Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14 --->> Előzmény 15--->>Előzmény 16.--->>Előzmény 17.--->>Előzmény 18.--->>Előzmény 19.--->>Előzmény 20.--->>Előzmény 21.--->>Előzmény 22.--->>Előzmény 23.--->>Előzmény 24. --->>> Előzmény 25. --->>> Előzmény 26. ---->->> Előzmény 27. ---->>> Előzmény 28.---->>> Előzmény 29. --->>>Előzmény 30.
2011. október 25.-otthon...
Rászántam magam. Nincs mese, írnom kell, mert baromira elmaradtam vele. A "kisokosom" itt figyel mellettem, segítségével megpróbálom összeszedni és valamennyire időrendbe szedve elmesélni az elmúlt két hónap történéseit. Úgy fejeztem be, hogy azt írtam:" Pistinek még nincs „vége”, még egy úttal adós vagyok..."-ezt tudom elszúrtam, Bálint-ot kellett volna írnom. Rájöttem, de már nincs értelme javítanom, mindenki tudja, hogy kiről van szó. Tehát Bálint.
A Portugál "dugós fuvar" után nyertünk egy hétvégét, aminek módfelett örültünk. A bosszúság csak annyi volt a dologban, hogy hétfőn Szekszárd volt a felrakó, simán megállhattam volna itthon is, de miután az öreg hölgy gyengélkedett, így szervizben kellett hagynom, és Pestről kellett hazajönnöm. Mondjuk Bálintnak meg az volt közelebb... Azért itt is történt egy érdekes momentum, amit nem kicsit éreztem és érzek ma is igazságtalanságnak. Történt ugyan is, hogy mikor pénteken estefelé a kocsit leadtuk javításra, a műszakvezető azt mondta, aznap már nem fognak nekiállni, meg a hétvégén sem, mert több kocsi is van előttünk, majd valamikor hétfőn kezdenek neki a javításnak. Ezért ne is menjünk be, csak dél körül. Még én mondtam Bálintnak, menjünk csak reggel, inkább mi várjunk, hogy mihelyt elkészül a verda, indulhassunk.
Így is lett, hétfőn reggel 8 körülre beszéltük meg bent a találkozást. Igaz, a felrakó is ekkorra volt írva Szekszárdon, de ugye a kocsi szervízben, irányító tud róla, gondoltam, nagy baj nem lehet. Még Pesten beiktattunk egy megállást az Auchanban,pénzváltás célzattal. Erre miközben tartunk Pest fele, csörög a céges telefon, Józsi a főnököm keres. És élből lebasz, hogy miért nem vagyok még Szekszárdon. Mondom neki, hogy a kocsinak még talán neki sem álltak, meg hogy miben maradtunk a szervízben a műszakvezetővel pénteken este. Erre ő közli, hogy ne a szervízzel egyezkedjek, meg hogy a kocsi már szombaton készen volt, ő megkapta az e-mailt, hogy készen van. Csak nekem nem szólt róla... Ezek szerint nekem kellett volna kitalálnom, hogy mehetek a kocsiért. Mikor felértem az irodába, meg is jegyeztem, hogy igazságtalanságnak érzem a leszúrást, de nem láttam rajta, hogy érdekelné. Csak egy telefonjába került volna, de úgy látszik, szeret néha belerúgni az embereibe. Lelke rajta...
Ahogy beértem a Nagykőrösire, átvettem a kocsit, bepakoltam, egy fél órát talán vártam Bálintra, és elindultunk Szekszárdra. Úti célunk onnan Belgium, Oudenaarde volt, a rakomány pedig Samsonite bőrönd, néhány száz, vagy inkább ezer darab. Mindösszesen 1700 km, négy kézben nem nagy kihívás. Itt már az ifjonc gépészkedett, miután még Portugálban beígértem neki, hogy innentől minden rámpa, és minden rakodás az övé. A felrakón már vártak, még ott is megfenyegetett egy sokadik senki, hogy majd jön a kötbér a késés miatt, meg hogy majd nem érünk a lerakóra időben, meg hasonlók. A röhelyes csak az volt a dologban, hogy targoncás volt az illető szakértő. Megnyugtattam, hogy csak ne aggódjon értünk, és végezze csak bátran a saját munkáját, a többit meg bízza ránk. Szerintem nem lettem a legjobb barátja, de valahogy nem bántam. A tököm tele van sokszor a nagy tudású targoncásoktól, raktárosoktól, portásoktól. Mind beleugat a munkámba, miközben a legtöbb a sajátjával sincs tisztában.
Felrakás után egy Móvári megállást beiktatva, átszaladtunk előbb Ausztrián, majd Staulandon és június 22.-én éjjel fél háromkor behúztuk a féket a cég előtt. Bálint ekkorra már rendesen belejött a dolgokba, előre úgy ment, mintha mindig is ezt csinálta volna. Az öreg hölgy is bírta a kiképzést, az új kipufogó rendszer meglepően csendessé varázsolta, csak itt tűnt fel, hogy addig mennyire zajos volt az ezer sebből vérző és kifújó dob miatt. A kötelező pihenő után gyorsan megvolt a lerakás, és már húztunk is a Francia Revin városkába, hogy onnan Zwenkauba transzportáljunk mintegy 22 tonnányi mosógépet. Megint Stauland! De nincs mit tenni, ha ez a munka, akkor menni kell. Revin valahogy nem lett a szívem csücske, mindig baromi sokat kell várni a felrakásnál, és nagyon sok munka van a rögzítéssel is. Arról nem is szólva, hogy a környéken nem lehet éjszakára megállni, csak kint a gyár kijáratánál, ahol mindenféle komfort hiányzik, se víz, se wc, se semmi.
Ez a fuvar még zsengébb volt, mint az előző, alig több, mint 1000 km, ebből is 230 üresen. Mondjuk ez utóbbi a pénz szempontjából mindegy. Viszont hétfői volt a lerakó, amiből logikusan az következett, hogy szeretett Németországomban fogjuk a hétvégét eltölteni. Pénteken este 6-kor azért rápróbáltunk a lerakóra, de halva született ötlet volt. Így következett 59 óra semmittevés. Mondjuk, ez nagyon ment, nyomtuk a laptopon a sorozatokat, közbe főzőcskéztünk is, meg minden...Úgy általában elvoltunk, bár, ha menne az ember, akkor nagyon lassan telik az idő. Azért csak vége lett a hétvégének valahogyan, így hétfő reggel 6-kor már a lerakón álltunk újra. Eddigre megvolt az új meló is, 125 km átállás után Bernburg onnan pedig Százhalombatta. Hozzávetőleg ezer km, keddi lerakó. Közben felpörögtek az események, mivel Bálintra szükség lett idehaza. Pontosabban fogalmazva egy kolléga lebetegedett, ezért Józsi megkérdezte, bevállalna-e egy kanyart önállóan. Miután a kocsival alapvetően nem voltak gondjai, a tolatás is ment valamennyire, én is, meg ő is rábólintott. Így végül Filip érte jött az Annahegyi pihenőig, nekem hozott pénzt a következő fuvarra, őt pedig elvitte a Nagykőrösire, a kocsihoz. Indult a nagybetűs ÉLET számára, innentől egyedül kóvályog Európában. ( ha minden igaz, az egy útból több lett, ami nem meglepő, és pár hétbe beletellt, mire hazakeveredett végül...)
Úgy tűnt, egyedül maradok, de aztán mégsem...Százhalombattán a portáson kívül senki sem volt, mire odaértem, így újabb "cég előtt alvás" következett. Időközben a fiaim azt is kitalálták, hogy unokaöcsém, Gergő velem tartana a következő útra, mert ő ráér, én meg úgyis egyedül maradtam. Sebaj, persze, miért ne! Így Krisztiánnal elautóztak Battára, hoztak némi frissítést, meg az öcskös is becuccolt. Ott elmentünk a helyi Tescoba, bespájzoltunk, majd a póton rögtönöztem egy jóféle lecsót, ha már ott vannak, friss kenyérrel, és finom árpaszörppel körítve. Időközben itt is volt azért némi bonyodalom, mert miközben én még a gumisra vártam Móváron, (két defekttel mentünk oda Németből) addig főnököm már ki is küldte a következő melót, ami aznapi(!!!) volt Fehérváron. Tehát mi még javában Móváron álltunk, a lerakótól cirka 180 km-re, de ugyan aznap délután 3-kor már rakodnunk kellett volna a Philips-nél. Mikor rákérdeztem, hogy most ezt mégis hogy, akkor a szokásos választ kaptam:-nyomd neki, megvárnak!
Nem vártak meg. Sőt, mint korábban írtam, eleve le sem szedtek.
Így munka stornó, kisvártatva jött az új meló: Fehérvár,-Marly-la Ville. Komolyan mondom, ebben az évben többet voltam ott, mint itthon. Mondjuk, most kifejezetten örültem neki, mert így randizhattam a nejemmel, akki ekkor Rastatt-ban volt tanfolyáson, én meg onnan pár km-re, Iffezheimnél léptem ki Staulandból.
Egy darabig még eljátszottam a gondolattal, hogy talán a hétvégét is ott tölthetnénk, de hamar letettem róla. Egyrészt túl messze volt onnan HOF, ahol megállhattam volna, másrészt nem is mertem volna őrizetlenül hagyni a kocsit napokra az értékes rakománnyal. Így maradt egy finom ebéd, meg egy tusolás, és már tűztünk is tovább. Még bő 500 km-et kellett ledarálni a Rungis-ig, ahol a hétvégét voltunk kénytelenek eltölteni.
Erről a parkolóról már írtam korábban, olyan mint a nagybani piac Pesten, tulajdonképpen ez is az, hétvégére minden bezár ott, semmi nincs nyitva egy guggolós budi kivételével. Se tusoló, se más komfort, de nekünk valamilyen okból ez van kijelölve. Igaz, az jön-megy aki akar, de állítólag biztonságos, meg van saját rendőrsége. Szerencsére ott van egy busz-végállomás is, így be lehet tömeg-közlekedni Párizsba, kb egy óra alatt. (erről már azt hiszem írtam korábban)
Most is ez lett a vége, szombaton még pihentünk, de vasárnap hagytam magam rábeszélni Gergőtől, és nyakunkba vettük Párizst. Gyakorlatilag legyalogoltam a lábaim, egész nap mentünk, sok mindent megnéztünk, és nagyon nem is tévedtünk el, igaz, ehhez kellett Gergő telefonos navigációja is néha. Mindezek ellenére egy megváltás volt visszaérni a húgyszagú, szemetes, zajos parkolóba délután. A kiránduláson kívül nem sok minden történt velünk ezen a hétvégén, a pihenésé volt a főszerep. Az ember a végére egészen megszokja a hol itt, hol ott felbőgő hűtős pótok hangját. Hétfő reggel 6 volt a book a lerakón, ehhez még fél Párizson át kellett mennünk, ezért korai indulást terveztem be magunknak.
Ez így is történt, másnap már fél hatkor a célnál voltunk, miután megtankoltunk Rungisban. Szerencsénk volt, sem a kútnál, sem később a fővárosnál nem volt tömeg.
Hamar leürültünk, és félre álltunk munkára várva. Én szerettem volna hazajönni már, bíztam benne, magyar fuvart kapunk. Nem jött be, Gien lett a fel, és Bolton, (GB) a lerakó. Az áru papírtekercs. Szűk 1200 km, nem túl strapás, már-már jónak is lehetne mondani, ha nem a szigetországban, és nem annyira fent lenne a célállomás, amennyire fent van. Ja, és ha nem éjjel 11 órai lett volna a lerakó. Nem tudom elképzelni, a derék britek miért szeretik a kora hajnali, vagy éppen késő éjszakai le, ill. felrakási időpontokat. Majd egyszer megtudakolom...de még ha be is tartanák! Csak hogy többnyire nem így van, hiába érünk oda időre, valahogy mindig megváratják az embert. Mindegy, ezen már nem is mérgelődöm, nem érdemes. Unokaöcsém meg direkt örült, még sosem járt a szigetországban. Pedig ha tudtuk volna, amit akkor még nem is sejtettünk...
Felrakodtunk Gienben, és tartottunk Calais felé. Időnk mint a tenger, a lerakó két nappal később, éjjel. A táv meg ugye hangyányi. Beszélgetünk, minden féléről, többek közt, hogy milyen jó, mert az Unióban már nem kell útlevél, meg álltalában semmi, nincsenek határok, stb.stb. Én megjegyeztem, hogy nagyjából ugyan így van, de azért Angliába kérik vagy az útlevelet, vagy a személyit. Mire Gergő:-jó oda a jogsi is! Mondom, nem addig a, én egyszer véletlenül azt nyújtottam oda a csekkoláskor, és udvariasan visszaadták, hogy adjak személyit, vagy útlevelet. De ő csak erősködik, hogy rosszul tudom, mert ő idehaza is a jogsival szokta magát igazolni. Addig vitáztunk, míg megmutattam neki, miért nem jó a jogsi, és miért kell a személyi. Láttam rajta, elkomorodik, kérdem, mi a baj, hisz tudtommal van útlevele. Igen, otthon mert az Unióban nem kell. Nem baj, ott a személyi. Ja, 18 éves korában lejárt... Azt hittem, viccel. Mondom, akkor mi van nála? Jogsi. Fasza. Azzal tuti nem engedik át. Nem akarta elhinni, de aztán bebizonyosodott. Húgom itthonról még a követséget is felhívta, de nem és nem, csak valamelyik okmánnyal lehet belépni, jogsival semmi esetre sem.
Jött a dilemma, mi legyen? Én arra szavaztam, hogy egy hazafele tartó kollégához beül, és hazajön. Ő azt mondta, nem megy idegennel. Megvár Calaisban. És ha nem arra megyek vissza? Végül egy nagyon kalandos, és sajátos, családunkra jellemző ,megoldás született: Krisztián és egy jó barátja, meg a tesóm kijöttek érte Calaisba kocsival. Három nap alatt letekertek 3700 km-t. Külön történet, egyszer talán ezt is leírjuk. Dunaújvárosból elindultak este 10 órakor, és, másnap délután 5-kor fékeztek az all4truck parkolójában. Hulla fáradtan, de alapvetően jókedvűen. Gergő ki, Laci fiam meg beszállt. A kis csapat indult vissza Dunaújvárosba, mi meg kb két óra késéssel Boltonba. Ez a két óra végig meg is maradt, így 22 helyett helyi idő szerint éjfélkor értünk a lerakóra. A derék portás csak ránézett a monitorra, majd mutatta a parkolót, hogy "wait" van, majd szól. Épp meg tudtunk kajálni, már szólt is, hogy mehetünk. Oldalról szedtek, elég tempósan, végül is egy jó óra alatt megszabadultunk a hat tekercsnyi papírtól.
Miután a felrakó onnan alig 80 km-re volt, úgy döntöttünk, átmegyünk, majd ott alszunk valahol a közelben.Most itt bajban vagyok, mert nem jegyeztem le, hol rakodtunk, csak a távot, nézzétek el nekem. Az biztos, onnan Csehbe mentünk. Szerencsénkre, az ipari parkban lehetett parkolni, így a cégtől mintegy 100 méterre álltam meg hajnali fél négykor. Ekkorra már rendesen kivoltunk, fiam gyakorlatilag 3. napja nem aludt, szinte percenként elaludt akár beszéd közben is. Itt jött a jól megérdemelt pihi. Ahogy eldőltünk, már mély álomba is zuhantunk, valamikor dél körül ébredtünk fel először. Szerencsénkre a cég, ahol rakodnunk kellett, egy zsákutca végén volt, és mi véletlenül pont abban az utcában álltunk le hajnalban, igaz, mint utólag észrevettem, a menetirány szerint jobb oldalon. (jó, hogy nem volt nagy forgalom...) Az legironikusabb az utca neve volt, ez megmaradt bennem: Tandem Way. :-)
Itt, ha emlékezetem nem csal, konténerekben, és ládákban autóalkatrészeket rakodtunk. Mikor a pót félig volt, jött a targoncás srác, hogy át kell mennünk egy másik raktárba is, ott is raknak ránk pár ládát. Nem mondhatnám, hogy kitörő örömmel fogadtam, de hát ez van. Összeraktuk a pótot, és egy Mazdás muki felvezetésével elindultunk a városka másik végébe. Csak a szerencsén múlott, hogy nem keveredtünk el, mert egy alkalommal a soksávos úton véletlenül egy másik, szintén ezüst Mazdát kezdtem követni. Még jó hogy kalauzunk észrevette a bakit, és a helyes irányba kezdett terelni minket, máskülönben lehet a garázsig követtem volna szegény angolt. Itt már felgyorsultak az események, és kevéssel délután öt után nekiiramodhattam Dovernek. Vonattal kellett átjönnünk a csatornán, így reményeim szerint hamarosan a Marc-i parkolóban fejezzük be a műszakot.
Szerencsére nem kellett sokat várnunk, így este tíz után nem sokkal elégedetten fordítottam el a kulcsot a gyújtáskapcsolóban. Ezen a napon nem szaggattuk ugyan szét az istrángot, alig több, mint 500 kilométert mentünk csak, viszont az előzmények miatt ez bőven elég volt. Kiesett a hűtőből két üveg Saint Omer, gyorsan beadtuk magunknak, közben még üzentünk haza, hogy újra a vén kontinensen vagyunk, és eltettük magunkat másnapra. Túl nagy henyélést nem csaptunk, másnap, rögtön a pihenő letelte után már indultunk is tovább. Hétvégén nem mehettem, a lerakó hétfői volt, és ugye ott volt Staufölde...ami rendesen keresztbe tett már nekem nemegyszer. Szerencsénkre akkor megúsztuk a kényszerű araszolgatást, így egy Baelen-i (Be) tankolás után, simán elautóztunk Homberg-ig, ahol aztán a hétvégét töltöttük.
Itt újra csak egy esemény-mentes hétvége várt ránk, javarészt a filmezés-főzés-pihenés hármas váltotta egymást. Volt minden, kollégák, a szokásos sztorizgatások, együtt főzések. Ha lassan is, de eltelt az az 53 óra, hogy ezután hétfőn hajnali (inkább éjjeli) 3 órakor nekilóduljunk a maradék 520 kilométernek. Mindenképpen szerettem volna korán a lerakóra érni, hogy onnan még át tudjak aznap állni a reményeim szerint hazafele vezető út felrakójára. Kevéssel egy óra előtt fékeztem végül a célnál, 1680 km-el gazdagodva. Feladat kipipálva, jöhet a következő! Kisvártatva meg is érkezett a munka a Qualcomm-ra: Eisenberg-Budaőrs. Megyünk haza! Igaz, egy kis varga betűvel, mert előbb vissza kell autóznunk Németországba jó 300 kilométert.
És keresgélhettünk Toll Collect terminált, ami ezen a határszakaszon nagyon leleményesen, nincs. Jóval előbb, mégy Csehben, egy Total-kúton van ugyan automata, de nekünk az egyáltalán nem esett útba. Gondoltam,rápróbálkozok, majd lemegyek a pályáról, ahogy átérek, és keresek terminált a közelben. Nagyon nem árt észnél lenni amúgy ezzel, mert a derék svábok keményen büntetnek, ha maut nélkül megfognak a pályán valahol. Ezen a pályaszakaszon nagyon okosan, Drezda magasságában van az első HOF, ahol be lehet szerezni a tikettet. Ennek megfelelően, ahogy átértem a (nem létező) határon, ki is álltam a parkolóba, ahol láttam, több napocskás kocsi is várakozik. Csak mikor az egyik mellé soroltam, vettem észre, hogy épp bent áll egy rendőrautó is, egy román kollégát ellenőriztek éppen. Kivártam, amíg végeznek, (a magyar kolléga nem tudott segíteni, neki volt a kocsiban automata), és udvariasan leszólítottam őket.
Nehezen, de megértették, mit szeretnék megtudni, és hosszas tanakodás után arra jutottak, hogy a leg- közelebb csehben, onnan mintegy 45 kilométerre találok terminált. Érthető okból nem nagyon akaródzott nekem visszabumlizni ennyit, így azt kezdtem tudakolni, hogy ha a pályáról letérek, hol találhatok vajon terminált. A kolléga, akivel addig elfoglalták magukat, szerencsére tudott németül, és a segítségemre sietett. A derék rendőr még telefonált is valahova, majd rövid idő múlva meglett az eredmény: a második lejárónál menjek le, és onnan 10 km-re lesz egy Aral-kút, ahol meg tudom venni azt az átkozott papírfecnit. De azt is elmutogatta, hogy ha addig netán belebotlunk egy portyázó BAG-s (Bundesamt für Güterverkehr (Szövetségi Áruszállítási Hivatal, BAG) ) kocsiba, akkor nekünk annyi. Nos, jelentem, megúsztuk! Ha nem is könnyen, de megtaláltuk, a cetlit megvettük, innen már mehettünk is a felrakóra. Az egész nem került egy óránknál, és kb 30 kilométernél többe.
Ha összeadnánk, hogy január óta, mióta ezekkel az autókkal dolgozunk, és keresgéltük Németország-szerte a Toll automatákat, mennyi időt és üzemanyagot pazaroltunk el, szerintem megdöbbenne minden érdekelt. Állítólag 30.000 Huf körüli összegbe kerülne egy autóba az automata beszerelése, (januárban még azt mondta a vezetés, hogy heteken belül visszateszik, csak átírják az új cégre), szóval szerintem cégszinten ennek a többszöröse ment el.
Ezután eseménytelen és legfőképpen stau-mentes út után, dél körül a felrakón voltunk. Pont kifogtuk az ebédidőt, de legalább mi is kifújhattuk magunkat. Rakományunkra már nem emlékszem, de az itt van nekem a kisokosban, hogy alig 7 tonnát nyomott.. Fél kettőkor már robogtunk is vissza a határ, így Magyarország felé. Sulejovice mellett, nem sokkal a határ után álltunk meg 18 óra magasságában. Szűk 600 km sikerült aznapra, viszont nem mertem kockáztatni, hogy beljebb menjek Csehbe, és esetleg nem találok már szabad parkolót. Épp belefértem a munkaidőmbe, jó volt ez így. Innen már csak egy laza műszaknyira volt a lerakó, úgy terveztem, délutánra ott leszek másnap, leszednek, és letámasztom a verdát pár napra, hogy aztán hétfőn, immár Krisztiánnal folytassam az utamat. Végül is minden klappolt, 13.-án (július) délután leraktam szerencsésen, kocsi a Nagykörire, én meg 4 (!!!) teljes napra hazamehettem. Várt a család, egy felejthetetlen ünneplés, (25. házassági évforduló), hogy aztán kipihenve, felfrissülve indulhassunk Spanyolországba immár Krisztiánnal.
Krisz ugyanis eddig nyári gyakorlaton volt a Dunaferr-nél, ekkorra már repesve várta, hogy szokásos nyári útját elkezdhesse mellettem-velem. Jó előre bebiztosítottam, hogy ne legyen fennakadás, bejelentettem a főnököknek is, hogy jönni fog, nem vállalok erre az időre tanulót, a nyár hátralévő része a családé. Ezen felül fiam még folyamatosan b@sztatta is Józsit a Face-n keresztül is, hogy nehogy elfelejtse: mindenáron szeretne eljutni vagy Spanyolba, minimum Henaresig, vagy Portugáliába. De jó lett volna neki Finn felé is... Végül is mindegy volt, csak jó messze legyen. Én reménykedtem a déli irányban, nem nagyon kívánkoztam északra, a lengyel inspekcija-nak még a gondolatától felállt a hátamon szőr. ("a Lengyel-Magyar két jó barát"...mondóka már régen nem érvényes náluk, előszeretettel szívatják a magyar kamionosokat, horrorisztikus büntiket kiosztva öregbítik jó hírüket."
Szóval, én erősen reménykedtem, hogy nem a Baltikum fele visz majd utam az elkövetkező napokban. Szerencsére így is lett, pénteken hívott Józsi, hogy sajnos Portugál utat nem, viszont egy Henarest sikerült nekünk leakasztani, így hétfőn irány Jászberény, és tűz le Spanyolba. Krisztián majd kiugrott a bőréből, azonnal lázas számolásba kezdtünk, hogy Jungiban mindenlképpen meg tudjuk látogatni az El Mirador-t. Nagyon régen vágyott már rá, minden erőmmel azon voltam, hogy elvigyem oda.
Gyorsan eltelt az itthoni hétvége, vasárnap Gergő feltaxizott velünk Pestre, fiam becuccolt, és hétfőn fél ötkor már gurultunk is az Electrolux Jászberényi gyárához felrakni. A kocsi nem lett tengelyes a szűk 5 tonna hűtőtől, amit nem is nagyon bántam, előre gondolva a Spanyol pálya sajátosságaira. (mindig felfele, vagy széllel szemben...)
A gyors rakodást követően, délben már indulhattunk is Szlovénia felé.Első megállónk Sezana, 21.55-kor. (aki most itt felkapná a fejét, és buzgó számolásba kezdene a munkaidőt illetően, ne tegye. Az autó korongos, a többit mindenki fantáziájára bízom...)
Az aznapi penzum közel 750 km, elégedett vagyok magunkkal! Másnap, kedden, kevéssel 9 után lódultunk neki a távnak, hogy mintegy 670 km legyűrése után Ventimiglia-ban hajtsuk álomra fejünket. Kicsivel este hat után be is gurultam a parkolóba, ahol már állt jó pár kolléga. Fiam még sosem járt erre, egyből nyakába kapta a fényképezőgépet, és a telefonját, majd elindult netet keresni. Minden áron le akart menni a tengerhez is, de erről szerencsére sikerült lebeszélnünk. Nyílt LANT-t viszont talált, így tudott kicsit csevegni a családdal, és a barátnőjével is. Amíg ő bóklászott, én összeütöttem egy gyors vacsorát, majd kaja után hamar eltettük magunkat másnapra.
Másnapra várt minket Jungera, és a Mirador! Reggel ötkor kávé, meg a szokásos procedúrák után, indultunk is. Alig több, mint 500 km, kényelmes etap lesz, és pont ebédre érünk a kajáldához. Reggel már nem is ettünk, készültünk a dőzsölésre.Hispánia földjére pont délben értünk, alig húsz perccel később már az étterem előtt álltunk. A kocsit a közeli SHELL-kútnál hagytam, egy kolléga rajta tartotta a szemét, amíg mi bent voltunk az étteremben. Nekem már nem volt meglepetés, de Krisztián azt se tudta, hova nyúljon, mit szedjen, gyerekes örömmel és zavartsággal cikázott a pultok között. Én pillanatok alatt elteltem, onnantól már csak néztem, milyen pusztítást végez csemetém a kajarengetegben. Rákot, halat, húsokat, sütiket, salátákat váltogatott, mígnem már a lélegzetvétel is nehezére esett. Még a csigát is megkóstoltattam vele, megette ugyan, de máig nem ez a kedvenc kajája...
Vagy két óra elteltével, egy gyötrelem volt visszasétálni a kocsihoz. Innen már csak a Padrosa parkolóig kellett eljutnunk, ahol megálltunk éjszakára.Délután 4-kor zártam a műszakot, fürdés, majd a család következett....
Itt most abbahagyom az írást egy rövid időre, de amíg itthon vagyok, befejezem, megígérem. Legyen ez effajta "előzetes". Rendesen idezsibbadtam a gép mögé, úgy kell nekem, minek hanyagoltam ennyire el! Most elköszönök, a képeket nejem folyamatosan nyomja fel az albumba. Addig is mindenkinek szép napot-napokat, a viszont látásra!
Október 27.-még mindig otthon...
Ahogy megígértem, folytatom is. Tehát a Padrosa-i megérkezést követően fürdés, majd a család következett. Szerencsére a főépülettől nem messze volt hely a parkolóban, így nem kellett elgyötört testünket bevonszolunk ahhoz, hogy legyen netünk. Túl hosszú ott-tartózkodásra nem készültünk, miután a lerakónk Henaresben másnap 22 órai volt, és igyekeztem úgy időzíteni, hogy a pihenőre is maradjon majd időnk. Ez is érdekes egyébként, mert ott a book nem is a lerakási, hanem a jelentkezési időt jelenti. Magyarán, akkor kell bejelentkezni, és jelezni kell, mikor jár le a pihenő. De ennek reggel 6.-ig meg kell lennie, máskülönben nem szednek le. ki van ez találva! Miután a hátralévő táv jó 700 km, nagyon ki van centizve a vezetési idő. Igaz, lehet haladni a spanyol pályán, de előfordulhat bármi, és akkor már is borul a menetrend.
Miután kicsaládoztuk magunkat, visszavonultunk az autóba. Én, hosszas vívódás után összeraktam a tv-t is, hiányzott már egy kis hazai. Sajna, magyar adó nem jött össze csak a Duna, úgy látszik, a kis tányér nem mindig elég. Nem baj, úgy is csak háttérzajnak volt, miután javarészt a kocsi mellett-előtt beszélgettünk. Aztán csak beesteledett, eltettük magunkat másnapra. Korai ébresztőt terveztem, a már említett okok miatt. ha most azt írnám, jót aludtunk, szerintem hazudnék. A tele gyomor keményen bosszút állt. Hason eleve esélytelen volt a dolog, máshogy meg nem tudok aludni. Mikor nagy sokára elzsibbadtam, akkor meg hatalmas csülkök, húsok, meg sütemények elől menekültem. Egyszóval csak forgolódás volt, alig vártam a reggelt. Szerintem ezzel Krisz sem volt máshogy.
Azért csak megvirradt valahogy, reggel hatkor már ketyegett a műszak, kávé, gyógyszerek bevétele, csipa eltávolítása, és egy kollégával együtt, nekivágtunk az etapnak. Az idő jó volt, a táv legyűrhető, egy kora esti érkezést prognosztizáltam magunknak. Csak az egyre melegedő idővel volt bajom. Ahogy haladtunk befelé az országban, mintha valaki srófolta volna fel a képzeletbeli potit a hősugárzón. Előbb 30, majd 32, 33, 35, így tovább...Végül, mire Henaresbe értünk, igazán kellemes, baráti 38 fokot mutatott a kocsi computere.Hiába volt ekkorra délután hat óra, a nap az ég tetején, és nagyon olyannak tűnt, mintha sose akarna eltűnni a horizont mögött. Amíg a kocsiban ülsz, és megy a klíma, semmi gond. De mihelyt megállsz, és leállítod a motort...! Mintha egy üstben gubbasztanál, és alattad buzgón tüzelnének. A kasztni egy perc alatt felmelegszik a naptól, az addig dolgozó motor is hősugárzóként kezd funkcionálni, ez is hozzátesz pár fokot. Ha leengeded az ablakokat, némi huzat reményében, másodpercek alatt kis legyek tömege zúdul a fülkébe, hogy aztán még egy hét múlva is zümmögjön bent pár darab, Európa másik felén. Mondjuk, ez kivédhető szúnyoghálóval, nekünk volt is az ablakokon, de a levegő nem mozdul, úgyhogy van ott minden, csak huzat nem.
Krisztián hősiesen tűrt, de láttam rajta, nagyon nincs ínyére a trópusi hőség. Ő már 25 foknál szenved, és ennek a legtöbbször hangot is ad. Most nem tette, miután még az út elején megígértettem vele, hogy nem fog nyafogni. Ő akart ide jönni, tessék, megkapta! Tehát beálltam a parkolóba a kollégák közé, a kocsi elejét felnyitottam, hogy a hő inkább arrafelé sugározzon a pattogva hűlő aggregátból, felpattintottam egy sört a készletből, és vártuk, hogy este legyen. Itt nem nagyon tud az emberfia mit csinálni, csak párolódik a saját levében. Mi is vagy épp ittunk, (nem feltétlen kell sörre gondolni) vagy izzadtunk. De leginkább izzadtunk. A placcon nem nagyon lehet ácsorogni a legyek miatt, árnyék gyakorlatilag a kocsik alatt inkább, mint mellettük, főzni nem nagyon akaródzik, a fülkében egy max fokozaton izzó szauna, igazán idilli hely a pihenésre. Valahogy azért csak este lett, némileg enyhült a forróság is, fél tízkor bejelentkeztünk a portán. Én hajnali 3-as időt kértem, 4-re tettek, addigra bőven megvolt a pihenőm. Visszasétáltunk a kocsihoz, és megpróbáltunk aludni pár órát.
Folyt. köv....
