Információk, tanácsok vásárlás előtt és után

Az elején kezdjük néhány hasznos tanáccsal, 3x3 kategóriába sorolva!

1. Melyik modellt?

A legfontosabb tanács, hogy ne essünk abba a hibába, mint a tudatlan vásárlók többsége, vagyis ne memória méret alapján vásároljunk VGA-t! Elég ránézni ennek a cikknek a felhozatalára: vagyük például az 1 GB-os kártyákat - a leggyengébb ilyen modell a tesztben a GeForce 9400 GT, a legerősebb pedig a Radeon HD 7850. Ha leszámítjuk azt a nem elhanyagolható tényt, hogy előbbi csak DirectX 10, míg utóbbi DirectX 11 támogatással rendelkezik, és megnézünk egy olyan tesztet, amit mindkét kártya képes volt lefuttatni, akkor is elmondható, hogy az erősebbik versenyző több mint tízszer akkora teljesítményt nyújt.

Érdemes tehát ennél sokkal szerteágazóbb szempontrendszer alapján válogatni, és ehhez ez a cikk jó támpont lehet. A kártyák teljesítményét elsősorban két alapvető tényező határozza meg: a GPU sebessége (ami elsősorban inkább a benne található Stream processzorok számától, mintsem az órajeltől függ), és a memória sebessége (amit pedig a memóriabusz szélessége, és a memóriamodulok típusa határoz meg). Ezen kívül pedig nyilván az sem mindegy, hogy az adott kártya milyen architektúrára épül:

NVIDIA:

Tesla (GPU kódnév: G8x, G9x, GT2xx): a DirectX 10-es generációk (GeForce 8, 9, 200) közös arhitektúrája. Kezdetben nagy előnnyel vezetett, ám később egyre inkább háttérbe szorult az AMD TeraScale architektúrájával szemben. Technológiai szempontból kicsit visszamaradottabb az AMD megoldásánál, hiszen (a GeForce GT 220 és GT 240 kivételével) nem támogatja a DirectX 10.1-et (és igazából ezzel a két modellel se mindig működik), illetve szintén ugyanezen típusok kivételével nem tartalmaznak GPU-ba integrált hangkodeket, így HDMI-n keresztüli digitális hang továbbítására önmagukban nem alkalmasak. Drivertámogatásuk ellenben példás, hiszen mind a mai napig készülnek hozzájuk naprakész driverek, akár Windows 10 alá is.

Fermi (GPU kódnév: GF1xx): az első DirectX 11-es NVIDIA generáció, mely a GeForce 400-as és 500-as széria alapját képezi. Megítélése vegyes, hiszen készültek belőle bivalyerős, ám fogyasztás és melegedés tekintetében drasztikus értékeket produkáló modellek éppúgy, mint kissé vérszegény, kevésbé sikeres darabok. Ennek ellenére mind a mai napig népszerűek az erősebb típusok, és fontos megjegyezni, hogy kissé korlátozottan ugyan, de a DirectX 12-vel is kompatibilisek lesznek ezek a kártyák.

Kepler (GPU kódnév: GK1xx): a GeForce 600-as és 700-as széria alapja, jelentősen megnövelt energiahatékonysággal. Ezen kívül a Stream processzorok számának drasztikus növekedése jellemzi ezt a generációt, a Fermi-s modellekhez képest.

Maxwell (GPU kódnév: GM1xx, GM2xx): a legújabb, még inkább energiahatékonyságra optimalizált architektúra, mely a kakukktojás GTX 750/750 Ti kivételével a GeForce 900-as széria alapját képezi.

AMD:

TeraScale: a DirectX 10-es Radeon generációk (HD 2000/3000/4000 szériák) alapjául szolgáló architektúra nehezen indult be, hiszen az első modellek késve jelentek meg, mégsem voltak képesek tartani a lépést a konkurens GeForce-okkal. Az ATI-t ezidőtájt felvásárló AMD azonban hamar ráncba szedte a szériát, így a HD 3000-es és 4000-es modellek már DirectX 10.1 támogatást és GPU-ba integrált hangkodeket is kaptak, így technológiailag fejlettebbek riválisuknál, és a maguk idejében rendkívül népszerűek voltak. Manapság ezeknek a kártyáknak a rákfenéje a csapnivaló drivertámogatás, ami miatt sok olyan játék el sem indul, vagy hibásan fut rajtuk, amihez még a hardver tudása elegendő lenne.

TeraScale 2: az első DirectX 11-es Radeonok (HD 5000 és 6000 széria) alapja. Megjelenésükkor és manapság is rendkívül jó ár/érték arányúnak számítottak, ám az AMD szokásához híven sajnos hamar Legacy státuszba kerültek, így bár a legfrissebb driver fejlesztést még megkapták, ám DirectX 12 támogatással már nem fognak rendelkezni.

GCN (Graphics Core Next): az AMD aktuális architektúrája, a Radeon HD 7000 és Rx 2xx, Rx 3xx szériák alapja. Technológiai szempontból szakmai berkekben előremutatóbbnak tartják az NVIDIA megoldásainál, ám ebből manapság még keveset érezni, és sajnos fennáll a veszélye, hogy a gyengébb driverek miatt ez az előny később nehezen lesz kiaknázható. Sajnos az ATI/AMD megoldásai esetén a múltban többször is volt már rá példa, hogy az előremutató, és a jövő nagy ígéretével kecsegtető modellek, bár hardveresen tényleg fejlettebbek voltak, ám mire ez az előny kiaknázható lett volna, addigra a kártyák Legacy státuszba kerültek, vagy egyéb driver problémák miatt körülményes volt a használatuk. Csak remélni tudjuk, hogy a GCN-nel nem ez lesz a helyzet, ám az már most körvonalazódni látszik, hogy aki VR szemüveg vásárlását tervezi a jövőben, az jobban fog járni a GCN alapú Radeonokkal, mint az aktuális GeForce modellekkel.

2. Hűtés

Alapvetően háromféle kategóriába sorolható a VGA kártyák hűtése, vagyis vásárlás előtt mindenképp érdemes mérlegelni, hogy a mi igényeinkhez (és lehetőségeinkhez) melyik lenne a legmegfelelőbb. A passzív (vagyis ventilátort nem alkalmazó) megoldások értelemszerűen teljesen halkak, viszont jelentős légáramlatot igényelnek a számítógépházban, melynek hiányában szinte biztosan tönkre fognak menni rövid idő alatt. Emellett (főleg a nagyobb teljesítményű modellek esetében) általában a helyigényük is nagyobb az aktív hűtésű változatoknál. Ez utóbbi kategóriában kétféle felépítéssel találkozhatunk. A hagyományos axiális ventilátort alkalmazó hűtők jellemzően csendesebbek, és a hatásfokuk is jobb, viszont hátrányuk, hogy a meleg levegőt a számítógépházon belül terítik szét, vagyis kiegészítő házhűtő ventilátort ezekhez is erősen ajánlott használni. A radiális (más néven "blower") ventilátoros, légcsatornás hűtésű modellek kicsit talán hangosabbak és forrófejűbbek, ám a meleg levegő nagy részét kivezetik a házon kívülre. Talán ez az elsődleges oka annak, hogy a referenciahűtők nagy része ezt a felépítést követi.

GeForce 9800 GT passzív, blower, és axiális hűtéssel

3. Doboz és tartozékok

Sokan kiemelt jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy csak dobozos kártyát vegyenek. Bár a megőrzött csomagolás gondos gazdára utal, és így a kártya állapotát tekintve is jelenthet némi támpontot, mégsem biztos, hogy feltétlenül ragaszkodni kell hozzá, hiszen a dobozt utána nekünk kell tárolni, és csak porosodni fog a polcon. Kábelek és átalakítók tekintetében érdemes végig gondolnunk, hogy mikre lesz szükségünk a valós használat során. Például ha régebbi, analóg csatlakozós monitorunk van, de a kiszemelt kártyán csak DVI kimenet található, akkor szükségünk lesz egy DVI-VGA átalakítóra. Ha a kártyát tartozékok nélkül hirdetik, akkor is érdemes rákérdezni az eladónál, nem tud-e véletlenül mellékelni hozzá ilyet. HDMI csatlakozót szintén átalakíthatunk DVI-ról, de a régebbi típusú kártyák GPU-ja (főleg az NVIDIA modellek esetében) nem tartalmaz beépített hangkodeket, így ha a HDMI-n keresztül digitális hangot is át szeretnénk küldeni, akkor egy SPDIF átkötőkábelre is szükségünk lesz az alaplapi integrált hangkártyához.

A másik fontos szempont a 6 vagy 8 pines PCIE tápcsatlakozók kérdése. Vásárlás előtt mindenképpen ellenőrizzük, hogy a tápegységünkön található-e megfelelő számú és típusú csatlakozó a megvenni szándékozott kártya táplálásához, különben beszereléskor kellemetlen meglepetés fog érni bennünket. Természetesen ilyen átalakító is szerezhető utólag, de macerás utánajárni, és a hiánya el tudja rontani a karácsonyi ajándék örömét.

1. Számítógépház

Talán megmosolyogtató erre felhívni a figyelmet, de igen kellemetlen meglepetést okozhat, ha nem győződünk meg arról vásárlás előtt, hogy a kiszemelt kártya egyáltalán be fog-e férni a számítógépházunkba. Főleg a komolyabb méretekkel rendelkező korábbi csúcsmodelleknél fontos ellenőrizni nemcsak azt, hogy a kártya hossza miatt nem ütközik-e bele valamibe (például a merevlemezeket tartó oszlopba), hanem hogy széltében is befér-e (vannak olyan modellek, amelyek szélesebbek a szabványos kártyaméretnél), valamint a hűtésével sem akad-e össze valamilyen kiálló alkatrész vagy kábel az alaplapon. A méréseknél vegyük figyelembe a bekötendő tápcsatlakozókat is, melyek nagyjából további 2 cm-rel növelik a helyigényt.

2. Tápegység

Sokan abban hitben élnek, hogy az erősebb VGA-khoz minimum 6-700W-os tápegység szükséges, ám ez messze nem így van. Bár a gyártók is eltúlozzák általában a tápegységre vonatkozó igényeket, de tény: a PCI Express szabvány értelmében egy bővítőkártya maximum 300W-ot fogyaszthat. Ezt a limitet minden gyártó betartja, még a dupla GPU-s monstrumok esetében is (egyedüli kivétel a GeForce GTX 590-es modell volt, melynek fogyasztása 365W). Ha tehát egyetlen kártyát fogunk használni, vagyis nem építünk ki SLI vagy Crossfire rendszert, akkor egy 450-500W körüli, minőségi tápegység bőven elegendő lesz. A hangsúly itt a minőségi szón van, hiszen sokkal fontosabb, hogy az adott teljesítményt hosszú távon és stabilan leadja a táp, mint hogy mekkora értéket matricáztak az oldalára. Érdemes tehát neves gyártótól származó, akár gyengébb típust választani, a pillekönnyű noname vackokat pedig messzire elkerülni. A cikkben minden kártya tulajdonságainál feltüntetem a hivatalos TDP értéket, ami támpontot adhat a fogyasztás kalkulálásához.

3. Házhűtés

Bár alapvetően a kártyák hűtését úgy tervezik meg, hogy különösebb külső segítség nélkül is kordában tartsák az adott modell hőtermelését, de azért a komolyabb fogyasztású példányoknál (és főleg a meleg levegőt házon belül keringető hűtők esetében) tekintettel kell lenni arra, hogy kiegészítő ventilátorok hiányában a meleg levegő megreked a számítógépházon belül, ami hosszú távon nemcsak a VGA kártyára, hanem egyéb komponensekre is hatással lehet. Erősen ajánlott tehát (passzív hűtésű kártyák esetén pedig szinte kötelező) legalább egy hátsó kifújó ventilátort beszerelni, de akkor járunk a legjobban, ha elöl is van egy friss levegőt szolgáltató légkavaró a házon.

1. Tisztítás

Sokak számára magától értetődő, de sajnos még többen vannak, akik nem fordítanak kellő figyelmet a számítógép belsejének takarítására. Márpedig az állandó légmozgás miatt tetemes mennyiségű por kerül a gép belsejébe, ami aztán blokkolja a légáramlást a hűtőben, és lassan de biztosan megfőzi a kártyát. Főleg a légcsatornás hűtéssel szerelt modellek esetében probléma ez, hiszen ezek felépítésükből adódóan sokkal több port szívnak magukba. Rossz esetben a felgyülemlett kosz teljesen el tudja tömíteni a légjáratot, aminek hatására a kártya kétségbeesetten pörgeti maximális fordulaton a ventilátort, mégis az egekben van a hőmérséklete. Érdemes tehát legalább félévente (padlószőnyeg esetén még gyakrabban) kitisztítani a kártya hűtését, nehogy az alábbi képek valamelyike fogadjon minket:

Elhanyagolt VGA-k hűtése a burkolat alatt (nagyítható)

2. Hűtőpaszta

A megvásárolt kártya karbantartásának fontos része a rendszeres tisztítás mellett a megfelelő hővezető paszta használata a GPU és a hűtő között. Persze azért túlzásokba esni nem kell: van, aki félévente rituálisan újrapasztázza a kártyáját, de erre semmi szükség, bőven elég ezt 2-3 évente megtenni (illetve használt kártya vásárlása után azonnal). Ne feledjük, hogy minden szétszedéskor megvan az esélye, hogy véletlenül kárt teszünk a kártyában (letörünk egy kis smd alkatrészt a NYÁK-ról, vagy lesarkazzuk a GPU-t), úgyhogy legyünk körültekintőek és óvatosak. Persze azért nem kell félni ettől a művelettel, de érzéssel kell nyúlni a kártyához. Aki nem biztos magában, az inkább kérje egy, a témában járatosabb ismerőse segítségét.

Hűtőpasztából alapvetően háromféle fő típus létezik. Régebben elterjedt volt a fehér színű paszta, melynek minősége igen tág keretek között tud mozogni a teljesen csapnivaló tejfölszerű löttytől kezdve a minőségibb anyagokig (amilyet például a Zalman mellékelt a régebbi hűtőihez). Szintén jópár évvel ezelőtt, az ezredforduló környékén volt menő az ezüst tartalmú hűtőpaszta, amit erősen kerülendőnek tartok, hiszen amellett, hogy szinte lehetetlen eltávolítani arról felületről, ahová felkentük, még az áramot is vezeti, így ha nem körültekintően alkalmazzuk, akkor könnyen tönkretehetjük vele a kártyát. A harmadik, manapság leginkább elterjedt változat a szürke színű, idővel gyurmához hasonló állagúvá száradó paszta. Ezek talán a legjobbak, de ha már felkenéskor is gyurmásodni kezd, akkor elöregedett az anyag, és már nem célszerű használni.

3. Thermal gap pad

Talán még a hűtőpasztánál is fontosabb kellék a kártya egyéb melegedő alkatrészein (memóriák, VRM blokk) található hővezető réteg, az úgynevezett Thermal gap pad, melynek a hőátadáson kívül a komponensek és a hűtő között lévő kisebb-nagyobb rés kitöltése is a feladata. A hűtőket ugyanis úgy tervezik meg, hogy elsősorban a GPU-val legyen minél tökéletesebb az érintkezésük, az egyéb alkatrészeknél pedig tervezetten van egy kis hézag, ami miatt szigorúan tilos a Thermal gap padet eltávolítani, és hűtőpasztával pótolni, ugyanis az érintkezés hiánya miatt szinte egyáltalán nem lesz hőátadás, és a kártya rövid időn belül tönkremegy.

Thermal gap padből alapvetően kétfélét különböztetünk meg. A fehér színű, hűtőpasztával átitatott gézlapokhoz hasonlító típussal leginkább a régebbi NVIDIA kártyákon találkozhatunk. Ez talán kicsivel jobban vezeti a hőt, ám sajnos nagyon sérülékeny, és szétszedéskor gyakran szétmállik. A modernebb kártyákon (illetve a régebbi Radeonokon is) már gumi alapú Thermal gap padet használnak, ami sokkal ellenállóbb, de azért sajnos néha így is előfordul, hogy elszakad. Ha a sérült vagy hiányzó Thermal gap padet pótolni szeretnénk a kártyánkon, akkor figyeljünk oda, hogy többféle vastagságú létezik belőle, így a megfelelőt kell beszereznünk.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!