Hefner Ignácnak nagy öröme, s nagy bánata volt egyszerre. Most házasodott a fia. Sokba került ugyan, de jól sikerült a lagzi. Takaros kis menyecske került a családba. Igaz, soványka a lelkem, nem igen bírja majd a szőlőben a kapát, de unokákat lehet tőle remélni. A gyerek szereti, és ez a lényeg. A baj csak az, hogy a Tibi éppen katona. Hiába dolgozik a sógor a minisztériumban, nem nagyon igyekszik leszereltetni. Amúgy nem nagyon tartják a kapcsolatot, nem is jöttek a lagziba, pedig meg lettek hívva. Csak valami nagyon cikornyás dísztáviratot küldtek. Jobban is járt, mert valamelyik részeg rokon biztosan a fejéhez vágta volna, hogy miért nem intézi el a gyerek leszerelését. Nem is kellett volna hagynia, hogy bevigyék. Így csak 10 nap szabadságot kapott, ami hamar letelt. A lagzi romjait eltakarítani is nélküle kellett. Na, ezt a bánatát akarta Ignác elsírni valakinek, ezért kért segítséget vasárnap reggel Zsolttól, a fia legjobb barátjától. Pedig kézikocsin azt a kistonnát egyedül is el tudta volna húzni a pincesorra. Legszívesebben hagyta volna otthon, de a felesége már igen zsémbelt, hogy hamar el fog fogyni. Noha ebben nem volt igaza, hiszen a vendégek demizsonjaiból lett feltöltve, vagyis amennyi félét el lehet képzelni, mind össze lett öntve. Idővel majd összeérik, de egyelőre csak muszájból issza az ember. Már úgy értve, ha nincs otthon más. Már pedig az igaz, hogy nincs, hiszen lassan elkopik a maradék. Az asszonynak persze mindegy mi ad rá okot, a léte értelme a veszekedés. Nem bánja, csak szidhassa az urát. Ha sáros csizmával megy a tisztaszobába azért, ha papucsban megy ki a jószág alól kiganajozni, akkor meg azért. Mindezek ellenére nem hiszi, hogy annak idején rosszul választott, hiszen – mint mondja - némelyik asszony mind egyforma. Ömlött belőle a panasz, miközben együtt húzták Zsolttal a kézikocsit.
- Sose nősülj meg fiam, sose! – mondta, amikor nagy sokára kifogyott a panaszból.
- De hát magát annak idején nem óvták ettől? Vagy Tibinek maga nem mondta, csak nekem mondja most?
- Dehogynem fiam, dehogy nem – csóválta a fejét bűnbánóan. – De hát tudod, hogy van ez. Nélkülük se élhetünk. Mert van a faluban néhány vénlegény, akire még negyvenévesen is az anyja mossa a gatyáját. Mi lesz ezekkel, ha meghal az anyjuk? Vagyis nem jó ez sehogy. Még szerencse, hogy az Úr megteremtette a szőlőt. A bortól legalább elmúlik a bánatunk. Na, de itt is volnánk – eresztette el a kocsi rúdját, hogy a nyakába általvetett vékony szíjon lógó aktatáskából előkotorja a madzaggal összekötött pincekulcsokat.
Nagyon kotorni nem is kellett, hiszen nem volt benne más, meg ha lett volna, akkor is ez a két marhanagy vasdarab akadt volna először a kezébe. Dupla ajtaja volt a pincének. A belső tömör fa, aminek nem volt zára, csak két kampóval volt beakasztva. A két zár a külső, rácsos ajtóba volt építve. Ha a belső ajtót nyitva hagyták, szellőzhetett a pince. Különösen fontos volt ez akkor, amikor forrt a must. Erre ugyan várni kell még legalább egy hónapot, de akár most is hagyhatná nyitva. Csak azért csukja be, hogy senki ne leskelődjön, mi van a pincéjében. Beilleszti a hatalmas kulcsot a zárba, s kissé nehézkesen elfordítja. A másikba tollal felfelé kell behelyezni, de erre nem kell különösebb figyelmet fordítani, hiszen óriási rutinja van benne. Ez a kulcs már könnyen fordul, hisz a másik zár nyitva van, nem feszül az ajtó. Morog is Ignác, hogy mindig el van vetemedve, de hát annyira másféle a kinti meg a benti levegő akár télen, akár nyáron, hogy nehezen viseli a fa., akárhogy be is van vasalva. Mert vas aztán volt a rácsos ajtón bőven. A sarokpántok keresztül érték egész szélességében, meg még az élei is végig voltak vasalva kiegyenesített kocsikerékráffal, Súlya így akkora volt, hogy két ember is nehezen fordította volna ki a sarkából. Na, de minek is kellene kifordítani, amikor immár kitárva áll előttük. Ignác egy kődarabbal ki is támasztja, miután egészen a tufafalig nyitja.
- Na, fordítsd ide fiam azt a kocsit, aztán óvatosan emeld a rudat! Én majd begurítom, te csak gyere utánam! - Megiszunk egy pohárral – rendelkezett, miközben felkapcsolta a villanyt.
Mert neki már villany is volt a pincéjében, míg legtöbb gazda csak gyertyával, vagy petróleumlámpával világított. Zsolt ugyan járt már itt de nem volt gyakori vendég. Tibivel nem nagyon borozgattak, inkább sört ittak szívesebben a bisztróban, azt se gyakran. Egyikük se volt az a mulatós fajta. Nótákat se nagyon tudtak, még annak ellenére se, hogy amikor zenéltek, kértek tőlük a bálban.
Az előtérben betonkád volt az egyik oldalon, rajta a szőlődarálóval, benne vödrökkel, léhuval, meg a prés kosarával. Szemközti oldalon a sarokban a sutú talpa, mellette egy durván megmunkált faasztal. Fölötte egy falba vájt fülkében komaüveg, meg vastag falú poharak, az asztal alatt alumínium ceglédi kannában víz, amivel a poharakat lehet elmosogatni. Na, ezeket láthatta volna, aki nyitva hagyott belső ajtónak hála, leskelődhetett volna. Nem volt tehát mit rejtegetni. A riolittufába vájt nyíláson túl kezdődött valójában a boros pince, egyszerűbben a pince. Mert úgy tartják, hogy pince az, amiben bor van. Amiben nincs, az csak gödör. Ez tehát pince. A nyílás után erősen lejtő folyosón akár már lépcső is elkélne, csak azon nem lehet a hordót gurítani. Két oldalt a teljes hosszban végig meghagyott padkán, fagerendán sorakoztak a hordók. Nem túl nagyok, talán gönci hordónál nagyobb nem is volt köztük. Akadt néhány 50-80 literes is, az összes lehetett vagy húsz darab. Legalább fele üresen, néhányuk darabban, de csak egy volt a sor legvégén, ami tele volt rizlingszilvánival. Mert Ignác igényes borosgazda volt, nem keverte össze a szőlőt, mint azt legtöbben tették. Akadtak jó néhányan, akik kétféle bort csináltak. Vöröset, meg fehéret. Soknak persze a fekete szőlőből is csak halványpiros bora lett, mert nem ismerte a technikáját a borkészítésnek. Akinek kevés szőlője volt, egybe szedett mindent, s a végeredmény a normál benzinhez volt hasonlatos. Ízre ugyan nem, de sok megecetesedett, kivirágosodott vagy dohos bort eredményezett a hozzá nem értés. A saját borához előbb utóbb hozzászokik az ember. Amikor egymás borát tesztelik, igen óvatosan kell ám kritizálni, mert könnyen sértődés lesz belőle, vagy jobb esetben nem öntenek többet.
- Na, gyere Zsolti fiam – emelte le a falba vert szögről a kisebbik lopót Ignác – Ezt kóstold! Nem sok van már benne, hisz hamarosan jön az új bor. Nézd milyen szép a színe! Ezt nem sokan tudják így megcsinálni a faluban.
- Tényleg szép. Mint a vér – mondta Zsolt, majd belekóstolt – Elég fanyar. (azt nem merte mondani, hogy savanyú, mert az bántó)
- Ez kékfrankos. Ennek ilyennek kell lennie.
Sorba kóstolták az egész készletet, majd a gazda megkérdezte, melyikből igyanak meg egy pohárral? A tele hordóhoz nem nyúltak, az a jövő évi készlet lesz fehérből. A teljes leszüretelt szőlőt leadja a borkombinátnak, amely ugyan keveset fizet, de legalább elfogy a termés, és valamennyi pénzt mégis hoz. Túl sok terem ahhoz, hogy elfogyna saját fogyasztásra, valahová csak muszáj eladni. Ignácnak hatalmas tervei vannak. Fia biztatására rendbe rakja a pince előterét, még egy kis teraszt is épít elé. Az előttük lévő nagy árokban csörgedező ér vizét felfogva kialakítana egy kis tavat, ha a tanácsnál nem kötnek bele. Ha mégis, akkor elmegy a pártbizottságra, ott lefizet valakit, és meg lesz oldva. Akkor aztán Jancsi sógor a földhöz verheti a seggét, nem tehet ellene semmit, hiába ő a tanácselnök. Aztán úgyis egyre több turista kóricál a közeli erdőkben, hegyekben, itt megpihenhetnek kicsit, aztán kiülnek a teraszra borozgatni. Talán jobban megfizetik, mint a borkombinát, amely még azt is megszabja, hány fokos legyen a must. Ha a gyerek leszerel, kiveszi a kocsmát az áfésztől gebinben, ott is a saját borukat árulják majd. A tanács fürdőjét is egyre több idegen látogatja, már külföldről is jönnek. Azoknak szállás kell, de csak titokban lehet kiadni néhány szobát, mert odafenn úgysem engednék. Meg van szabva, mi lehet az embernek. Egy lakóház, egy nyaraló, egy autó. Ezt úgy nevezik, hogy személyi tulajdon, mert magántulajdona nem lehet a dolgozónak, termelőeszköze meg főleg nem. Pedig már a szőlőműveléshez is jó lenne egy kis traktor. Nem is egy MTZ, hanem olyasmi, mint régen volt a Buldog traktor, vagy az RS. Most az a lehetőség van, hogy a TSZ megműveli bérben. Ez is könnyebbség.
Miután megitták azt az egy pohár bort, ami miatt előbb az összest végig kellett kóstolni, kimentek a pincéből, megnézni hogyan is lehetne felduzzasztani az éppen csak csordogáló vizet az árokban. Zsoltnak lett még egy ötlete a nagy tervekhez. A pincesor mögött, ugyanannak a dombnak a túloldalán van egy felhagyott kőbánya. Géppel fűrészelték itt a fehér kőpor követ, csak talán nem találták elég tömörnek. Valami oka van annak, hogy ebbe az oldalba nem ástak pincéket a régi öregek. Viszont ami a kőfejtésből hátramaradt, az egy három oldalán függőleges 10-15 méter magas fal. Negyedik oldal a bejárat. Amikor Zsolt először járt itt, ki is találta, hogy jó lenne koncertteremnek. Teremnek ugyan nem terem, hisz nincs teteje, de lehetne ide ácsolni egy színpadot, ahová hívhatnának előadókat. Mivel egy zárt tér, meg lehet könnyen oldani, hogy belépődíjas rendezvényeket tartsanak. Már csak közönséget kell szerezni. Azt ugyan nem tudja, miként lenne megoldható, de nem kell mindent egyedül kitalálni.
- Van ott közönség most is – nevetett nagyot Ignác – A bejárat el van kerítve, a fal tövébe ácsoltak egy félhajas tetőt, és ott tartják a TSZ birkáit. Azoknak lehetne áriázni.
- Igen? Régen jártam ott. Na, de most adott még egy ötletet a birkával. Ha már idecsábítja a tavával, meg a kékfrankosával a turistákat, főzhetne is rájuk.
- Lehetne itt sok mindent csinálni, ha engednék. Valójában a TSZ csinál is, hiszen van építőbrigádja, kőbányája, hizlalnak bikákat, sőt, még földet is művelnek. Ebben az a vicces, hogy ez lenne a főtevékenységük, de ebből jön a legkevesebb pénzük. Tudom, mert a sógorasszony – tudod, a Gabi öcsém felesége - ott dolgozik a könyvelésen. Viszont én úgy szeretnék dolgozni, hogy nem kényszerülnék közösködni a falu aljával. Nem is beszélve a szomszéd falvakról. Már a régi öregek is megmondták, hogy óvakodj az üsztögiektől, mert azoknak hosszú nyelű kapájuk van.
- Ezt most nem értem. Mi a gond a hosszú kapanyéllel?
- Hát csak az, hogy nem szeretnek hajolni. Tudod fiam énrám ne dolgozzon senki, de én se akarok másra rádolgozni. Mert azt mondják ebben a piszok nagy demokráciában, hogy mindenki egyenlő. Márpedig ez nem igaz. Soha nem volt így, meg nem is lesz soha. Az egyik ember szorgalmas, és azért halad. Na, régen ezekre mondták, hogy kulákok. A másik ember meg olyan többel jobb. Érted? Olyan, hogy egyedül semmire se való, még gondolkodni se. Azt csinálja, amit mondanak neki, de azt is, csak ha kedve tartja. Hát hogy a hédermenkőbe lenne egyforma?
Ignác úgy felhergelte magát, hogy mivel nem akart káromkodni, csak legyintett, meg köpött egy nagyot, jelezvén, hogy ez a véleménye a világ igazságtalanságáról. Ekkor vendég érkezett. Lajos bá’ volt az, Zsoltak a régi/új munkatársa, aki még nyáron is gumicsizmát hordott, csak olyankor lehajtotta a szárát. Most is csizmában baktatott a göröngyökön, tolva a kerékpárt, aminek csomagtartójára volt felkötve a hátyi (háti kosár) Az ő pincéje is itt volt a közelben. Zsoltnak átvillant az agyán, hogy csak nehogy át kelljen menni hozzá, mert elevenen élt még benne az eset, amikor nagyon beteg lett az öregnek attól a rettenetesen rossz borától. Igyekezett csendben maradni, hátha nem veszi őket észre, de nem így lett.
- Hé, Lajos sógor! – kiáltott Ignác – Gyere be egy pohár borra!
- Hej, Náci sógor! Te is itt vagy? Meg úgy látom, az én új kollégám van veled.
Nem kellett kétszer mondani. Az öreg azonnal irányt váltott, s a tufafalnak támasztotta a biciklijét, hogy aztán elkezeljen az emberekkel, s várja a bort.
- Milyet hozzak sógor? Vöröset, fehéret, szárazat, édeset?
- Nekem mindegy Náci, de ha lehet akkor vöröset – aztán megborzongott, meg is rázta kissé magát, mint amikor a kutya rázza le magáról a vizet – Brrr. Nekem ne hozz édeset!
Zsoltnak bántotta a fülét a Náci. Tudta, hogy így becézik az Ignácot, de Hefner szomszédot nagyon kevesen szólították így. Nem is tudott elvonatkoztatni azoktól a szovjet, háborús filmélményektől, amiken felcseperedett. Ott nevezték így a német katonákat. Még az is sokszor bevillant, amikor egy bajor parasztot vert puskatussal egy amerikai katona, miután bújtatott katonaszökevényt találtak a pajtájában, s üvöltötte, hogy „nix náci he?” Egy másik filmben egy elfogott német katona tiltakozott, hogy „Nein náci, dajcse szoldát” Az ott teljesen mindegy volt. Mit szólnánk mi, ha minden magyarra azt mondanák, hogy kommunista, holott még a párttagok közt se sokan tartják annak magukat. Egyszóval nehéz megszokni, hogy valakinek az a neve, hogy Náci.
- Na, milyen? – kérdezte vendégét a gazda, miután lehörpintette legjobbnak tartott száraz borát.
Lajos bá’ miután lenyelte, úgy tett a szájával, mintha most rágná meg. Kicsit gondolkodott, amiből arra következtetett a másik kettő, hogy a dicsérő szavakat keresi.
- He! Nincs ennek semmi baja.
- Ejnye a szentségit sógor! Jó, hogy nincs semmi baja. Ez a legjobb borom. Tudod te, mi munka van ebben? Oszt még azt mondja, hogy nincs ennek semmi baja – csapott mérgesen a saját combjára.
- Amúgy jó – próbálta Lajos bá’ menteni a helyzetet – de az enyém se rossz. Igaz-e Zsolti? De én nem is teszek bele semmit.
- Azt akarod mondani, hogy én cukrozom a boromat? Nagyon sokat kell még neked tanulnod a borkészítésről sógor!
- Na, ne mérgelődjél Náci, inkább öntsél még egyet, de hozzál a kollégámnak is, ne igyak magamban!
Ignác morogva eltűnt a pince mélyén a lopóval, nehogy azt higgye Lajos, hogy sajnálja tőle.
- Miért álltok itt kinn az ajtóban? Tán má’ indultatok volna?
- Dehogyis. Arról beszélgettünk éppen, miket lehetne itt csinálni, hogy szebb legyen a környezet, meg keressünk is valamit azzal, amink van. Turistákat fogadnánk, megvendégelnénk őket jó pénzért, csak hát nem engedik itt a kisembernek, hogy haladjon.
- Nem-e? Hehe – kuncogott az öreg ravaszul, mint aki valami nagyon okosat készül mondani – Úgy beszélik, hogy a főnök lányának udvarolsz. Meg azt is mondják, hogy azé’ jöttél vissza a céghez, mer’ a főnöknek tervei vannak veled. Nohát! - emelte fel mutatóujját, mint Krisztus a templomi freskón – A főnök pártember. Belépsz te is a pártba, oszt elintézed itt, amit akarsz. Csak tudni kell, kivel legyél jóban. Ha nagyon nem megy a dolog, levelet írsz Kádárnak. Sok mindent el lehet ám úgy intézni.
- Sokat hát – jött fel Ignác, vállán a felszívott lopóval – Hallottam, hogy a helyi pártgyűlésen is azon veszekedtek, hogy kinek ki lopta el a vizét a sangüdriből a szőlőben. Köpedelem egy banda – köpött oldalra egy nagyot – Na, gyertek be az asztalhoz, ne vigyem ki a poharakat, meg ne is álljatok kinn a napon, mert úgy látom sógor, te már így is napszúrást kaptál, olyanokat beszélsz.
- Ignác bátyám – szólt Zsolt, miután lehúzta az újabb - immár sokadik – pohár bort – ha már nem kell segíteni, én el is mennék.
- Jól van fiam menjél, köszönöm a segítséget. Mi még elveszekedünk itt egy darabig a sógorral.
Kissé kótyagosan, a verőfényes napsütésben is ködösen látva ténfergett hazafelé, s közben az öreg kolléga ötlete járt az agyában. „Belépsz te is a pártba, oszt elintézed…” Ez így működik?
következik: Őszi esők
