2019. augusztus 18., vasárnap

Gyorskeresés

Óóó… Te aszfaltbetyár

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Izzik a hőségben a fekete aszfalt, amely befedi azt a kis földdarabot, melynek neve: út. Veszélyes egy hely.

[ ÚJ TESZT ]

Izzik a hőségben a fekete aszfalt, amely befedi azt a kis földdarabot, melynek neve: út. Veszélyes egy hely. Kinek figyelme éppen szunnyad, az egy szempillantás alatt bevégzi, legyen az állat, vagy ember. Még talán a szél is félve merészkedik át rajta, s éppen ezért, amikor erre mégis sor kerül, azt olyan erővel és kitartással teszi, hogy kis híján lefújja a rajta dübörgő fémszörnyeket. Azok nagy része pedig rendszerben, élesen meghúzott határok között száguldozik oda s vissza, mindezt azért, hogy az előbb említett veszélyt a lehető legcsekélyebb szintre csökkentsék. Természetesen gubancok mindig adódhatnak, de ha körbenézünk, olyan járműveket láthatunk legtöbb esetben, melyeknek sofőrje a saját kis nyugodt világát éli, miközben halkan dúdol egy nótát a rádió, s tudat alatt ezek az emberek, vigyáznak egymásra.

Gyengéden lengedeznek az apró növények az út szélén. Néha-néha jobban kitérnek a megszokottnál, amikor egy nagy dög suhan el mellettük, hatalmas port kavarva. Általában mindig ez van. Csak lengenek, kicsit meghajlanak, majd szelíden tovább ringatják testüket. Mint egyfajta tánc. A növények tánca, melyet talán pont az arra járó autósoknak lejtenek, hogy megtiszteljék őket jelenlétükkel. A legtöbbjük sajnos ezt meg sem látja, csak mogorván, mintha haragudna rájuk, tovább hajt, és fel sem fogja mit hagyott ott. Ilyen ez a világ.

Egyik pillanatban azonban valami megváltozik. A távolból hirtelen – WRAMmm… - elszáguld egy négykerekű fenevad, szélsebesen, s a táncoló csodák most majdhogy nem a földig hajlanak, kis híján el is törnek, majd vissza. Idejük sem volt rendesen köszönni a száguldó veszedelemnek.

A jelenséget egy mélykék színű sportkocsi okozta, benne egy fiatalemberrel, aki önfeledten adja át magát a vezetés élményének. A lehúzott ablakon csak úgy süvít be a hideg levegő, amely lefújja az ifjú kezében található cigaretta frissen keletkezett hamuját. A zenelejátszó hangosan ordítja a legkedveltebb számokat, mindezt úgy, hogy a motorzaj, és a süvítő levegő hangja eltörpül mellette. A sebesség-mérőóra pedig már jócskán a végéhez közelít. Ha az ember a hátsó ülésen kényelembe helyezkedik, és gondolataiban elmerengve kitekint az ablakon, esélye sincs még csak felismerni sem azokat a járműveket, amelyek szemből érkeznek, hiszen a sebesség, amely kettőjük között húzódik, emberileg már-már felfoghatatlan.

Hirdetés

Újabb nótába kezdenek a tányérszerű hangszórók - Áhh… a kedvenc számom – lelkesül fel a sofőr, és ennek örömére még jobban a lovak közé csap. Elszáguld néhány kocsi mellett, amelyek az ő tempójához képest szinte állnak, majd kényelmesen hátra dőlve, mosoly nyugtázza cselekedetét – Na ez is megvolt.

Aztán valami történik. Valami elsuhan, nem sokkal a jármű előtt, de olyan gyorsan, hogy felismerni lehetetlen. Talán valami állat? Esetleg egy őz? Ki tudja. De tény, hogy egy hajszálon múlott a karambol. Az ifjúban ez egyből tudatosult, és bár már későn, de enyhén megrántja a kormányt, melynek hatására a jármű letér a pályájáról, és újat vesz fel. Mindezt egy pillanat alatt. Egy hatalmas koppanás, és már nem is tudja az ember, hogy hol van a lent vagy a fent. Az ablak mögül kinézve úgy cikázik a környezet, mint előtte még soha – Ááá! – üvölt fel a sofőr, de már mindhiába. Ideje sincsen rendesen felfogni, hogy hol is van, és hogy mi történik, így csak a félelem az, amibe kapaszkodhat, de abba is mindhiába. Egy erős ütést érez, s hallani vél egy reccsenést. Minden elsötétül, és csend lesz.

Mikor újból magához tér, a szabad ég alatt találja magát. A fűben fekszik, arccal az égnek. Fent a felhők békésen úszkálnak a nagy kékségben. Olyanok, mintha közvetlenül a szemei előtt lennének, és ha feléjük nyúl, megérintheti őket. Furcsa látvány.

Csend van. Olyan, mint még soha. Nem zavarja az embert úgy, mint előtte… úgy, mint amikor fáj az üresség… Ez inkább nyugodt csend. Egy pillanatra mintha minden megállt volna, és időt adna egy szusszanásnyi pihenésre. Majd ez abba marad. Halk nesz hallható. Ropogás. Mint amikor ég valami. A fiú felemeli fejét, hogy körbenézzen – hol vagyok? – kérdezi halkan magától. Egy mezőt lát, ahol autó darabok hevernek szerteszéjjel. Kicsit távolabb, egy égő roncs van, az egyik fának préselve. Úgy néz ki, mint egy összegyűrt flakon. A látottakra egyből felpattan – A fene vigye el! – üvölti – a kocsim! – majd az autó maradványait bámulva, elgondolkodik – Mi történt? Kirepültem volna, és így úsztam meg? – Majd csalódottan tekint maga elé – A fenébe… Jól megcsináltad Dávid… Én hülye…

Hírtelen motoszkálásra lesz figyelmes. Valaki közeledik felé, a háta mögül, de mielőtt még megfordulhatna, ijesztő jelenségre lesz figyelmes. Egy pillanatig mintha azt vélné látni, hogy egy kéz hatol keresztül a mellkasán, és ökölbe szorítva távozik onnan. Majd hírtelen egy egész embert lát elfutni maga mellett – Ez meg mi volt?! – kerekedik el a szeme a rémülettől – Ez keresztülfutott rajtam?

- Úristen! Mi történt?! – hallatszik a kiáltás hátulról, ahol félreállt autósok fogják a fejüket a borzalomtól.

- Áh! – kiáltja el magát a roncsokhoz érkező ember – Ennek annyi. Hívjátok a tűzoltókat – kiáltja hátra – Neki már mindegy…

- Kinek mindegy? – kérdezi megrökönyödve a fiatalember a mező közepén – de hát rajtam kívül nem volt más a kocsiban! – rémül meg teljesen. Aztán amikor a rajta keresztül rohanó eláll az útból, jobban szemügyre tudja venni a roncsot, és… tényleg ott egy halott. A vezetőülésnél egy összetört alak ül, véres arccal – Ááá! – kiáltja Dávid, miközben seggre ül – Mi a fészkes fene folyik itt!? Az én lennék? – s mikor ezzel befejezi, tudatosul benne. Ő már nem tartozik az élők közé. Csupán a lelke az, ami még ott van köztük, s ezért is tudott keresztülmenni rajta az a másik férfi. Őt már nem hallják, s nem is látják. Halott…

Lassan alkonyodik. A nap még látható, de vörös fénye nem jut el a mezőig, hiszen a kéken villódzó lámpák elnyomják. Tűzoltók, rendőrök, és mentők mind kivonultak. Egyikük már feleslegesen. A roncsot szétvágták, és kiemelték a holtestet. Mindenki borzongva tekint a maradványokra, és legbelül remélik, hogy nekik nem kell majd egyszer így végezniük.

Dávid csak ül a fűben. Nehezen tudja feldolgozni mindezt. Nem könnyű. Az a sok vidám dolog az életben… A barátok, az öröm, a szeretet. Mind-mind oda lettek. Már csak a magány, és a fájdalom az, ami számára megmaradt. Azokat nézi, akik szánakozva tekintenek holttestére. Szíve szerint odakiáltaná – Itt vagyok! Élek, pupákok! – de nem teszi. Tudja, hogy nincs így. Aztán egyszer csak egy ismerős hangra lesz figyelmes – FIAM! – kiáltja egy elkeseredett női hang. Egyből felismeri, és könny csordul a szeméből – Anyu… - préseli ki magából, és talpra áll. A távolból figyeli szüleit, akik a már zsákba rejtett teste mellett sírnak.

- Miért? – zokogja a nő, és szorosan férjéhez bújik, aki teljesen elvörösödött fejjel próbálja elfojtani könnyeit, hogy támaszt tudjon nyújtani feleségének, de mindhiába. Kitör, és míg egyik kezével öleli nejét, másikkal a zsákot kezdi szorongatni – Fiam – ismételi a nő szavait. Nincs mit tenni. Gyermekük elhagyta őket, és többé nem megy haza látogatóba…

Ekkorra már Dávid is teljesen kiborult. Csak sír, és néha-néha szóra nyílik szája, mintha mondani akarna pár szót, szeretett családjának. Nem bírja már, és hirtelen megfordul – Bassza meg! – üvölti teljes erejéből – BASsza meg… – üvöltené még hangosabban, de végül elcsuklik a hangja. Kezeit a szeme elé kapja, s még ha nem is látja senki, eltakarja könnyeit. Néhány percig mozdulatlanul áll, és csak sír. Mintha az egész világ megállt volna…

- Hát ez szomorú. – jegyzi meg a közelben, egy hihetetlenül nyugodt hang. A fiú dühösen tekint ki tenyereiből, és egy, a fűben heverő alakot lát maga mellett, aki nagy, sötét, és nyugodt szemeivel, egyenesen őt kémlelik.

Pár pillanat eltelik, mire Dávid rájön, hogy ez az ember látja őt – Te ki vagy? – kérdezi halkan.

- Hmm lássuk csak. – ül fel az ismeretlen alak – Én vagyok az emberiség legszörnyűbb félelmeinek alapja.

- Mi?

- Ehh… - tekint maga elé – A halál, a végzet… Érted már?

- Mit akarsz tőlem? – riad meg a fiú.

- Azt hittem egyértelmű.

- Nem viszel sehova érted! – üvölti – Én itt maradok.

- Nem érdekel, hogy mit akarsz kölyök. – majd hírtelen előtte terem – Meghaltál, ez van. Menned kell.

- Egy cseppnyi sajnálatot sem érzel? Nekem… - de a halál félbe szakítja.

- Sajnálatot? Irántad? Mégis mit gondolsz? Több milliárd ember halálát néztem már végig. Olyan emberekét, akik nem tehettek a halálukról. Csak rosszkor voltak rossz helyen. Bármit megadtak volna, hogy ne vigyem el őket, de nem tehettem semmit. Na meg az ártatlan gyermekek. Akármennyire sem vagy ember, ha egy síró kölyök a ruhádat ráncigálja, és könyörög, hogy ne csináljam, és az anyukáját akarja… öregem… az kemény. Erre te, aki idióta módon felcsavartad magadat egy fára? Te kéred, hogy sajnáljalak? Miket gondolsz?

- De én nem akarok meghalni.

- Jó hagyjuk. Elégszer hallottam már ilyeneket ahhoz, hogy hidegen hagyjon. Na de hogy lásd, milyen kedves vagyok, feltehetsz egy kérdést. - mondja már-már büszkén.

- Kérdést?

- Igen. Tudod… Az élet nagy kérdései – közben úgy játszik kezeivel, mintha egy színdarabban lenne – Csak kíváncsi vagy valamire az életből… Most megtudhatod így a végére. Mások ölnének egy ilyen lehetőségért, úgyhogy ne szalaszd el – s mosollyal zárja.

- Miért én?

- Na tessék… Itt a nagy lehetőség, és elbaltázod egy ilyen ostobasággal.

- Miért pont én!? – üvölti

- Miket beszélsz? Azt hiszed csak úgy rád böktem? Hogy a sorsod meg volt írva? Frászt! Te magad vagy az életed kovácsa, egy bizonyos szintig! Persze vannak véletlenek, vagy balesetek, amelyekről az elhunyt nem tehet, de ha felcsavarodsz egy fára, mert hülye voltál, akkor ne keresd itt nekem a miérteket!

- De én nem akarok meghalni! NEM! Élnem kell!

- Hát… Elcseszted. Miért nem vigyáztál jobban?

S csend lett. Dávidot teljesen sokkolja az, amit hallott, és a tény hogy nincs több remény. Hírtelen minden életerő elszáll belőle, és bágyadtan néz maga elé. A halál pedig kezével egy félkört ír le, mintha megsimogatná a levegőt, és a semmiből egy nagy, s díszes kapu kerekedik ki. Szétnyílik, és bentről elképesztő ragyogás tör ki, amely nappali fénnyel árasztja el a vidéket. Ezt persze az ott lévő emberek nem látják.

- Menjünk. – zárja le ezt az egészet a Halál, és betessékeli Dávidot, aki önkéntelenül besétál a kapun. Ezután az bezáródik, és eltűnik, mint ha ott sem lett volna… Egyszer minden véget ér…

Előzmények

  • A művészek boltja

    Párás reggel. Ez jellemzi a környezetet, az őszi napokon. Talán az esti esőnek köszönhető, amely...

  • Az ősz virága

    Beköszöntött az ősz. Levedlették zöldes bőrüket a fák, s ropogós, sárga leveleik tapsvihart idéző...

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.