Az írás 2008. augusztus 5-én címlapra került. Uraim, köszönöm a bíztatást!

Úgy érzem, Claude Bukowski vagyok a HAIR-ből.

A kép után hosszú mondatokat írtam melyekben megmagyaráztam, hogy miért is érzem így. ...de igazán nincs is magyarázatra szükség.

Claude Bukowski vagyok a HAIR-ből.

- Szereted?
- Igen! - feleltem határozottan.
- Akkor miért nem veszed el? - kérdezte az imám a Bartók Béla úti mecsetben, ahova a kíváncsiságtól vezérelve betértünk.
- Ha szeretnétek, most összeadlak benneteket.
- ...és mit kell tennünk?
- Kimondod, hogy Allah az egy és igaz isten, Te is kimondod és utána összeadlak benneteket.
Egymásra néztünk. A lány fekete szemeiben tűz lobogott miközben kacagott.
- Fussunk neki!
- ...na, az lenne szép, ha most hozzád mennék! - mondta.
Haza kell még estig érnie, valaki várja.

Most, közel egy évvel később egy nagy kockás pléden ülünk az erdő közepén. Magas fák lombjai fésülik a lenyugvó nap sugarait.
Ő ül, fejem az ölében. Ujjaival gyengéden a hajamba túr. Egész nap erre a pillanatra vártam.

- Már a hangodtól átjár a vér!
- Bolond vagy! - nevetett.
- Minden reggel a hangodra szeretnék ébredni! Majd keresek valami díjcsomagot, felhívsz minden reggel?
Édes mosoly a válasz.

Van úgy, hogy az ember nem tudja, hogy azzal segít-e jobban azon akit szeret, ha megkíméli a fájdalomtól ami érheti, vagy ha hagyja, hogy átélje a kudarcot és ez által megerősödjön.

Vegyünk példának egy tengeralattjárót. Hánykolódsz az óceánon hónapok óta tíz (húsz) társaddal. Semmi nem történik. Semmi. Bent ültök a konzervdobozban, a torpedók szép lassan kezdenek rozsdásodni, nyolcszor végigsikálod egy héten a fedélközt, szétszeded-összerakod minden nap a periszkópot kétszer, de a parancs csak nem jön. Álltok és vártok a nyílt tengeren. Kint süt a nap, néha kimentek levegőzni. ...de a legénység a tétlenség és a hasztalanság miatt egyre feszültebb. Valaminek történnie kell. Felröppen a hír, hogy valakinek mennie kell a hajóról. Nem tény, csak szóbeszéd. Napról napra egyre nő a feszültség. Szép lassan mindenki bepróbálja a másikat. Mindenki mindenkit. Mindenki agyal, gyanakodik és keresi a "szövetségeseit".
Vannak az öreg tengerészek és fiatal kadétok. Az öregek f*snak, hogy kikerülnek a nyílt vízre, mert öregek, a kadétok meg azért f*snak, mert ha valaki akkor ők ülnek a gumicsónakba mert még ifjak és tapasztalatlanok.

A keddi kánikulát ruhátlanul az ágyon fekve a ventilátort magamra irányítva próbáltam átvészelni.
A cselló megint beintett, a hó elejéig újra csak csöpörögni fog a drót végéről a net. A fejemre tettem a nagypárnát és szinte az egész szabadnapom átaludtam. Amúgy sem akartam ma embert látni. Fáradt vagyok és nyűgös. A Szépszemű Lánnyal chat-elek majd este, azt nagyon várom, rajta kívül mindenki hagyjon békén! Éjjel, mikor hűvösödik majd kitekerem magamból a rosszkedvem és szerdára megint rend lesz.

Egy hosszú, kellemes beszélgetés után este tízkor tele hassal, gondokkal a fejemben, tűzzel a szívemben, sötét felhők alatt felültem a kerékpárra és Budaörs felé vettem az irányt. A laza kirándulás, a friss, zápor utáni levegő majd kitisztítja a fejem. Az sem baj, ha elázok. Most semmi nem érdekel.

A Templom teret elhagyva az ismerős utcákat járva a hegy felé indultam.
Felfelé, a hátsó kerékre ráterhelve a 15 éves GT Karakoram és a Conti Travel Contact abroncsok szépen teljesítettek. A falon is felmegyek a segítségükkel.
Az utolsó métereken a kerékpárt a vállamra véve kapaszkodtam fel utam céljára, a Kő-hegy sziklás ormára. Lihegve néztem le az alattam elterülő manóvárosra. A tüdőm megtelt hűvös, friss levegővel ami után egész nap vágyakoztam.

Tűzkerék: Lángszívű lány

A Lángszívű lány Rád is csak egyszer vár:
Nem szeret jól, és csak néha-néha szól.
Kedvesen nevet, hogyha valamit nem ért:
De őszintébb Hozzád, mint aki rég Veled él!

Áll kinn a napon, s a haját fújja a szél:
A Lángszívű lány boldogabb ma bárkinél.
Kedvesen nevet, hogyha valamit nem ért:
De őszintébb Hozzád, mint aki rég Veled él!

A Lángszívű lány senkitől semmit se kér:
Bárkire nevet, mert a szürkeségtől fél.
Csillog a szeme, hogyha valamit megért:
És őszintébb Hozzád, mint aki rég Veled él!

Nem vagyok író és nem vagyok költő. Nem bánok jól a szavakkal sem leírva és - a mögöttem álló évek tanúsága szerint – a nyelvemre sem éppen akkor és azok jönnek amelyek könnyebbé teszik az életem. Talán azért mert a szív és a száj közti utak közül a legrövidebbet választják.

Szív.

Elme.

Az Úr 1848. évében egy maroknyi fiatalember úgy döntött, hogy megváltja a világot.

Hallottak, olvastak, beszéltek a '48-as európai forradalmi hullámról és úgy határoztak, hogy Budapesten is fellobbantják a tüzet mely a szívükben ég. Akkora máglya kerekedett belőle, hogy még 160 év elteltével is fejet hajtanak az emberek a hősiességük, kitartásuk, elszántságuk emlékére. Nekik - is - köszönhetjük, hogy ma szabadon gondolkodhatunk.
Őket és tetteiket jelképezi a nemzetiszínű kokárda.

2008. március 15. reggelén a fővárosból "szülővárosomba" utaztam. Este értem vissza dél-Budára. Ezen a szép tavaszi napon a több százból kb. 30 ember mellén láttam kokárdát.
A kb. 20 kisgyerek közül akiket a szüleik kézenfogva kísértek, egy kislány kabátjára tűztek nemzetiszínű szalagot.

Két 14 körüli fiú ezen a napon a kerékpárjaik küllői közé hatalmas kokárdát fabrikált.

Kedd reggeli állóháború a BAH csomópontnál.

Ahogy körbenézek a piros 139-en, szinte minden tekinteten látom a feszültséget. Kinél lemondással, kinél reménnyel szinezve. Állunk a dugóban. Várunk, mást nem tehetünk. A 61-es villamos szemtelenül száguld el mellettünk.

Körülöttem a fiatalok "bedugózva" függetlenítik magukat a szokásos reggeli hisztitől. Négy irányból négyféle ritmus zúdul a még ébredező agyamba.
A csuklóban - velem szemben - idős házaspár áll. Látszik rajtuk, hogy nem minden nap járnak Budapesten. Nagyon elveszettnek tűnnek ebben az urbánus világban. A bácsika a mocskos üvegen keresztül kinéz a mocskos városra majd a feleségéhez fordul:

- Nézd Anyukám, nyílik ott az aranyeső!

Szombaton tárgyaltam egy szerb házaspárral. Mikor együtt elhagytuk az épületet, és végeztünk a "kötelező gyakorlatokkal" megkérdeztem, hogy tetszik-e nekik Budapest. Meglepő választ adtak. Nagyon szép a város, csak náluk Belgrádban a parkok nincsenek tele szeméttel.

Hoppá!
Egy parkban álltunk éppen. Körbenéztem és csokipapír, pzs, tökmagos zacskó stb.

Nem tudom, hogy Belgrádban valóban tiszták-e a parkok a város szívében, nem jártam még ott. De, hogy Budapestre nem vigyázunk, az biztos!

A boldog ember a művész aki mind a két agyféltekéjét ugyan olyan mértékben használja ugyanannyi férfi és ugyanannyi női energia és még egyszer hangsúlyozom ENERGIA van benne. Ugyanolyan mértékben érzékeny és kemény. Annyit vesz el a világtól amennyit hozzátesz.

Egyensúly. Jin és Jang. Befogadás és kiáradás.

...és veszi a bátorságot, hogy szembenézzen önmagával, tökéletesen megnyíljon és ily' módon kiteljesedjen. Ezt a szabadságot a hétköznapi ember a "darálóban" vagy egy rossz nem támogató kapcsolatban nem engedi meg magának. Úgy érzi, hogy nem teheti meg mert letapossák, tőrbe csalják, becsapják, megalázzák.
Ha az ember eljut oda, hogy a másik elé áll és azt mondja neki pl., hogy loptam vagy kihasználtalak vagy megcsaltalak vagy félrevezettelek de hidd el, hogy hetek óta feszülök emiatt. Megakadok és nem jutok előrébb. Ne haragudj, hibáztam!
Ha erre képes az ember, az a tökéletes szabadság.