Ez valóban hosszabb lett.

Azt értem, hogy nehéz a félelmekkel bánni, de a sötéttől való félelem miért rosszabb, mint a tériszony?

Akkor mégis lehet, hogy kedves vagyok, csak jól titkolom.

Jó neked, hogy sosem kellett precízen igazodni a többiekhez, hogy ne nézzenek ki a társaságból. Nekem sajnos sok ilyen jutott.

Miért nézel ki úgy, mint a véres rongy? Ennyit változtál volna a PH-s tali óta?

Az őszinteség elég necces téma. Szerintem az önmagunkkal szembeni őszinteség a legnehezebb, mert ott egyenesen tilos a mellébeszélés. Jó neked, hogy tisztában vagy a hibáiddal, engem néha meglepetésként ér, amikor felhívják valami ilyesmire a figyelmem. Ilyenkor először persze beindul a védekezőreflex, és visszaszólok, aztán később, amikor elgondolkozom rajta, rájövök, hogy lehet benne valami. Égés indul: beszélni kell az illetővel, hogy bocsi, igazad volt.

A másokkal szembeni őszinteség meg azért gáz, mert benne van a lehetősége annak, hogy megbántod, vagy pedig túlságosan kiadod magad, és sajnos ezzel visszaélhetnek. Nálam az, hogy bízni tudjak valakiben, általában nagyon hosszú időt vesz igénybe, de ha egyszer megvan, akkor megvan és pont. A harmadik verzió az, amikor az ember egy majdnem idegennel képes tényleg őszinte lenni. Ez a legegyszerűbb (szerintem), mivel az is lehet, hogy soha többet nem látod az illetőt, de mégis megkönnyebbültél, csak attól, hogy elmondtad neki, amit elmondtál. Ez így lehet, hogy kicsit zöld, de attól még néha bejön.

Nem lehet egyszerű önmagadat elemezgetni. Másrészt viszont, ha beválik, és ezáltal megszabadulhatsz egy csomó olyan dologtól, ami visszahúz attól, hogy a jelenben tudj élni, akkor érdemes. Tudom, hogy nehéz megcsinálni azt, hogy túllépj a múltadon, de legalább próbálkozni érdemes vele.

Ha nem tudtam volna nagyrészt túllépni a múlton, akkor már nem írogatnék ide, mivel már mindenkit elvesztettem, akit igazán szerettem. Ezért van, hogy úgy gondoltam, hogy a továbbiakra nézve az lesz a jó, ha nem is akarok szeretni senkit, mivel az úgy biztonságos, nem kell attól félni, hogy mi lesz akkor, ha végleg elmegy (mármint az életből). Az, ha mondjuk a pasim volt, és megszakadt a kapcsolat, nem gond, az kezelhető. Ez a másik verzió már kevésbé.

Szeretem, amikor azt mondják, hogy mennyire szerettek valakit, de már elváltak x éve, és már nem szeretik. Akkor nem is szerették. "Ha a szeretet elmúlt, akkor soha nem volt igaz." Ezt (vagy nagyon hasonlót) olvastam valahol, de teljesen egyetértek vele. Vannak olyanok, akikre úgy tudok visszagondolni, hogy egyáltalán nem érdekel, mi van velük. Na ezek azok, akiket nem szerettem igazán, és ez csak így utólag derült ki. Egyetlen exem van, akiért most is bármikor "ölnék", bár sok éve nem beszéltem vele. Tudom, hogy megnősült, gyermőce is van, boldog. Örülök a boldogságának. Tényleg. Na ez a szeretet. Szerintem. Amikor nem azért szeretünk valakit, mert velünk van, hanem azért, mert van.

Hű, de komoly lettem. Bocsi.