„…s talán majd ott…”

A nap is már nyugodni készül, s vörös fénnyel tarkítja be a vidéket. Ereje az még jócskán van, s könnyen megégeti azt, ami a homokba hull, akárcsak egy élete végéhez érkezett falevél, amely egykor talán porrá lesz, s erős tápanyagként szolgál majd egy újabb nemzedéknek. Mindaddig azonban az égi istenség szigorát kell kiállnia, amely úgy ragyogja be a mindenséget, mint a drága arany, az ember képzeletét.

Véres foltok tarkítják a pusztát. Sorban vannak, s párhuzamosan haladnak két sorban, mintha a halál véres fogata rohant volna itt keresztül. Vánszorgó lábnyomok szegélyezik az „utat”, melyek egykor, fáradt hanyagsággal keletkeztek. Időnként meg-megszakadnak, s pihenőre térnek, de aztán ugyanazzal az erőltetett irammal folytatódnak.

- Áá! – fut végig a nyomokon a kiáltás, a távolból – Nem bírom!

A nyomok végeztével két ismerős arcra bukkanunk, kik szorgosan gyártják a további jeleket. Mash és Paul. A fiatalabbik fivér egy lábon ugrál, de már az is rettentően fáj neki, nem még a másik, amelyen feketén gyöngyözik a vér, melynek kifolyt mennyisége literszámra tudható. Hol már száradt, hol friss. A forrás egy hatalmas seb a combja közepén, amely leginkább egy, a farkasok által szétmarcangolt háziállat maradványainak egyikére hasonlít. Paul tartja öccsét, de közben ő is szenved. Felsőteste vér és verejték keveredésének rabja, s vállának hátsófelén golyó ütötte lyuk tátong.

- Nem bírom Paul… magyarázza könyörögve Mash, kinek tekintete félholt.
- Nyugalom… mennünk kell – hitegeti, s arcáról a kimerültség jelei olvashatóak.
- Egyedül jobban haladsz…
- Fogd be! – akad ki – nem hagylak magadra.

A távolból dobogás hallható. Paul hátra tekint, s lovas banditákat vél felfedezni, melyek egyenlőre akkorák, mint egy-egy csöpp hangya, de szélsebesen közelednek. Pont, mint egykoron – A francba! – kiáltja.

- Hagyj itt… - győzködi őt Mash – egyedül könnyebben boldogulsz…
- Mondom, hogy csend! – üvölti torkaszakadtából – Jössz velem! – de mindhiába bármi szó. Mash elgyengül, s térdre rogy. Felszisszen a lábába nyilalló fájdalomtól. Paul egyből rángatni kezdi – Azonnal kelj fel! Nem érünk rá ilyenekre!! – de Mash nem mozdul.

- Miért lőttem le Neilt? – kérdezi lehunyt szemmel.
- Fejezd be! Azonnal állj talpra!

Mash csukott szemmel megtagadja a kérést. Elméjében képek jelennek meg. Mind egy-egy emlék, melyet nem tud kitörölni. Elé tárul az, amikor a 10 éves Paul elesik, ahogy apjuk halálát leli, s ahogy testvére elrohan, mikor anyjuk felsikolt. Egyedül maradt, s csak sírt. Azt követően már csak a sírokat láthatta, s ez kínzó érzés. Ezt követi egy másik emlék, pontosabba az, amikor először ölt. Az az öröm és boldogság, amit akkor érzett, felülmúlhatatlan. De aztán… aztán más lett. Fájni kezdett. A lelkiismerete játszott az érzéseivel s tépkedte azokat, mint egy-egy nyavalyás húrt. Pánikba esett, s vége. Jön a következő kép. Nem is egy! Rengeteg. Mind egy-egy általa megölt ember, véres holttestét ábrázolja, és még nagyobb fájdalom járja át a lelkét. Majd jön ő. Neil… - Miért lőttem le? – kérdezi magában.

- Azért lőttem le – magyarázza halkan, résnyire nyitva a szemeit – mert féltem. Ártatlan volt, s én belerángattam mindebbe. Pánikoltam, s a könnyebb utat választottam, mintsem számot kellett volna adnom. Az fájt volna.
- Fejezd be!- szakítja félbe Paul.
- Gyáva voltam! – kiáltja könnyes szemmel.

Paul megretten. Nem tudja, mit tehetne. Mind ez alatt Mash hátat fordít neki, s a banditák felé tekint, akik az előzőkhöz képest, fél úton járhatnak – hagyj itt… Menekülj.

- Frászt… - válaszolja Paul. Hangja megváltozott. Elcsuklott. Az érzés, amellyel most küzd, az a kín – Meg kell védenem… - gondolja – hogyan? – majd lehajtja a fejét – Sajnálom öcsi… - zárja le a gondolatait. Fegyveréért nyúl, s lassan elő húzza. Eddig soha nem történt meg vele, de most remeg a keze. Már-már félénken előre tartja a pisztolyt, majd lejjebb engedi. Pont Mash tarkójához szegezi, nem sértve azt.

- Mash… - préseli ki magából – megvédelek… - nyel egy nagyot – ettől a világtól… - s felhúzza a kakast. Kattan egyet a fegyver, s várja a tűzparancsot. Az azonban elmarad. A gazdája csak remegő kézzel tartja azt.

- Sajnálom Paul… - mondja elhaló hangon Mash, anélkül hogy megfordulna. Ő is fegyvert fog, de nem remeg a keze. Lassan, de határozottan a saját halántékához tartja, kibiztosítja, majd vár.

Paul hatalmasra nyílt szemekkel nézi mind ezt. Pokoli érzés tör rá, amelyet nem bír elfojtani, s végül megindulnak a könnyei a föld felé. Leereszti a fegyverét, s úgy tekint öccsére, mint egykor édesanyjára.

- Ne csináld – mondja csendesen - Minden rendben lesz. Elhagyjuk ezt a helyet, és…
- Nem… - vág közbe fáradtan Mash – nem lesz így… Sajnálom Paul… - fejezi be, majd lehunyja szemeit. A sötétben vár, s már tudja, mi következik – Tudom hova megyek… s talán majd ott… találkozom anyuékkal, s minden jobb lesz… viszlát, testvérem. – s meghúzza a ravaszt. Oldalra dől el, s véres arcáról távozik a fájdalom. Mash, nyugovóra tért, végleg.

Paul elnehezül, térdre roskad, s zokogni kezd. Felpillant az érkező banditákra, akik már egészen közel vannak. Szemében harag és düh lángol hevesen – mocskos világ! – kiáltja hangosan. Fegyvere kezében, amely már nem reszket. Talpra áll, s szemében még ott csillog egy utolsó könnycsepp. Nekifeszül, s teljes erejéből futásnak ered, egyenesen a banditák felé. Szája üvöltésre nyílik. Felkészült az utolsó küzdelemre. Ez azonban már nem az életért folyik, hanem a szabadulásért, ebből a világból, melyből talán nincs más kiút, hiszen még a felhők sem tudják, hogy merre meneküljenek. S talán egykor, az itt hagyott maradványok porrá lesznek, s tápanyagként szolgálhatnak majd egy jobb, újabb nemzedéknek. Ez a vadnyugat…

Vége