2019. augusztus 26., hétfő

Gyorskeresés

Ordít az ürességtől

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Hogy is foghatnék hozzá? Valahogy most másképpen szeretném csinálni, mint az eddigieket. Hogy miért?

[ ÚJ TESZT ]

Hogy is foghatnék hozzá? Valahogy most másképpen szeretném csinálni, mint az eddigieket. Hogy miért? Nem tudom. Talán kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik akkor, amikor a tollamat erre húzom, s nem arra. Esetleg felszakítom a füzetlapot? Lehet. Majd meglátjuk. Talán még az is lehet, hogy most nem minden fogaskerék jár a maga megszokott módján… Nem tudom a hátteret hitelessé tenni, mert csak azt látom, hogy mi van, s azt feledem, hogy még mi minden lehetne. Most már mindegy is… Ezzel kell beérnem, és érnetek.

Ez az irkafirka, egy megtörtént párbeszéden alapszik. Érdekesnek, helyenként talán bölcsnek ítéltem, ezért gondoltam arra, hogy itt az ideje tollat ragadni. Valamiért azonban más lett a fogása. Lehet, hogy csak erre az egy alkalomra, de az is megeshet, hogy ilyen marad mindörökre. Írhatnék szép sorokat is akár, melyek gyönyörű tájakat és érzelmekkel teli embereket ábrázolnak, amint éppen nevetnek, sírnak, vagy éppen idegesek, de nem teszem. Nem illik ide most az efféle beszéd. Csak elrontaná azt, ami a párbeszéd maga…

Ez egy spontán, írásbeli beszélgetés, a világ nagy dolgairól, köztem és Péter között, aki az én unokatestvérem. Korábbi írásaim közt szerepel a Balatongyörök c. élménybeszámoló, melyben ugyan az a Péter szerepel, akiről most is szó esik. Az írásbeli spontaneitásból adódó hibákat, azaz az elütéseket, vagy az elhamarkodott mondatszerkezeteket kijavítottam, de semmi egyebet nem állt szándékomban módosítani. S már kész is az alap…

Vajon hogyan foghatnék hozzá? Olyan üres az egész így. Vagy talán épp ez a lényeg most? Nem tudom. Mindenesetre akkor az írásba invitálom Pétert, és megbeszéljük azt, hogy mi miként látjuk az életet, vagy legalábbis annak egy pillanatnyi részét.

Hirdetés

- Szervusz!

- Hello Viktor. Hogy vagy?

- Hmm… Élném a világomat, de az élet közbe szól.

- Hát... Én meg a lányoknál vagyok leragadva, de a fejemet fogom néha.

- Elhiszem. Engem most ellökött az élet tőlük. Vagy inkább betornyosult mögéjük, de úgy, hogy minden más eltörpül mellette. Majd ha leküzdöm, akkor tudok másra is koncentrálni, csak az a gond, hogy úgy nem tudok nyerni, hogy már minden az ő rút oldalán áll... Eddig hátat fordítottam a világnak, mondván hogy mindenem meg van, de mostanra ahhoz, hogy mindenem, vagy legalábbis a barátaim meglegyenek, a világnak kell adnom magamat. Az viszont nehéz, mert olyan mintha egy parazsat vízbe dobnál. Látom a hibáit, a szenvedéseit, és tudom, hogy mindezen át kell esnem, hiszen csak egy birka vagyok a sokból, akik sorban állnak és húzzák az igát, de ez szöges ellentétben áll az eddigi életemmel. Magyarán el kell dobnom az életemet, hogy másikat szerezzek. Hát igen… Boldog tudatlanság… Másképp azonban nem lehet. Hiába állok itt a 0-án, és gondolkodom, hogy miként érhetném el a cél úgy, ahogy most vagyok, nem találom az utat, hiszen ilyen nincs. Belülről szétszed az érzés, hogy indulni kéne, de a lábaim nem mozdulnak, mert arra lettek nevelve, hogy nem szabad.

- Érdekes lehet... Egy ködben járunk életünk során és mindig csak keveset látunk magunk előtt, de a végét nem és csak annyit tehetsz, hogy látszólag arra az útra lépsz, amit helyesebbnek találsz... Ebben a játékban nincs megállás, mert a talaj mozog alattad, így a vég mindenképp megtalál, de befolyásolhatod a módját... Szóval, ha úgy tűnik, hogy megálltál, akkor is haladsz és fejlődsz, mert öregszel is mindemellett.

- De ki mozgatja azt a talajt? Ez az, ami a legtöbbet foglalkoztat. Ki mozgatja, és miért pont így? Miért legyek marha, aki csak legel a mezőn? Miért színház az egész világ? Kiállítják a mai vezetőket, akik senkinek sem felelnek meg, de ha őket szidalmazod, akkor az a hülye vagy, aki bemegy a színházba, majd székéről felállva, öklét a magasba lendítve üvölti, hogy " Romeo, miért vagy ilyen hülye?!", annak meg semmi értelme. Ki az, aki a díszletek mögött van, és ki az, aki miatt az eddigi életemnek meg kell változnia? Ki az, akiért élni fogok, holott nem is ígértem neki semmit, csak megszülettem? De a másik kérdés, hogy meg akarom találni? Olyan mintha a színházban nem a Romeo-t előadó színészre üvöltöznék, hanem a díszletek mögé rohannék, hogy bemossak a rendezőnek, hogy miért csinálta így... Akkor pedig a kidobók kivágnak a színházból, mint macskát szarni. A való életben is ez van. Csak kidobnának a világ színházából, mindörökre. Nem is akarom már megtalálni... De akkor minek hódoljak be neki? Miért? A hazáért? Milyen haza? Valamelyik barom azt mondta, hogy na, ez a kis izé itt a térképen Magyarország. Ez a haza? Majd fizethetek vámot meg minden szart, és máris kész a haza? Mi az? A barátok, a család, vagy mi? Semmi! „Se istenem, se hazám”! Tudatlan barom lennék, amiért nem tudom mi az a haza, és tévesek lennének az érzéseim ezzel kapcsolatban? De hiszen senki sem mondta el nekem, hogy mit is kellene éreznem akkor, amikor a térképre pillantok, és látom a határokat! Akkor lennék hazaszerető, ha az említett színházban én is talpra állnék, és üvölteném a többiekkel azt, amit ők is? Akkor inkább maradok tudatlan! De ez mindegy is… Engem nem az foglalkoztat, hogy miért élek... Azért élek, hogy élvezzem. Az foglalkoztat, hogy ebben a világban, ami előttem tornyosul, és elvette a barátaimat, a vágyaimat, abban minek éljek? Tudom, hogy csak akkor kapom vissza az elvesztett értékeimet, ha beállok a sorba, de miért csak a szenvedés árán lehet boldog az ember?

- Az örök miértek... de hiszem, hogy ezekre van válasz, és azt is hiszem, hogy még nem most. Létezik egy felsőbb hatalom, ez nem feltétlenül Isten, de valami nagyon hasonló. Hiszek abban, hogy az emberek reinkarnálódnak, hogy újabb küldetéseket élhessenek meg, így válva egyre tökéletesebbé. Hiszem, hogy az embernek van célja, ha nem is pont ebben az életben, de meg fogja lelni. Hiszem, hogy mindennek értelme van. Minden összeköttetésben áll egymással csak mivel a ködben járunk, az ember nem láthatja a végkifejletet, csak már mikor visszatekint és elmosolyog

- Hmm… lehet. De nem tudom, hogy akarok-e ebben a ködben járni, hiszen az is aggaszt, hogy mi lehet az cél. Mi van a túloldalon? Mint egy ember, aki fél a haláltól, merthogy mi lesz utána, bár mást nem tehetek, mint belépek, hiszen mindenképp bekebelez. Csak el ne tévedjek ebben a ködben, mert az kínos

- Igen... De ha a szíved után mész, akkor elméletileg nem fogsz. Ez nem labirintus, csupán próbatétel.

- De ha a szívem után megyek, akkor be sem lépek a ködbe! Épp ez a lényege a harcomnak. Szív vagy ész? Eszem tudja, hogy menni kell, de a szívem nagyon nem akar. Vagyis, nem is igazán tudom, hogy mit akar. Olyan, mint egy összeroncsolt gépezet. Összekeveredett benne minden mi fontos lehet, ahogy a nagy választás képen törölte, hogy „döntsél már!”. Ettől megzavarodott. Az, az én nagy bajom, hogy a szívem még gyerek. Nagyon kis gyerek, aki csak azért is a csokis polchoz megy a boltban, és sikítja az eszemnek hogy "anyu vegyél!". Mint két király, akik a trónért küzdenek, és a trón az én testem. Egyszer egyik, másszor másik irányít, egymásnak ellentmondva.

- Érdekes... De az embernek az a sorsa, hogy egyre bölcsebb lesz. Így a két ellentmondás majd benned is megtalálja az arany középutat, de a ködöt nem kerülheted ki, hiszen az egész életed abban van, és csak akkor szűnik meg a lepel, amikor visszafele nézel. A jövőt sosem ismerheted, de a múltat megértheted, a jelenben pedig a boldogságot kell keresned.

- Itt lép be az általam idézett verssor folytatása, ami jelenemre igaz: "Se bölcsőm, se szemfedőm". Annyi múltam még nem volt, hogy megérthessem. Nem volt számottevő, csak gyermeki évek, melyeket tudatlan boldogságban éltem. Azóta mióta kinyílt a szemem, már szereztem egy kevés tapasztalatot, de fiatalságomnak köszönhetően, ezek az élet kesernyés ízére voltak elegendőek többnyire. Jövőt, mint szemfedőmet nem ismerhetem, ahogy mondtad is, de ez természetes. A gond az, hogy a célt sem ismerem, az említett köd végén. A múltba bár butaság kapaszkodni, de ha ott nincs mibe, és a jövőbe sem tudok, mert nem láthatom előre, végezetül célom sincs, akkor a jelenben nincs, ami stabilan tartson, hanem inkább csak lengek és próbálok talpon maradni, s boldogságot keresni így oly nehéz. Talán ezt hívják ürességnek.

- Hát nyisd ki a szemed. Én fiatalabb vagyok nálad, de már pár éve van bennem egy olyan késztetés, hogy meg akarom érteni magamat, és ami velem történik. Kezdd el figyelni, hogy mi történik. Rendezd a dolgokat aszerint, hogy jó vagy rossz. Meg tudod találni a célod, ha kialakítod a jelened és ki tudod alakítani a jelened, ha figyeled az életed.

- Azt hiszem, ezt szem előtt fogom tartani mindenesetre. Ettől függetlenül most elég nagy harc áll előttem, és csak arra vár, hogy megnyomjam a start gombot. Nem csak a jelenemet kell kialakítanom, hanem a lelkemet is rendbe szednem, és feltölteni az ürességet tartalommal, hiszen leengedett a sok tüskétől, mint egy biciklikereke.

- Igen... Ismerem az érzést. Kell egy apró, kisebb volumenű cél, amelybe kapaszkodhatsz.

Nos, hát köszönöm Péternek a részvételt, és ennyi lett volna. Remélem átjött valamennyire, hogy mit is érzek mostanság, hogy mi az, ami belülről felemészt. Másokat is zaklattak ezek a gondolatok fiatalkorukban, amikor az élet küszöbén totyogtak, s azon tanakodtak, hogy merre induljanak?

Az írásban szereplő két idézet, egy versből származik, méghozzá József Attila – Tiszta Szívvel c. költeményének első versszakából a 2-ik és 3-ik sor.

Hirdetés

Azóta történt

  • A Vörös hold fényében

    Fütty-fürütty – hallatszik a távolból egy kis madár éneke. Az esti csendben úgy hangzik, mintha az ember...

Előzmények

  • Balatongyörök

    Történt egyszer, még a nyár elején, hogy kaptam egy ajánlatot. Aki ezt adta, az az unokatestvérem,...

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.