Nekem szintén a Slayer ugrott be róla, de bennem inkább a God Hates Us All-t idézte fel az album.

Slayert keveset hallgatok, a SoH-t nem is ismerem igazán. Lehet, ha jobban ismerném, nálam is "arra hajazna" a Death Magnetic.

Szerintem semmi köze ennek a lemeznek zeneileg a Slayerhez. Na jó, egy kivétel, az All nightmare long című szám egyes részei egy az egyben a Black magic-ből vannak kopipésztelve, de ezt leszámítva nem találkoztam semmilyen lopással

Nem konkrét lopásról beszélünk mi sem szerintem, hanem stílusjegyekről, amiket természetesen nem sajátított ki a Slayer, de, ha meghallod, akkor ez az együttes ugrik be... Gitároztam már épp elég Slayer-t és szerintem pl. az All nightmare long eleje tipikus, de ez persze magánvélemény. Bár vagyunk így ezzel már hárman legalább...

Oks, nem olvastalak elég figyelmesen, most látom, hogy az All...-t te is említetted...
Amúgy most benyomtam a lemezt és megint más a véleményem róla, mint legutóbb volt, más hatásokat hallok, szal érnie kell ennek még.

Na, ma megvettem a digipack-os változatot a Death Magnetic-ből. Kemény 5 eFt volt.

Előre is bocs, hogy kicsit hosszú leszek, de megosztanám a véleményem én is a Metallica elmúlt 20 évéről és az új albumig vezető útról, mielőtt kitérnék az új lemezre.

Első körben leszögezném, hogy '88 óta hallgatom a Metallica-t. Akkor jutottam abba az életkorba, amikor elkezdett érdekelni ez a műfaj is. Nem sokkal később visszamenőleg megvettem az összes albumot CD-n, így a Kill 'em All-t, a Ride The Lightning-ot, a Master of Puppets-et is az ...and Justice For All mellé. Nagyon tetszettek a lemezek, bár az első még kicsit puritán volt, de az ütős riffek és témát nagyon felvitték azt a lemezt is.

Talán az első két lemezt hallgattam a legkevesebbet, a Puppets és a Justice sokkal jobban lekötött, habár a Justice stúdiótechnikailag minden idők egyik legelcseszettebb lemeze lett: hangos gitárok, hangos dobok, bass meg lekeverve a picsába. Ezt azzal magyarázták, hogy éreztetni akarták a '86-ban elhunyt Cliff Burton után maradt űrt és nem adtak igazán teret az újonc Jason Newsted (Newkid)-nek. Ezzel takarosan tönkre is vágták a lemezt, ami egyébként talán a legagresszívabb és legpörgősebb Metallica lemez mind a mai napig, a megtestesült tökély, újrajátszhatatlanul túldíszített gitárszólókkal, nagyon kemény riffekkel és néhol észtveszelytő tempóval, ezt az egy szépséghibát leszámítva. (a youtube-on egyébként hallható minden Justice számnak olyan verziója is (with added bass), ahol egy srác alápengeti a basszustémákat úgy, hogy nincs háttérbe nyomva a basszgitár. Rögtön dübörög is a lemez és házat lehet vele bontani.)

Valamilyen szinten szerencsések voltak ezzel a basszuslekeverős döntéssel, ugyanis ennek kapcsán figyelt fel rájuk a későbbi producerük Bob Rock (aki a Payolas egy alapítótagja és aki számos egyéb nagy nevet, mint pl. Bon Jovi, The Cult, Mötley Crüe, Cher, Skid Row, Bryan Adams, The Offspring is producerált). Ő volt az, aki rámutatott, hogy ott követik el a legnagyobb hibát, hogy nem azt csinálják, amit élőben - nevezetesen, hogy a basszust kellene előtérbe hozni, mert attól lesz a zenének "teste", attól lenne a Metallica igazán dübörgő. Ezek után kategorikusan kijelentette, hogy a következő lemezt nemhogy ő akarja keverni, de rögtön producere szeretne lenni. A fiúk ezen először ledöbbentek és elhajtották a francba, majd újragondolták a dolgot (valószínű rájöttek, hogy ennek a Bobby-nak igaza lehet) és bevették producernek.

El is indultak az új lemez előkészületei és az írási procedúra után - főként Bob-nak köszönhetően - egy végtelenül hosszú stúdiózási folyamat vette kezdetét, amely végül 9 hónap után ért véget (pont, mint egy terhesség). A lemez elkészítése a tagoknak összesen majd' 2 évbe került és hármójuk házassága ment rá. De megérte, mert megszületett - véleményem szerint - minden idők legtökéletesebb, legletisztultabb lemeze: a cím nélküli Black Album, ami azóta is fogalom és etalon, nemcsak a műfajon belül, de a hangmérnökök közt is. Nem tudnék kivetnivalót találni benne, tökéletes számok, tökéletes hangszerelés, gyönyörűen kimunkált hangzás, minden szempontból mestermű, Hi-Fi tesztlemez. Megjelenése után 5 éven át hallgattam, nem múlt úgy el hét, hogy ne ment volna végig a CD a lejátszómban. Rengeteg ősrajongó zúdult fel a lemez kapcsán (én is ismerek jópárat személyesen), hogy Bob Rock mennyire kicseszett ezzel a bandával, merthogy elvitte őket a mainstream irányába. Csak csóválom a fejem ezeket a véleményeket hallva és kérdem, miért: azért, mert a lemezen van egy Nothing Else Matters (ami egyébként szerintem a legszebb lírájuk), meg egy The Unforgiven (ami szintén méltó nagy lírájuk)? Vagy azért, mert írtak egy Enter Sandman-t, ami attól lett ilyen nagy elcsépelt sláger, mert maga volt a tökély? Ezzel szemben van rajta egy Sad But True, amit viszont a mai napig a nagy öregek is úgy emlegetnek, hogy a leghúzósabb riff a trash metal műfajban. Szerintem nem Bob Rock csinált belőlük mainstream-sztárt, hanem ők maguk jutottak el egy olyan szintre, amikor elkezdtek olyan számokat írni, ami már esetleg nagyobb tömegeket is megérint. Magam is zenészkedem (szólógitár) 12 éve és azt hiszem ahova a Metallica eljutott '91-ben, az egy hosszas zenei érés következménye és korántsem csak Bob Rock-nak tudható be, hisz ő elsődlegesen csak finomító ötletekkel rukkolt elő, illetve a lemez technikai hátterét igazgatta. Egy szó mint száz: a fekete album egyértelműen meghozta a zenekar számára a méltó elismerést, szerintem a legjobb lemezük. Ezek után egy majd' 2 évig tartó turnéra indult a banda, amelyről több film is készült. Ezek a koncertek fantasztikus hangulatot árasztanak, érezni, hogy a Metallica fürdik a sikerben, nagyon jól működik a banda, élvezik, amit csinálnak és amit csinálnak, azt nagyon jól is csinálják.

Sokan azt mondják, hogy már a Black Album-ot sem kellett volna kiadni, sokan vannak azon az állásponton, hogy az azt követő sikerek után kellett volna visszavonulni. Egyik állásponttal sem tudok azonosulni, szerintem a Metallica korántsem égett még ki a Black Album-mal. 1996-ban véghezvittek egy olyan dolgot, amit csak igen kevesen (ebben a műfajban meg pláne) mernek meglépni: totális imidzsváltás. Gyökeresen más zenei alapok, rövid haj, új desing, teljesen más üzletpolitika. Megjelent a sokak által utált és földbedöngölt Load. Emlékszem és szerintem azóta sem nagyon volt olyan lemez, amit annyira vártam volna, hisz a Black Album számomra a tökély volt (azóta is az). Izgatottan tettem a lemezt a lejátszóba '96 májusában és első hallgatás után nem is hittem a fülemnek: mintha nem a Black Album szerzőit hallanám. Pedig a producer Bob Rock. Lejátszottam újra a lemezt és még mindig furcsa volt. Aztán lejátszottam újra egyben, immár harmadszor és elkezdtem érteni, hogy mi történt. Aztán negyedszerre teljesen azonosultam vele és megláttam benne a zsenialitást. Csupán csak annyi történt, hogy a srácok 33 éves fejjel belátták, amit sok más, hasonló kaliberű zenész meg 60 évesen sem képes elfogadni: váltani kell. Erre márcsak azért is szükség volt, mert a Black Album után abban a stílusban már nem volt mit nyújtani és ezt ők is tudták. Léptek egy merészet: lehangolták a gitárokat fél hanggal mélyebbre, Hetfield elkezdte képezni a hangját és elkezdtek nagyobb tömegeket megérintő számokat írni. Ennek okait lehetne keresgetni a pénzéhességben, a nagyobb hírnév utáni vágyban, de aki ismeri a banda és a tagok élettörténetét, az tudja, hogy nem elsősorban erről volt szó. Számos rádiósláger a lemezről (mint pl. az Until It Sleeps, vagy a Mama Said) például azért lett lágy és mainstream-szerű, mert súlyos magánéleti problémákat feszeget (előbbi Hetfield anyjának rákja, utóbbi anyjához való viszonya), amiket egyszerűen nem lehet üvöltve, headbangelve előadni. Egyszerűen arról van szó, hogy ahogy a tagok öregedtek és élték az életüket, egyre több olyan dolog történt velük, amelyet a művészetükben is ki akartak fejezni és erre a kőkemény metal nem mindig alkalmas (bár a Black Albumon ez sikerült - a The God That Failed szintén Hetfield-es téma: rendkívül vallásos apja halála után fordul kérdően apja szelleméhez, aki szerinte egy bukott istent követett életében, hisz korán eltávozott).
Mindezen túl zenész-füllel hallgatva a Load a legváltozatosabb, legkomplexebb és leginkább kidolgozott Metallica lemez, rendkívül sok, izgalmas és új megoldással, egy igazi kísérletező lemez, köszönhetően a tagok élettapasztalatának és a kor technikai színvonalbeli előrelépésének. Az évek során nagyon sokat hallottam azokat a véleményeket (és nagyon elegem is lett belőlük), hogy a Load-dal mennyire mellényúlt a Metallica. Szerintem ez semmilyen szempontból sem igaz, ezt azok mondják, akik elvakultan az ős-trash-metal műfaj rajongói, abszolút nem nyitottak zeneileg és képesek 20 éven át ugyanazokon a sablonokon nyugvó számokat hallgatni. Jópár számban fellelhető a régi Metallica ezen a lemezen is. Mindemellett egy zeneileg megújulni képes bandát láthattunk ennek a lemeznek a kapcsán, akiknek sikerült nyitniuk egy új közönség felé is, mégha ezzel el is veszettek jópár ősrajongót. Aki azonban komoly rajongó az tolerál egy ilyen lépést és megveszi a lemezt, ami ráadásul nagyonis jó, csak kicsit más.
Az album egyébként simán első lett a 200-as Billboard-on, a UK Album Charts-on és az Ausztrál lemezlistákon is.

A Reload-dal kapcsolatban nem sok újat lehet elmondani: az egy évvel a Load után megjelenő lemez hangulata nagyon hasonló, de hajszálnyival azért mégis gyengébb, mint elődje. Nem kell messzire menni az okért: a két lemez dalai egyidőben íródtak és a fiúk a Load-ra válogatták a jobban sikerült darabokat, a Reload-ra pedig már csak pár húzócím és a sablonosabb számok jutottak. Mondjuk az Unforgiven II már erről a lemezről is lemaradhatott volna, vagy legalább ne ilyen címet adtak volna neki. Nekem az erőltetett volt. Ezen felül lehagyhatták volna a Slither-t is, ami gyakorlatilag az Enter Sandman visszafelé. Ettől függetlenül a lemez teljesen hallgatható, 200-as Billboard-on első, UK-ben negyedik. A producer Bob Rock.

Ezek után 1998-ban kiadták a dupla Garage Inc. feldolgozáslemezt, ami gyakorlatilag egy jutalomjáték: az első lemezen kedvenc előadóik kedvenc számait dolgozták fel világszínvonal feletti szinten. Egy rendkívül jól hangszerelt, az új stílusjegyekkel felvértezett, ereje teljében levő Metallica-t hallunk, nagyon jól összeválogatott számokkal. A második lemezen helyet kapott egy már 1987-ben kiadott EP, az $5.98 című, ami Jason Newsted debütálása után került felvételre és szintén feldolgozásokat tartalmaz, valamint pl. a Metallica által a Freddie Mercury emlékkoncerten eljátszott Queen-feldolgozás, a Stone Cold Crazy is. Igazi csemege volt ez a lemez is a szélesebb műfajskálán mozgó zenerajongóknak, a kőrajongók persze ismét csak fanyalogtak, nekik csak a második lemez tetszett ebből a dupla CD-ből. Én rendkívüli módon élveztem ezt a lemezt is, briliáns stúdiómunka volt ez is. A producer Bob Rock.

1999-ben a Metallica csodát művelt: még a Black Album készítésekor kerültek kapcsolatba (egyébként pont a Nothing Else Matters kapcsán) az azóta már sajnos elhunyt Michael Kamen-nel, aki már akkor megpedzette a srácoknak egy közös koncert lehetőségét egy szimfonikus zenekarral. Kamen korábban már több alkalommal ötvözött műfajokat, megcsinálta ezt a Pink Floyd-dal, az Aerosmith-szel és számos más, nagy nevű előadóval. A srácok ekkor csak legyintettek (nem hiába, lassú felfogásúak voltak mindig). 1997-ben viszont észbekaptak és felkeresték Kamen-t, aki elvállalta a dolgot. 1999. áprilisára össze is állt a dolog és egy fantasztikus koncertet adtak San Francisco-ban, amelyből elkészült a koncertlemez és DVD. Egyik-másik szám kicsit erőltetettnek hangozhat, azonban számos dalnál (pl. a nyitószám The Call of Ktulu) valami elképesztően jól sikerült a fúzió és azóta is sokkal szívesebben hallgatom az S & M verziót, mint az eredetit. A producer Bob Rock.

2000-ben a Metallica felvette utolsó dalát Jason Newsted-del: ez volt a Mission: Impossible 2. c. film betétdala a gyengécskére sikerült I Disappear. Newsted 2001. január 17-én végleg kivált a bandából. A hivatalos indoklásban magán- és személyes-okokra, valamint a zenélés következtében elszenvedett sérülésekre (ugye a sok headbang) hivatkozott. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy a kiválásra azért került sor, mert Hetfield korlátozta abban, hogy Newsted szólóprojektbe kezdjen az Echobrain-nel. Hetfield féltékeny lett és azzal próbálta indokolni döntését, hogy Newsted projektje a Metallica-tól vonná el az erőforrást. Kicsit álszent volt Hetfield, hisz neki is voltak Metallica-n kívüli projektjei, de ő azzal védekezett, hogy azok nem az ő nevén futnak, nem ő próbálja eladni őket és pláne nem megy turnézni ezek kapcsán. Nem mintha Newsted-nél ez szóba került volna, de meglehetősen homályos a téma. Ettől függetlenül Newsted-nek elege lett és közölte, hogy akkor ő dobbant, amire az indulat hevében Hetfield és Ulrich rá is bólintott. Newsted egy ideig futott az Echobrain-nel, majd átnyergelt Ozzy Osbourne mellé (milyen érdekes, helycsere Trujillo-val), végül a Voivod nevű formációban is helyet foglalt.

Számomra eddig tartott a Metallica, itt valami olyasmi indult el, aminek nem lett volna szabad. A Metallica - véleményem szerint - akkor lett volna a legbölcsebb, ha ekkor kiáll a nyilvánosság elé és bejelenti visszavonulását. Istenként vonulhattak volna be a zenei történelembe (a már ekkor megosztott rajongótábor ellenére is), ha az S & M után közlik, hogy nincs tovább. De nem, a görcsös akarás erősebb volt, Hetfield erősen inni kezdett (korábban sem vetette meg az italt), aminek az lett a vége, hogy mindenre képtelen lett, ami az együttműködéssel ez az alkotómunkával kapcsolatos. Ezt gyönyörűen feldolgozza a Some Kind of Monster c. mozifilm is. Totális az érdektelenség a tagok között, Hetfield-nek az elvonó után a család is elvonja a figyelmét, Lars őrjöng, Kirk meg csak csendben hallgat, basszgitáros nincs. Totális válság. Kínkeservesen összeszenvednek néhány riffet és pár, depresszió-ihlette erőltetett dalszöveget. Nincs pre-produkciós előkészület, minden élesben megy a (saját) stúdióban, ami rendkívül nyomasztó. Bob Rock nem sok mindent tud kezdeni a padlón levő bandával, próbál hozzátenni a dalokhoz, de a tagokhoz minden nap szerződéses pszichiáter jár. Basszgitáros híján Bob Rock játssza fel a basszustémákat. Majd a lemez megjelenésére összekaparják Robert Trujillo-t (ex-Ozzy Osborne tag), aki nagyon jó gitáros, de véleményem szerint csöppet sem illik a korábbi Metallica-imidzsbe.
A lemez 2003. júniusában megjelenik és valami olyasmi szól róla, ami még a hozzám hasonló nyitott füleknek is idegen. Rendkívül puritán dalok, egy-két ötletes riff, de inkább csak kínlódás, semmi gitárszóló, tartalmatlan dalszövegek és egy üvöltöző Hetfield. Egy-két számnál megmozdul valami az emberben, de leginkább semmit sem vált ki. Gondoltam, hogy csak elsőre furcsa, mint ahogy az lenni szokott ezért meghallgattam újra. És újra és újra és újra. De semmi. Csak azt tudtam leszűrni, hogy ez a banda szenved. Szenved, de rendkívül jól promótálja és ezt is el tudja adni. Szenved és csak árnyéka mindenkori önmagának, vagy még az sem. Egy még középszerűnek sem nevezhető lemezt el tudott adni, mert hozzácsapott egy DVD-t is, amin ők láthatók próba közben. De mi látható a lemezen: egy megöregedett és teljesen eltorzult Hetfield, egy idegbajos Lars, egy közönyös Hammett és egy beilleszkedni próbáló Trujillo. A lemezt sok fellépés követi, hisz be kell dobni az új srácot a mélyvízbe és ez is egy érdekes jelenség, mert élőben a banda működik. A korábbi számok jól szólnak, az újakból meg élőben se jön ki több, mint a lemezről. Ez kérem a kiégés tipikus jele.

Ezek után mintegy 20.000 rajongó aláírásával benyújtásra kerül egy petíció, amely Bob Rock ellen irányul és követelik a bandától, hogy tegye lapátra a producert, merthogy ő az, aki felelős a Metallica hosszú évek óta tartó mélyrepüléséért (ők úgy gondolják, hogy a Metallica a Justice-lemezt követő időszak óta mélyrepül), mert ráerőlteti saját stílusát a bandára. A Metallica meg mint a kezesbárány rábólint és a pszichiáter után Bob Rock-ot is kirúgja. Azt a Bob Rock-ot, akinek széles körben való elismertségét és a számos díját köszönheti és akit most kiváló bűnbakként lehetett beállítani. Az új producer Rick Rubin lesz.

Már 2004-ben megindultak a kiszivárogtatások az új lemezzel kapcsolatban. Elmondásuk szerint már akkor közel 30 demójuk és legalább 50 órányi jam-jük van rögzítve (ja, na persze), amik potenciális jelöltek az új albumra. Aztán jönnek az ehhez hasonló infók még közel 3 éven keresztül és még nyoma sincs annak sem, hogy stúdióba vonulnának. Ez szerintem több potenciális demo-nál nem egészen így szokott működni. Végül a banda 2007. márciusában elkezdi a felvételeket, amelyek egész 2008. májusáig tartanak. Aki már járt stúdióban az tudja (de aki nem, az is), hogy ez elképesztően hosszú idő (még ha saját stúdióról van szó, akkor is). 2008. júliusában bejelentik, hogy a lemez címe Death Magnetic lesz és prognosztizálják a 2008. szeptember 12-i megjelenést. A korábban koncerten hallott számok közül single-ként is megjelenik a Cyanide. Klipp készül a The Day That Never Comes-ból és single lesz a My Apocalypse is. Pár napja az összes szám meghallgatható a Metallica honlapján is. (ez nagy szó Ulrich elhíresült Napster-ellenes kivonulásának tükrében) A számokat felszínesen meghallgattam, vegyes érzelmek kavarogtak bennem: a banda próbál megtartani valamit (leginkább a kalapálós zenei alapot) a St. Anger-ből, de próbál visszahúzni a Load-os irányvonalhoz is, ugyanakkor kétségbeesetten keresi régi önmagát (Puppets-éra), merthát a rajongók ugye azt szeretnék hallani, ezért kellett kirúgni Bob Rock-ot.

Na mondom, úgyis kötelező vétel, mégiscsak ma van a megjelenés, elmegyek, megveszem. (Mikor megláttam a tracklist-en a The Unforgiven III címet, azt hittem elsírom magam kínomban. Ez már fájdalmasan szánalomra méltó, ráadásul úgy kuka az egész dal, ahogy van. Így lerombolni egy legendát, pfff...)
A vélemény? Négyszer hallgattam végig a lemezt, egyes számokat már többször is. Elsőre határozottan nem tetszett. Másodikra kb. kialakult, hogy mely számok mennek a kukába és melyek akadnak fenn a rostán. Harmadikra egyes számokkal már nagyjából kibékültem.
A legtöbb dallal az a problémám, hogy már-már punk-rock szerű dobalapjuk van. Nem értem Lars miért erőlteti ezt, ráadásul rendkívül idegesítő ritmusváltások jellemzik a számokat. Egyébként meg minél gyorsabb a tempó, annál inkább kijönnek Lars hibái, nem olyan nagy dobos ő, mint amilyen szeretne lenni. Ráadásul az idő sem áll már az ő oldalán, túl van a csúcson, ez vitathatatlan.
A számok koncepciójával is problémáim vannak. Egyes számok monotonok, unalomig ismételt riffekkel, másokban meg egymásra dobálva ott vannak az össze nem illő ötletek. Egyébként egy csomó önismétlést vélek felfedezni:
- akárki akármit mond, az első szám, a That Was Just Your Life egy az egyben a Dyer's Eve a Justice-ról (hallgassátok csak meg a refrént).
- a The End of The Line fő riffje már megvolt a Shoot Me Again-ben is a St. Anger-en.
- a The Day That Never Comes-ban ott van az I Disappear-ből egy teljes taktus a szám közepe felé (4:06-tól), a szóló meg abszolút korábbiakból (főleg Justice-os szólókból) összerakott, még a One szólójából is van benne egy teljes lefutás (7:00). Egyébként talán ez a dal a leg-rádióbarátabb, talán ezért készült ebből is a klip.
Az Unforgiven III-at említésre sem méltatom, biztos készül ebből is klip. "De jó lesz." Na erre már én is azt mondom, hogy na ez a gusztustalan mainstream-üldözés.

Általánosságban elmondható, hogy sok az önismétlés, a már bevált elemeket próbálták meg észrevétlenül átlopni (tényleg azt hitték nem szúrjuk ki?). Több dalban érzek "döccenést" és furcsa váltást, nem tudták a különféle ötleteket egy számba simítani. A szólókat illetően is jellemző a koncepciótlanság és a túldíszítettség, némelyiket Kirk sem fogja tudni kétszer ugyanúgy előadni.
Egy-két dal azonban kezd működni nálam: a That Was Just Your Life az önismétlés ellenére nem rossz, a Broken, Beat & Scarred is adja az ívet, az All Nightmare Long és a Cyanide is kezd tetszeni. (egyébként a Cyanide volt tán az egyetlen, ami elsőre megfogott). A The Judas Kiss nálam pengeélen táncol, még nem tudtam megemészteni, de lehet, hogy kukás lesz az is. A Suicide & Redemption érdekes próbálkozás, 20 év után újra instrumentálist játszik a Metallica. Ezt a dalt még emésztenem kell. A My Apocalypse nekem kicsit zsúfoltnak tűnt.

Zenészfüllel a legszembetűnőbb, hogy a Load óta fél hanggal lentebb játszó Metallica most visszatért a standard gitárhangoláshoz, Hetfield pedig kevesebbet énekel. Továbbra is erőltetik a gyorsabb tempót, ami szerintem annyira nem jó, ezen felül a pergődob nekem még mindig feszes, bár már lazult az Anger óta.

Egyébként az artwork tetszetős: a digipack-osat (kihajtogatós papírok) vettem. Középen egy koporsó alakú kivágás az összes lapon, a főborítón a koporsó alakját egy fólia fedi, amire rá van szitázva a Metallica és a Death Magnetic felirat, az utolsó oldalon pedig maga a koporsó látható. Az összes lapon egy fotó van, amelyikbe valahogyan illeszkedik a kiásott sír, alján a koporsóval. Ötletes megoldás, egyébként a fotós a már megszokott és legendás Anton Corbijn. Szóval magát a lemezt vizuális élmény kézben tartani és lapozgatni. Reméljük a koporsó-motívum nem akarja a banda végét és temetését is jelenteni.

Fura érzés ezt a lemezt hallgatni. Kicsit tényleg úgy érzem, hogy próbálnak visszanyúlni a gyökerekhez, a boldog évekhez még a Black Album előtt, ugyanakkor érzem rajta azt a megkeseredettséget, ami abból fakad, amit a 2000-es években átéltek (főleg Hetfield). Szerintem Hetfield hatása és gondolatvilága nagyon erősen érződik a lemezen, mind zenében, mind a szövegekben. Próbálkoznak újra csúcsra törni, de ez már nem az a Metallica, amit én annyira szerettem. Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy ez egy már közel kiégett banda próbálkozása, amiben még fel-fel csillan néha olyasmi, amiben látok fantáziát.

A St. Anger-hez képest azért hallgathatóbb a lemez, vagy nem is hallgathatóbb, de mindenképpen változatosabb.
A St. Anger-nél ugye az volt a magyarázat arra, hogy ilyen lett, mert egy "dühkiadó" lemeznek aposztrofálták. Kíváncsi leszek a fogadtatásra és kíváncsi leszek, hogyha nem a nekik megfelelő lesz a fogadtatás, akkor mit tudnak felhozni mentségükre. Mondjuk szerintem a fogadtatás sokkal kedvezőbb lesz, mint az Anger-é volt, azóta a zenei kultúra is változott, meg azért mégiscsak dögösebb a lemez, na. Több millió példányszámban fog elkelni, a soványabb eladásokért meg valószínűleg az Internet lesz okolható, aminek dömpingje még erősebb, mint 2003-ban volt.
Egy szó mint száz: egy több, mint 3 éven át érlelődő, és közel másfél évig készülő lemeztől (pláne, ha a borítón a Metallica felirat látható) nem teljesen ezt várná az ember. Legalábbis én nem pont ezt vártam el (de erre számítottam), különösen azért nem, mert anno Lars úgy harangozta a lemezt, hogy ez lesz az a korong, ami majd betölti az űrt a Justice és a Black Album között. Hát, nekem nem tölti be azt az űrt, szerintem bűn ezt a lemezt a Justice-szal és a Black Albummal egy lapon említeni. Nyomukba se ér, mint ahogy a jelenlegi Metallica a nyolc évvel ezelőttinek sem. Kérdem én: most, hogy Bob Rock már nincs a képben, hajlandóak lesznek-e ugyan belátni az ősrajongók, hogy mégsem ő volt okolható a mélyrepülésért (ami egyébként szerintem csak az Anger óta tart)? Hajlandóak lesznek-e belátni, hogy pontosan Bob Rock volt az, aki miatt a Metallica tudott változatosságot felmutatni?

Mindegy, a lemezt megvettem, hallgatni fogom még jó sokat, és szerintem jobban kibékülök vele, aztán fölteszem a polcra a többi mellé, de nem lesz a kedvencem, ez biztos. Ha jönnek koncertezni, az első sorban leszek, mert már láttam őket élőben és fantasztikusak, a régi számok úgy szólnak, ahogy kell. De ha megszólalnak az ezévtizedbeli dalok, szerintem leállok a headbang-gel és hátrébb jövök az első sorból, mert ez már nem teljesen az én Metallica-m.

Vegyétek a lemezt, hallgassátok és vitassuk meg! Csak megértük ezt is.

Bocs, hogy hosszúra vettem.

[ Szerkesztve ]

Get Moded!

Bár a lemezek megítélésében nem teljesen értünk egyet, azért ez egy nagyon korrekt összefoglalás lett a Metallica pályafutásáról, tényleg kirakhatnád a logout-ra.

Kösz! Gondoljátok érdemes? Csak úgy firkantottam ami eszembe jutott, koncepció nélkül. Sosem írtam logout-ra, hogy kell?

[ Szerkesztve ]

Get Moded!

Csatlakozom - tedd ki.
Egyébként nekem még a 17. meghallgatáskor is változott a véleményem róla.
A Suicide & Redemptiont kb. akkor értettem meg, azóta imádom (még ha a felépítés To live is to die-hoz hasonlít is).

Mivel én is gitáros lenni (~5 éve), ezért bátorkodom egy olyasmi kijelentést tenni, hogy a fő probléma nem (csak) az együttesekkel van, hanem a hangszerekkel, a zene hangjaival. Egyszerűen ugyanazokat a hangokat (rezgéseket) hallod minden zenében, és már mindenki ismeri a skálákat tudatosan vagy tudattalanul. És nincs új skála, mert ahhoz új alaphangok kellenének. Pedig csak ez tudna új dimenziót nyitni.
Ma már a kiénekelhető dallamok száma elképesztően szerény mértékű, már minden érzelmet tükröztek a zenészek, mint kiénekelt dallamokat.

Nem csak a Metallica nem tud igazán újat alkotni, hanem senki más. A baj a "muszájból" való zeneszülés igénye (ego).

1990-95 (de főleg 91-ben) környékén volt az a hihetetlen nagy "spirituális áttörés", amikor a legjobb zenék, legjobb ötletek, legtartalmasabb játékok felszínre kerültek.
Aki élt abban a korszakban, az tudja ezt.
Kb. 2000 óta elvétve találtam bármiféle gyöngyszemet is a művészetek palettáin.

[ Szerkesztve ]

Ez így nem igaz. Kapcsold be az mr2 Petőfi rádiót! Csak az angol nyelven éneklő magyar előadókkal Dunát lehet rekeszteni, sokuk jobban megérdemelné, hogy nemzetközileg is kiadott CD-je legyen, mint ez a mai Metallica. Sok a jó új ötlet, sok a tehetség. Én a problémát inkább abban látom, hogy a műfajok égnek ki egy idő után és az tud nagyon alkotni, aki korábban nem keresztezett dolgokat fuzionál és kísérletez.

Get Moded!

Az írásod alapos és jó, viszont a DM megitélésével egyáltalán nem értek egyet.

Most pedig egy teljesen szubjektív valimi következik a részemről, nem lesz szakmai egyetlen betűje sem kb arról fog szólni, hogy nekem mit jelent a Metallica, hogy, hogyan érinti meg a lelkem, mit sugall, miért szeretem amióta először meghallgattam a Nothing Else Matters-t...

Első csapás (Nothing Else Matters):
Nem tudom mikor és hol hallottam először A SZÁMOT (valami kopott maxiról talán) mert nekem ez a dal a maga egyszerűségében, a "bugyuta" szövegével, unalomig ismert minden akkordjával a zene maga, mintha rólam szólna, ez vagyok én és Nothing Else matters...
Innentől indult be a szenvedély, felkutattam megvettem meghallgattam mindent ami 'tallica volt és létezett, és szépen lassan kiforrott a kép...

Második:
Mi más lehetne mint a Puppets, az album és a dal is egyben, ennél jobb albuma nem volt, nincs és nem is lesz a Metallica-nak, a zsenialitás maga a Battery-vel az élen a Damage, INC-vel bezárólag...

Blacket és Justice-t most kihagyom a részletezésből, mindent leírtál

Harmadik:
Szépen sorban jöttek az albumok, semmi közük nem volt a kronológiához, ahogy szert tettem valamire ami nem volt még meg úgy hallgattam...asszem az S&M DVD volt az újjabb mérföldkő, és ezért most lehet kövezni meg fanyalogni, ahogyan azt néhány FAN (sztem nem azok) szokta, mert szvsz igenis nagy dobás volt bevállalós dolog beállni egy szinfónikus "banda" elé, és elnyomni egy Of Wolf & Man-t vagy egy Wherever I May Roam-ot.
Nem szégyellem bevallani nekem bejön, ráadásul a DVD istenien mixelt, remek felvétel.

És itt most, kicsit ki kell térnem erre az egész hangzás kérdésre mert amit a Justice-ról írtál szvsz és ne haragúdj meg de minimum butaság. Én személy szerint talán a legtisztább legjobban felvett/kevert lemeznek tartom. Egy Blackened nem szólhat sehogyan máshogyan.
Ma beszéltem egy sráccal a DM esetében is ezzel a bassz hiánnyal jött, szvsz az az iszonyat nagy bassz sose volt jellemző a bandára, persze vannak zseniális basszer témák a zenéjükben, de ez trash metál vagy mi, nekem ez ne dübörögjön, keményen és kérlehetetlenül karcoljon, tomboljon és ehhez kemény riffek és gitárszólók kellenek, meg brutál krampácsolás. (Igen Ulrich nem a legkifinomultabb, de azért mellé nem üt én legalábbis nem érzem.)

A Load-ot/Reload-ot is kihagynám most, na nekem ez a kettő az amit inkább hanyagoljunk.

Negyedik: Az Anger
Miért is nem szeretik sokan az Angert, szerintem a kiábrándultság miatt, az emberek többsége nem szereti elveszteni a bálványát. És mit tett a Metallica az Angerrel, arcúlcsapott mindenkit, megmutatta, hogy igen ki lehet égni el lehet készülni, tönkre lehet menni. De mit mutatott még meg ezzel?, hogy fel lehet kelni, csak szembe kell fordulni a gondokkal. Az Anger kínkeserves, brutálisan borzalmas, néhol állítom, hogy hallgathatatlan, de semmi képpen nem figyelmen kívül hagyható, az Anger kellett a Metallica-nak. (mellesleg én szeretem )

Ötödik: DEATH MAGNETIC
Egy hete ezt - Live Shit Binge & Purge Mexico City 1993 - hallgatom, az egyik legjobb koncertfelvétele az együttesnek, mert a Metallica igázán szvsz koncerten a csúcs... én így készültem a DM-re.

Mai nap:
Már elsőre is bejött (reggel vettem meg azóta nyomom), és egyre inkább bejön. Nem egészen tudom miért mert ez a lemez sem az a Metallica amiért annyira odavagyok meg vissza, az valahol a Puppets, a Justice, a Black és az S&M után meghalt, de az Anger-rel újjá született valami nagyon más brutálisan nyers, goromba, ormótlan formában, mostanra pedig beérett a munka, felnőtt a "szörnyeteg" a harag csökkent de az ereje természet feletti, és megint együtt vannak, az új basszer pedig tagadhatatlanul jót tett a zenének, mert ez zene a javából. Nem az én Metallicam ezt írod, az enyém sem, ez tényleg más de szvsz kell egy Metallica azoknak is akik nem ilyen vén gyöpös "xarok" mint mi .

Szumma:
-Szerintem az album erős.
-IGEN gonosz és dúrva - maradt azért az Anger-ből valami, de nagyságrendekkel jobb annál.
-NEM éri el a Blacket vagy a Justice-t - csak kérdezem: el kell azt érni, kell annyira visszamenni... ebbe a mai világba nekem illik a DM.
-Szerintem sikerül a visszanyúlás pl. a My Apocalypse pl Battery szintekre emelkedik a vége felé...
-Unforgiven III - ezt tényleg hagyjuk R.I.P

1 szó mint 100 nekem 100%-ból 85% nem is inkább 95% vagy az sok? még nem tudom minden esetre 4700-at megér, azonnal rippeltem mert féltem a korongot, mert agyon lesz hallgatva az tuti.
Azon a koncerten nem fogsz te sehova sem menni, két őskövület között ott fogunk csápolni erre is az tuti.

Én ajánlom a lemezt, mindenkinek aki szeretne megint Metallica-t hallgatni...

Balett cipőm nincsen nekem, de ha lesz én fő nem veszem!

Nekem is. master of puppets-et se mondanám rossznak

Azt kell hogy mondjam, megszerettem az albumot. Egy órája már hallgatom itt gépezés közbe, és egyre jobban bejön!

Udv
Szerintem nagyon jo lett az uj album. Kb 10x halgattam eddig meg es az kell mondanom hogy szerintem az egyik legkemenyebb albumuk lett. A hangzas sajnos tenyleg nem a legjobb, de szerintem nagyon jo temak vannak rajta.
A Metallicaval az a baj hogy szegenyek barmit csinaltak volna ugyis sokan lehuztak volna oket. Ha Load fele album jon ki az a baj, ha egy kemenyebb mint a mostani az a baj. Ha kidobnak egy olyant ami hasonlit a Masterre mondjuk akkor az is baj lett volna. Tul nagy nev lett nagyok az elvarasok veluk szemben. Lassan 50 evesek, kizart dolog hogy albumokat adjanak ki mint 25 evesen. Akkor ment a pialas stb...most csaladapak gyereket nevelnek. 50 evesen nem fognak ugy kemenykedni mint a Kill en all-on. Szerintem ok a nyugodtabb Load Reload iranyt kedvelik csak ugy le lettek cseszve hogy kenytelenek voltak egy ilyen kemeny albumot kiadni, ami ettol fuggetlenul rohadt jo lett.
A St Anger nem lett olyan rossz van egy-ket huzos szam rajta, en csak az idetlen dob miatt nem tudom meghallgatni
A Load/Reload-rol meg az a velemenyem hogy ha nekik ez tetszik akkor csinaljak, en nem tudom vegighallgatni pedig sokszor nekialltam. A uj albumot meg folyamatosan hallgatom.

Lars meg igenis jo dobos Amit a Justice-on csinal az elkepeszto szerintem. Csak mar lehet nem birja a tempot. En egyebkent aug20 lattam oket itt Dublinban es eszmeletlen volt amit csinaltak. csak regi szamok voltak 2 kivetelevel. Lenyomtak az egesz Justice, Ride the lightning, Four horsemen szamokat ami nem nagyon szokasuk. Nagyon jo volt.

Aki fiatal zeneszekre, es nagyon porgos zenekre vagyik az hallgasson Children of Bodomot, es is ezt tettem amig ki nem jott az uj Metallica

Erre gondolsz? Mert ez biza nem Metallica.

I put a joke into the joke so you can laugh while you laugh,

Bár félig off lesz, de most láttam meg ezt a topikot és eszembe jutott pár dolog
Még 1987-ben vettem egy Masters of Puppets pólót, majd 88-ban egy Ride the Lightningos ujjatlant is (mekkora szó volt az akkoriban ), abban jártunk annak idején koncertekre (főleg Pokolgép, majd Ossián ), Számomra a legjobb albumuk az And justice for all volt, arról is a kedvenc számom a Blackened. Mikor pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy összeállítok egy cd-t az akkori kedvenceimből, természetesen ez is rákerült (mondjuk először én Helloween-t, Accept-et és Iron Maiden-t hallgattam, után váltottam "keményebbre" , mint Metallica, Kreator, Sepultura, stb. mindennek az alja az Obituary volt szóval elég vegyes az a cd ), pont ma is hallgattam hajnalban, edzésre menet a kocsiban, még most is komoly kedvet csinál

Én eddig az albumig nem is hallgattam gyakran Metallicát.
Ahogy ezt beraktam, wow, mondom, ez igen.
És legalább 30-szor meghallgattam egy héten belül.
És egyre csak jobb lett, persze vannak kuka számok, nem mondom, hogy nem.
Azóta kedvet kaptam a régebbi lemezek alaposabb meghallgatásához is, de ez, a Death Magnetic azóta is viszi a prímet nálam.

Egyik haverom nyaggatott folyamatosan azzal, hogy megvan-e már az új Metallica album ? Megszereztem, és szinte első hallásra a kedvenceim közé repült. Nekem nagyon tetszik ! Igaz, nem vagyok/voltam egy nagy Metallicás, nem is ismertem, csak a ONE-t meg a Nothing Else Matters-t..

De az új az marhajó !

akkor ideje meghallgatnod a régi klasszikus albumokat. Rögtön nem fog tetszeni az új.