelyben az élet ezekben a pillanatokban kezd ébredezni. A sötét ablakokban lámpa gyúl, s szorgoskodó árnyak tűnnek fel a változatos színű és formájú függönyök mögött. Mind-mind, mint egy-egy kirakat, vagy talán színpad, teszi különlegessé a már megszokott, s lassacskán egyhangú házak nagy falait, s elénk tárják a bennük lakozó ember jellemét. Ki kapkodva kezd bele a napba, s van, aki nyugodtan. Olyan is akad, aki mosolyogva, egy friss tornával teszi üdévé magát, míg más a zuhany alatt leli meg mindezt. Ezekből pedig, ha nem is teljesen, de egy szemernyit megismerhetünk abból, hogy milyen is az a szereplő, aki eljátssza nekünk mindezt. Érdekesek az emberek…

Beköszöntött az ősz. Levedlették zöldes bőrüket a fák, s ropogós, sárga leveleik tapsvihart idéző dallamokat játszanak a délutáni szellőben. Az ég, mélykék színével varázsolja csodálatossá a határt, amely közte, s a bronzba öltözött föld között húzódik. Ragyogón süt a nap, s így még éppen el tudja nyomni a levegő csípős, őszi tapintását, de azért egy pulóver már nem árt. Apró verebek vékony csiripelése tölti meg a lombkoronák belsejét, miközben készülődnek a télre, amely a levegő friss illatával küldi üzenetét, miszerint hamarosan itt lesz. Az érkező fuvallat pedig hideg leheletével simogatja az ember arcát, mintha csak az ősz gyengéd ujjai tennék ezt, s szelíden a semmit sem halló fülekbe suttogja, hogy „megérkeztem…”.

Hevesen gőzölög az aranyként gyöngyöző tea, csészéjében. Mellette fekszik egy ezüstös kanál, amely már teljesítette dicső feladatát, s vár a következő küldetésére. A másik oldalt, kicsit távolabb, egy füzet s rajta egy elegáns, fémszínű töltőtoll fekszik. A gazdája pedig tűnődve nézi mindezt. Egy fiatal férfi az, s kékes-zöld, nyugodt s mosolygós tekintetén látszik, hogy a gondolataiban jár. Rövid, barna haja, gondosan rendezett, s fiatal arcát apró borosta teszi markánsabbá. Sötétkék, kötött pulóvert visel, melytől elüt a homokszínű nadrágja. Pupillája kitágul, mely bizonyítja, hogy visszatért. Sóhajt egy nagyot, s belekortyol a teába. Mikor ezt befejezte, a füzetbe tekint, ahol kézzel írott mondatok sorakoznak. Itt-ott egy-egy áthúzás, de akinek át kell látnia a kéziratot, az meg is tudja tenni, akár elolvasás nélkül is. A toll most megemelkedik s gazdája, kövér betűkkel egy szót vés a lap aljára: „Vége.”

„…s talán majd ott…”

A nap is már nyugodni készül, s vörös fénnyel tarkítja be a vidéket. Ereje az még jócskán van, s könnyen megégeti azt, ami a homokba hull, akárcsak egy élete végéhez érkezett falevél, amely egykor talán porrá lesz, s erős tápanyagként szolgál majd egy újabb nemzedéknek. Mindaddig azonban az égi istenség szigorát kell kiállnia, amely úgy ragyogja be a mindenséget, mint a drága arany, az ember képzeletét.

Véres foltok tarkítják a pusztát. Sorban vannak, s párhuzamosan haladnak két sorban, mintha a halál véres fogata rohant volna itt keresztül. Vánszorgó lábnyomok szegélyezik az „utat”, melyek egykor, fáradt hanyagsággal keletkeztek. Időnként meg-megszakadnak, s pihenőre térnek, de aztán ugyanazzal az erőltetett irammal folytatódnak.

- Áá! – fut végig a nyomokon a kiáltás, a távolból – Nem bírom!

A nyomok végeztével két ismerős arcra bukkanunk, kik szorgosan gyártják a további jeleket. Mash és Paul. A fiatalabbik fivér egy lábon ugrál, de már az is rettentően fáj neki, nem még a másik, amelyen feketén gyöngyözik a vér, melynek kifolyt mennyisége literszámra tudható. Hol már száradt, hol friss. A forrás egy hatalmas seb a combja közepén, amely leginkább egy, a farkasok által szétmarcangolt háziállat maradványainak egyikére hasonlít. Paul tartja öccsét, de közben ő is szenved. Felsőteste vér és verejték keveredésének rabja, s vállának hátsófelén golyó ütötte lyuk tátong.