Ilyen undorító estét! Most jött el annak a pillanata, amikor életemben először úgy igazán csalótam a barátomban. Későn jöttem haza, mert dolgoztam. Miután feljött, egy jó darabig megint egyáltalán nem beszéltünk egymással. Aztán kiterült az ágyon, mert fáradt, mint a kutya, én, miután elpakoltam a dolgainkat, mellé feküdtem, bátortalanul elkezdtem neki mesélni, hogy mi volt ma. Aztán megkérdeztem, hogy annyira fáradt-e, hogy akkor már nem is jön a buliba, mire összeszedte magát, és felöltözött. De mindösszesen ennyire futotta neki, mert amíg ott voltunk, megint csak ült, és bámult kifelé a fejéből. Nekem lett volna kedvem táncolni, na de hát nem hagyhatom ott magára a néma leventét, szóval csak ültem vele szemben, és időnként elmondtam neki ezt-azt, hogy ez kicsoda, az mit csinált. Erőtlen fejbólintás a válasz. Eddig még nem is lett volna olyan rossz a helyzet, mert az igaz, hogy a melletünk ülő lányok talán furcsállták, hogy miért is nem szólal meg, de ezt be lehet tudni a fáradtságnak. Ekkor kellett volna eljönnünk, de én még vártam, hogy hátha megérkezik a volt osztálytársa, akivel talán végre szóba áll, és akkor talán egy kicsit a mogorvasága is feloldódik. Ehelyett azonban az egyik barátnőm jött oda, és mondta, hogy ők bemennek, és hogy menjünk be mi is velük. Az én barátom erre nem azt mondta, hogy á, kösz nem, jó nekünk itt kint is, hanem: minek, nem mindegy, ha itt ülök kint. (Nem állítom, hogy pont ezek a szavak voltak, és pont ebben a sorrendben, de a lényegen ez nem változtat.) A lány csak nézett rám csodálkozva, hogy most mi van, ezt mivel is érdemelte ki. Mondtam neki, hogy menjenek be nyugodtan nélkülünk, és közben piszkosul szégyeltem magam. A barátomnak pedig azt mondtam, hogy na, most azonnal menjünk haza. Itthon persze újra kezdtem a régi nótát: mi a fene baja van velem. Semmi. Miért csinálta ezt a lánnyal? Nem tudja. (Na jó, ez új, eddig ezt még nem sűrűn hallotam tőle.) De mégis mi a fene van vele egész nap, nem is szól hozzám. - De hát mi a fenéről beszéljen nekem, amikor egész nap együtt vagyunk, amikor meg nem, akkor nem történik semmi. (Egy kicsit zaftosabb kifejezésekkel persze, mármint az ő része, mert én igyekszem magam visszafogni, meg egyébként is kicsit távolabb áll tőlem ez a dolog.) - De hát ha már most nincs mondanivalója a számomra, akkor mi a fenének húzzuk tovább ezt az egészet?! És mondja már el végre, hogy mit is gondol, mert ezt már nem lehet bírni. - Most aludni akar, mert holnap fél hatkor kel. - Majd én leviszem apukádnak a papírokat. - Igen és? - Mert van még valami? - Hát ez meg ez meg ez. - Ja, én ezt sem tudtam, nekem ezt sem mondtad el. Akkor mondjad már, hogy mi van! - Majd holnap! - Ja igen, nem látod, hogy szenvedek, most már aztán végképp összezavarodtam. Holnap mikor? - Reggel. - Szuper! Mire számítsak? Én nem akarom, hogy októberben újra szobát kelljen keresnem. - Nem akar velem szakítani se most, se októberben, ha erre gondolok. Aludjunk! - [csend] - Aludjunk! - Én lekapcsolom a villanyt, aztán leülök a gépemhez. Nem tudok aludni. Most várom a fél hatot. Ő már alszik. Nem baj, legalább dolgozok egy kicsit. Talán meghallgatok közben néhány Jóbarátokat. Az mindig segített. És nem bőgök. Tényleg.
Mit csináljak??????????????????????????????????????????????????????

[Szerkesztve]

Mindig ez van!