2022. augusztus 14., vasárnap

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Kiáltás az éjszakába

  • (f)
  • (p)
Írta: |

A keddi kánikulát ruhátlanul az ágyon fekve a ventilátort magamra irányítva próbáltam...

[ ÚJ TESZT ]

A keddi kánikulát ruhátlanul az ágyon fekve a ventilátort magamra irányítva próbáltam átvészelni.
A cselló megint beintett, a hó elejéig újra csak csöpörögni fog a drót végéről a net. A fejemre tettem a nagypárnát és szinte az egész szabadnapom átaludtam. Amúgy sem akartam ma embert látni. Fáradt vagyok és nyűgös. A Szépszemű Lánnyal chat-elek majd este, azt nagyon várom, rajta kívül mindenki hagyjon békén! Éjjel, mikor hűvösödik majd kitekerem magamból a rosszkedvem és szerdára megint rend lesz.

Egy hosszú, kellemes beszélgetés után este tízkor tele hassal, gondokkal a fejemben, tűzzel a szívemben, sötét felhők alatt felültem a kerékpárra és Budaörs felé vettem az irányt. A laza kirándulás, a friss, zápor utáni levegő majd kitisztítja a fejem. Az sem baj, ha elázok. Most semmi nem érdekel.

A Templom teret elhagyva az ismerős utcákat járva a hegy felé indultam.
Felfelé, a hátsó kerékre ráterhelve a 15 éves GT Karakoram és a Conti Travel Contact abroncsok szépen teljesítettek. A falon is felmegyek a segítségükkel.
Az utolsó métereken a kerékpárt a vállamra véve kapaszkodtam fel utam céljára, a Kő-hegy sziklás ormára. Lihegve néztem le az alattam elterülő manóvárosra. A tüdőm megtelt hűvös, friss levegővel ami után egész nap vágyakoztam.

A kép 2002-ben a Kő-hegyen készült.

Leültem egy a magaslaton átbukó szelek és kitartó esőcseppek által kikoptatott természetes kőpadra. Jó szolgálatot tett most a kapucnis pulcsi. Ha épp' nincs rajtam, a hűs fuvallatok a tarkóm alatt beköltöztek volna az ingem alá. De két perc múlva elállt a szél is. Most a közeli autópálya és a Budapesti út is kiürült. Egy pillanatra csend lett. Innen szépen ellátni a Citadellától egészen az érdi emelkedőig és a százhalombattai hőerőműig. A Ferihegyről felszálló gépek fényeit néztem és az utasokra gondoltam akik most izgalommal, várakozással és reménnyel indulnak neki az égi útnak. ...és a pilótákra akik előtt a leszállásig még hosszú munka áll.
Közben egy szerelmespár érkezésére a kápolnában megszólalt a lágy szaxofon muzsika.
A szikláról felállva hátranéztem a Frank-hegy irányába. Csak el kellene még ma arrafelé tekerni.

A Kő-hegyről nem a szokásos utamon, hanem hátul a Víztorony - Máriavölgyi utcán ereszkedtem le. A jó levegő és a sebesség erőt adott és nagyon feltöltött.
Az esti imám a kálváriadomb kápolnájának lépcsőjén mondtam el. Innen - gondoltam - tovább tekerek a városközpont felé és haza. Mint már oly' sokszor a kirándulásaim során, most sem így lett. Hívtak a dombok a völgyek a magaslatok. Végigtekertem a Víg utcán ahol a házak között szép régi borospincéket láthat az arra tekergő. Ismeretlenül fordultam be az egyik utcába és fel a villák között. Egyszer csak elfogyott a biztonságot nyújtó közvilágítás és ritkultak a házak is. Lassan összeért az erdő a fejem felett. Csak a kerékpár lámpája világította be kb. öt méterre előre hidegen az utat. Ha kiugrana most elém a sötétből - mire is gondol a férfi ilyen kalandok közepette :) - mondjuk egy vaddisznó, nem tudom, hogy mit tennék.
Emlékeim szerint világosban jártam már erre egyszer (igaz, hogy az ellenkező irányból a Szállás-hegytől lefelé). Ösztönösen jobbra - az Odvas-hegy mögötti völgy felé - fordultam és ismerős utakon kezdett a kerékpárom gördülni. A suhanni igét most az utca meredeksége miatt nem használhatom. A környék kutyái egymásnak adták a hírt érkezésemről, de meglepő módon nem hergelték bele magukat a váratlanul jött feladatba.
Béke és nyugalom szállt meg miközben - a legkisebb még használható áttételen, - szinte lépésben haladtam felfelé a két hegy által ölelt kaptatón. A vízmosások és az eső után az útra került kavicsok, kis kövek rendesen meg tudják nehezíteni a felfelé haladást. ...pláne sötétben. Jobbra be az erdőbe, majd hirtelen fékezés után kikászálódtam a kb. szoba nagyságú pocsolyából és a "szügyig érő" sárból. Teljes sötétség volt körülöttem.
OK, mára ennyi, maradok a kivilágított úton, bár csak sejtésem van arról, hogy merre is lehetek. Újabb elágazás rajta a határozott "Erdész utca" támpontnak.
Kis töprengés után a "Mára már elég a jóból!" gondolattal jobbra, a város fényei felé, a Zengő utca felé vettem az irányt. Itt kezdődik a kerékpáros "hegymászó" jutalma és az öreg GT-m mérnökeinek dícsérete. Ez a kerékpár a lefelé száguldásra lett kitalálva. Ha ilyenkor hátra kiülsz a nyeregből - a váz geometriájának köszönhetően - testsúlyod nagy része pontosan a hátsó tengely fölé kerül. Fekszik az úton a gép ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

Eleinte még az útra mosott hordalék miatt bátortalanul, később a fékkarokat elengedve és a kormányra fekve már vakmerően száguldottam le az éjszakai Budaörs díszletei között bízva abban, hogy egyik keresztutcából sem jön ki elém egy bekávézott autós sem, mert akkor végem. Suhantam a széllel. A Nefelejcs utcát rendesen koptattam budaörsi éveim alatt, így itt az ismerős terepen már erősen súroltam a sebességhatáromat. A templom mellett a Szabadság úti kereszteződésben csikorgó gumikkal, keresztbe fordulva, a főút közepén tudtam csak megállni.
Egy, az éjjel-nappali részegei közül, irigykedve nézte a végtelen szabadságot ami az arcomról tükröződött. Nagyot köpött majd meghúzta a kezében lévő üveget.

Ekkor újra át Budaörsön a dombnak fel végig a Budapesti úton már bemelegített izmokkal, nagy áttétellel az utolsó menet. Ilyenkor a fanatikus kerékpáros már nem vált vissza. Az ember száguld végig az üres utakon és a hűvös nyári éjszakán élhetőnek látja a közeli fővárost.

De valami még hiányzik az estémből. Nem elég. Lassan kifárasztom a testem, de ez most kevés. Van még itt bent valami mélyen legbelül amit cipelek hetek óta. Dühös vagyok és sértett. ...és ez az érzés lassan megmérgez. Ki kell adnom magamból valamilyen módon, hogy újra egyensúlyba kerüljek, hogy újra egész legyek. Még soha nem engedtem ki igazán a hangom. Most úgy érzem, meg kell tennem. Nyomnom kell ma egy reset -et a kilencnapos munkahét és az elmúlt három hónap után.

A Virágpiac előtt jobbra az Egér úton, a Budaörsi reptér felé vettem az irányt. Hajtottam a kifutópálya végén húzódó kerékpárúton, majd kb. a közepénél megálltam. Lekapcsoltam a villódzó fényeket és a kétkerekűt a napraforgótábla mellé az árokba engedtem.

Csend volt. Vártam. Sem autó sem gyalogos nem jár arra ilyenkor.

Két hosszút ordítottam, de akkorát, hogy a messzi távolban a kutyák ugatni kezdtek.

Minden levegőt kiengedtem a nagyra tágult tüdőmből. Kicsit John Coffey-nak éreztem magam kiöklendezve a darazsakat amelyek belül már martak, szúrtak.

Álltam utána a sötét csöndben és felnéztem a csillagokra. Milyen kicsik vagyunk és milyen apró sz@rságok miatt bosszantjuk magunkat újra meg újra.

Ekkorra már végképp elfáradtam és hazafelé indultam. Lehetett úgy kb. háromnegyed egy. Az Egér úti kereszteződésnél megálltam a pirosnál. Mindig komikusnak tartom ezeket az éjszakai "egymást nézzük az üres úton" helyzeteket. Mikor végre zöld utat kaptam, már egy fehér Mercedes várta, hogy átérjek a kétszer kétsávoson. Az autóból üvöltött a HAIR. Elmosolyodtam.

Felszabadultam.

A kép 2005-ben a Margitszigeten készült.

Hirdetés

Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.