Hirdetés

Fekszem. Félálom. Éjfél. Fölkelek.
Átüti fejem a mennyezetet.
Aztán az ég boltját. Micsoda méh-
dongások ezek? A csillagoké.
Sötét, de aztán – mert már unom igy –
lassan az űr megvilágosodik.
Együtt növekszünk. Sárban csibeláb
nyoma, millió. A Tejút. Odább
egy másik csillagrendszer; és megint
s megint – pontosan az első szerint –
Már ezeket is fentről nézdelem,
biz unalmas egy táj a Végtelen –
Oh konstellációk – galaktikák!
(Gyalogút Gyántra, őszi sáron át)
s óh az Időtlen – (téli délután
dél és litánia közt Ozorán –)
S óh a Teremtő! (Ott a háza… De,
ma, épp ma itt sincs mód szólni vele.
Kiment, pihen?…) Várok egy kicsikét
s mert magam vagyok az emberiség,
minden emberi ész és akarat,
kicsire vonom ujra magamat
s tudva tovább is, ki s mi lehetek,
befúrom világbiró fejemet
két illatos kebel közé, amely
egyenletesen jár le – fel.