Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14 --->> Előzmény 15--->>Előzmény 16.--->>Előzmény 17.--->>Előzmény 18.--->>Előzmény 19.--->>Előzmény 20.--->>Előzmény 21.--->>Előzmény 22.--->>Előzmény 23.--->>Előzmény 24. --->>> Előzmény 25. --->>> Előzmény 26. ---->->> Előzmény 27. ---->>> Előzmény 28.---->>> Előzmény 29. --->>>Előzmény 30.--->>>Előzmény 31. 1.rész--->>>Előzmény 31.2.rész--->>>Előzmény 32.--->>>Előzmény 33
2012. augusztus 22. - Otthon. (Hol lehetne máshol...)
Újra jelentkezem. Igazából most nagy bajban vagyok, mert azt sem tudom, hol kezdjem. Egyetlen dologban vagyok biztos, hogy hol fogom befejezni. De az még meglehetősen odébb lesz. Ennyit még sosem csúsztam az írással, igazából nincs is rá mentségem, de nem is keresek. Mondjuk az, hogy nagyon sok dolgom volt, és nem értem rá a naplóval foglalkozni. Persze ez így azért nem teljesen igaz, viszont jobban hangzik, mintha szimplán a lustaságomra fognám a dolgot.
Ekkora távolságból már nem is annyira egyszerű dolog időrendet tartani, hiába fekszik előttem a kisokosom is, nem tudok benne úgy eligazodni, mint kellene. Azt is tudom, monstre beszámolót ígértem, de félek, nem fog összejönni. Már többször is írtam, nem akarom állandóan ugyan azokat a frázisokat pufogtatni, ugyan azokról a helyszínekről sem akarok, és nem is tudok mindig újat írni, hisz hiába más minden diszpó, az oda vezető út mindig ugyanaz. A munkámról azt hiszem, már bőséges, és kielégítő leírást adtam az elmúlt részekben, azt hiszem, az országokat is sikerült többé-kevésbé bemutatnom. Ezért most ez a napló más lesz kicsit, mint az eddigiek. Egyrészt nem annyira a már-már elmúlt nyárról fog szólni, nem is a munkáról, hanem arról, ami éppen eszembe jut. Érdekes dolog amúgy ez az írás, jó kis agygyakorlat, mert amikor nekiáll az ember kalapálni a klaviatúrán, úgy érzi, a világon semmi sem fog az eszébe jutni. Aztán ahogy kopog a billentyűzet, jönnek elő az emlékképek.
Ennyi bevezető után most akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Lázár már felnőtt, azt hiszem, összecsiszolódtunk az elmúlt időszak alatt. Erősebb nem lett, talán inkább én szoktam meg, hogy hegyvidéken inkább nem vagánykodunk, lefelé jók vagyunk, felfele meg ott van a külső sáv. Ha az ember meg tudja emészteni, hogy a 410 lóerő az kamionos körökben kb. olyan, mint autósoknál a 65-70 lóerő, akkor idővel már nem is frusztrálja, hogy szinte folyamatosan vagy letolják az útról, vagy pedig ő van ugyan legelöl, de mögötte szép kövér, és főleg több kilométeres sor araszol dombnak fel. Hegyes-völgyes vidéken felfele szinte mindenki jobb nálunk, lefele meg a fizika siet segítségünkre. Hála az égnek, a DAF meglehetősen könnyen meggurul, alapesetben a motorfék olyan, mintha nem is lenne. Viszont elődjeihez képest az EEV már valahogy nem zabálja a motorolajat, és az AdBlue is tovább kitart, mint az Euro 5-ös gépeknél. Az enyémben mindössze két utántöltés történt január óta, először mindjárt az elején, olyan 9000 km körül, akkor 5 liter ment bele, és most, közel 90000 után, szintén 5 liter. Eközben tette a dolgát, ahogy kell, semmi gond nem volt vele, mind a mai napig hiba nélkül.
Természetesen, tanulóim is voltak ez idő alatt, egészen júliusig. Onnantól Krisztián volt a társam, két hónapig. Sikeresen szerepelt az országos SZKT-versenyen, így nem kellett vizsgáznia év végén, megkapta a szakmát anélkül. Előtte sokat betegeskedett, így igazán megérdemelte ezt a két hónapot. Másrészről amolyan „előtanuló-járat” is volt ez részére, most már nem csak a kirándulásról szólt a dolog. Meglehetősen sokat dolgozott, voltak időszakok, amikor gyakorlatilag mindent ő csinált a vezetésen kívül. Fénymásoltam neki menetlevelet és CMR-t, és ugyanúgy vezette, töltötte ki az okmányokat, mint én. Számolta a fogyasztást, a kilométereket, tervezte az útvonalat. A döcögős kezdés után aztán belejött, és onnantól hiba nélkül ment neki a papírmunka is. Természetesen szinte az összes le- vagy felrakón övé volt minden rámpa, ha az idő nem szorított bennünket. Nem egyszer könnybe lábadt szemmel néztem, ahogy birkózik a géppel, és próbálja eltalálni a pót végével a kijelölt rakodóhelyet. Ha nagyon kellett, a kocsi mellé állva mondtam neki, mikor merre tekerje a volánt a siker érdekében, de egyre sűrűbben teljesen önállóan oldotta meg a feladatot. Nem azért mondom, de szerintem őt az Isten is erre a pályára teremtette. Élvezte minden percét a munkának, a ponyvahúzogatástól kezdve a spanizásig, a hétvégi pihenők alatti közös főzőcskézésig. Nagyon sok kolléga már ismerősként köszöntötte, ha összefutottunk valahol, a le- vagy a felrakóknál automatikusan a társamnak gondolták. Még Győrben, az Audihoz is bejöhetett velem.
Volt, hogy régi tanulóimmal SMS-ben egyeztettünk "randevút" a hétvégére, pl. Franciában Gráf Pityu barátommal, Párizs mellett. Egymással szemben haladtunk a pályán, ő arra tartott, ahonnan mi indultunk, már neki is tanulója volt akkor. Ők sem siettek, mi is ráértünk, így félúton találkoztunk. Jó kis hosszú hétvégét töltöttünk együtt, főzőcskével, Saint Omerrel, mindennel, ami ehhez kell. Eljutottunk újra, többször is Spanyolba, volt El Mirador is, ezt azért nem szívesen hagyom ki, ha arrafelé járok. Calaisban, már az „őrzött” parkolóban, a pótról szedtünk le egy pakisztáni emberkét egy vasárnapon, aki épp F1-nézés közben unta meg szaunát, és dörömbölni kezdett a hátsó ajtón. Az „őrzött” szó nem véletlenül van idézőjelben. Oda már csak az nem megy be, aki nem akar, ki-be szabadon járhat bárki, senki sem állítja meg őket. A szeretett parkolóból mára egy lepukkadt, szinte zéró szolgáltatást nyújtó, koszos hely lett, napközben zárva tartó étteremmel, koszos-büdös, igaz ingyenes mosdóval, nem egyszer használhatatlan, viszont drága WiFi-vel. Javarészt csak a mi kocsijaink használják, hétvégente sárgállik a placc a napocskás autóktól.
Eközben meg gőzerővel készültünk a nyári szabadságunkra. Jó előre le lett egyeztetve az időpont, mettől meddig, a cél ez esetben a Kárpátalja volt, ahol vagy 4 éve jártunk utoljára. Jelen pillanatban is ezt a szabadságot töltöm-töltjük itthon, két napja értünk haza Ukrajnából. És akkor most rendhagyó módon egy olyan országról szeretnék egy kis összefoglalót írni, ahol szerencsére fuvarban sosem voltam, és nagyon remélem, nem is leszek. Innentől, a turista szemével látott országot, és embereket mutatom be nektek. Így, aki kizárólag a „kamionos napló” miatt kattintott ide, annak itt véget ér ez a kurta fejezet. Aki viszont szeretne velem egyfajta időutazásban részt venni, az olvasson tovább.
Jómagam a családommal mintegy 19-20 éve kezdtünk Ukrajnába járni, családi kötődésből. Mondjuk az, hogy járni, erős túlzás, miután legutóbb is vagy 4 éve voltunk ott, de volt olyan év is, amikor többször is bepecsételték az útlevelünkbe a jellegzetes piros, cirill betűs ablakot. Összességében szerintem 20-25 alkalommal járhattunk az országban. Érdekességképpen jegyzem meg: soha sem léptük át kétszer ugyanazokkal a feltételekkel az országhatárt, a derék és (nagyon) korrumpálható vámtiszteknek, határőröknek, és mindenféle, feladatukat tekintve kiismerhetetlen emberkéknek köszönhetően. Itt ezt kérték, ott azt, megint másutt meg amazt, random, mindenféle átlátható logika nélkül. És ennek a kaotikus helyzetnek köszönhetően, én minden alkalommal egy öklömnyi csomóval a gyomromban érkeztem a határhoz, amihez meglehetősen paprikás hangulat is társult a legtöbb esetben. Előfordult olyan is, amikor egy laza 3 órás ácsorgást harcoltam ki magunknak értetlenkedésemmel. Egyébként az ukrán oldalon olyan arcok teljesítenek sokszor szolgálatot, hogy ránézésre is járna nekik 15 év bármelyik kulturáltabb fegyintézetben.
Viszont, ha átjutott az ember, onnantól már más a helyzet. Mondjuk, az utak olyanok, amilyenek, de a mi árainkhoz képest felébe-harmadába kerül sok minden, és ez azért sokat szépít a képen. Amikor először mentünk, ledöbbentünk a látottaktól, mára már hozzáedződtünk a képhez. A tipikus orosz-szovjet hozzáállás tükröződik mindenfelé mind a mai napig. A közös, mint tulajdon, senkit sem érdekel, ugyanúgy, mint a környezetvédelem. Tíz éve, mikor nem kis kalandvágytól vezérelve a Tisza mellett nyaraltunk ott, egy dácsában, és grillezéshez faszenet akartunk venni a piacon, persze eredmény nélkül, egy helyi ember ezt mondta nekünk: itt, ha az emberek saslikot akarnak sütni, kivágnak egy fát.
És valóban, később sok helyen láttuk derékmagasságban kivágott fák csonkjait szerte a Kárpátalján. A lakóházak kívülről siralmas képet mutatnak, omladozó, vagy mára már teljesen lehullott vakolattal, szeméthegyekkel a lépcsőházak előtt. Mert az „senkié”. A lakások már szépek belülről, mert az meg az „enyém”. Ott, ahova mi járunk, másfél évtizede áll a meleg víz a pincében. Valahol folyik... senkit nem érdekel, inkább nem járnak le, nem használják. Csináltak egyszer egy szemétledobót, hogy a 4 emeletes házból ne kelljen az időseknek levinni a szemetet. Lent egy kis helyiségben alumínium tárolóval, szépen, ahogy kell. Egy hét alatt ellopták a kukát. Ugyan úgy dobálta le mindenki tovább a szemetet, csakhogy tároló híján azt már nem vitték el lentről. A helyiség pedig megtelt. Szépen lelakatolták hát, a rozsdás lakat most is ott virít az ajtón. Továbbra is mindenki oda dobálta a szemetet, persze, elkezdett megtelni a ledobó cső is. Ahogy az adott emeletet elérte, ott a ledobó nyílását szépen akkurátusan lehegesztették, és egy emeletet inkább feljebb ment, aki a szemetétől továbbra is itt kívánt megszabadulni. Mára minden emeleten le van hegesztve a ledobónyílás, a szmötyi meg komposztálódik a csőben azóta is...
Más: eredetileg központi fűtés volt a házban, minden lakásban. Ami úgy nézett ki, hogy vagy fűtöttek, de akkor nagyon, konkrétan a radiátorokon olvadt a festék, vagy nem, de akkor egyáltalán nem. Ugyanez vonatkozott a melegvíz szolgáltatásra is. Vagy volt, kb. 120 fokos, vagy nem, igaz, akkor hideg sem. Mi anno rendszeresen vittünk ki tömítéseket ahányszor mentünk, a csaptelepekhez, mert egy hónap használat után gyakorlatilag szétolvadtak. Ezt az állapotot egyre többen elégelték meg, és ahogy anyagi lehetőségeik engedték, egyedi fűtésre álltak át. Nem kellett sokat lacafacázni a papírokkal sem, egyszerűen megállapodtak egy mesterrel, aki a lakást egy fűrész segítségével leválasztotta a hálózatról, gázt-vizet átkötözött, és ennyi. A szolgáltatónak meg betelefonáltak, hogy innentől ők egyedi fűtésre álltak át. Punktum, le volt tudva a dolog. Persze idővel a házban össze is omlott a maradék rendszer, így akinek nem volt pénze az átalakításra, az most árammal fűt (ami mondjuk majdnem ingyen van).
Azt meg most hallottuk, hogy mára már az egész városban leállt a távhő-szolgáltatás, miután nem tudják működtetni a hálózatot. Hasonló nagyvonalúsággal kezelik a lakások átalakítását-egybenyitását is. Semmi engedélykérés, üssük ki a falakat, hadd szóljon. A mamára majdnem rászakadt a fölötte levő lakás pár éve, mert az ottani lakó úgy gondolta, egybenyitja az egész lakását, amolyan amerikai konyhás kecóvá, és ehhez lazán kivert 3 falat, amiből történetesen kettő támfal is volt egyúttal. Egy reggel arra ébredtek, hogy a szobaajtót nem lehet becsukni, és a plafonon, és az alig egy éve festett falakon ujjnyi repedések tátonganak. Ugyan is, a fenti munkálatokkal egy időben az alattuk lévő lakáson is átalakításokat végeztek, és ott is egybenyitottak két helyiséget...
Egy másik alkalommal csőtörés volt a ház előtti parkban. Mivel víz továbbra is volt a házban, így senki nem érezte feladatának, hogy felemelje, az amúgy körzeten belül ingyenes telefont, és értesítse a szolgáltatót. Vagy 3 napig buzgott fel a víz, a gyerekek nem kis örömére, mire kijött egy MTZ, és találomra nekiállt az addigra több méter mély, és vagy 15 méter átmérőjű kráterben kanalazgatni, hogy megtalálja a hibás csövet, amiből ezalatt is zubogott fel az ivóvíz. Mikor megkérdeztem, miért nem zárják el, azt mondta, akkor nem találná meg. Közműtérkép? Még csak nem is hallott olyanról. Aztán megtalálta a csövet, amit persze el is tépett, ahogy kell. A házban elment a víz, viszont megjöttek a felháborodott emberek, akik eddig magasról leszarták a csőtörést...
Villany: Mára már ritka, de eleinte sűrűn volt áramszünet. Legtöbbször este, hogy az emberek lássák, hogy nincs áram. Most már van, csak a feszültséggel vannak bajok. 210-235 Volt között ingadozik, ezért a legtöbb háztartásban faintos stabilizátor működik, az elektromos készülékek védelme érdekében. Sima asztali PC szünetmentes, és stabilizátor nélkül egy évet sem bír ki arrafelé.
Gáz: minden lakásban, a gázvezeték pedig nem a földben, hanem oszlopokon, a föld felett futnak. Karvastagságú, rikító sárgára festett csövekben. Ez is, mint a víz, vagy az áram, szinte ingyen van. Vendéglátónk épp a hazautazásunk napján fizette be a 3 szobás lakás rezsijét. Mindenestől (víz-gáz-villany-telefon-kábel TV) 355 Hrivnya volt a befizetni való. Egy Hrivnya nagyjából 28 Ft.
Telefon: az előfizetés ha jól emlékszem 35 Hr, ezért az összegért körzeten belül korlátlanul lehet csevegni. A mobil is olcsó, és külön érdekesség, hogy egyik feltöltős készülékről a másikra lehet áttenni pénzt egy egyszerű kódsor begépelésével. Van olyan díjcsomag is (mamának is ilyen van), hogy havi 15 pénzért korlátlanul telefonálhat hálózaton belül, és még a keretösszege sem csökken.
TV: kábeles, pár magyar csatornával, ám jellemzően az ukrán-orosz adók dominálnak. Internet szintén kábeles, talán a legdrágább az összes szolgáltatás közül, 100 Hr egy hónapra.
Ételek: minden van, és a mi pénztárcánkhoz képest nevetségesen olcsón. Most az alkoholra meg a cigarettára nem térek ki külön, az nem kell a mindennapi élethez. (Dehogynem...!) De az összességében elmondható, hogy minden élelmiszer a mi árainknak felébe-kétharmadába kerül. Kivétel ez alól a zöldségfélék, most egy kiló paprika, vagy paradicsom 55 Ft-ba kerül a piacon, a padlizsán pedig 40-be...Gombából Dunát lehetne rekeszteni, a piacokon és az utak mellett árulják a frissen szedett vargányát, törzsök gombát, vagy a különféle szárított gombákat. Mi kosárszám vettük, és előfőzve, fagyasztva hoztuk haza télire. Egy nagy kosár ára 20 Hr volt...a szárított vargányából egy kilónyiért kértek 120-150 Hr-t.
Akkor most egy kicsit a jövedelmekről is. A mama magyar nyugdíjat kap, abból sem a legalsó kategóriába tartozik, de a lánya, akivel együtt él, nyugdíjas, mellette otthon varr. Az ő nyugdíja most 950 Hrivnya. Elmondásuk szerint ma Ukrajnában, pontosabban a Kárpátalján egy átlag nyugdíj 8-900 Hr, egy átlag munkás pedig 2500-3000 Hrivnyát visz haza havonta. Tehát nekik azért nem annyira olcsó az élet, de még mindig jobban meg tud ott élni egy nyugdíjas, mint nálunk. Ja, a benzinről nem is írtam! Most egy liter 95-ös 9-11 Hr között van, utóbbi az adalékolt, prémium minőség. A dízel 8-8,5 pénz literenként.
Amint írtam, már lassan 4 éve voltunk utoljára, így még szembetűnőbb a változás, ami azóta történt. Az utak ugyan nem javultak sokat, viszont kezdenek ráébredni a turizmusban rejlő lehetőségekre. Új üdülők, szanatóriumok, bevásárlóközpontok nőttek ki szinte a semmiből. Ahol mi tíz éve nyaraltunk, most üdülőkomplexum van, 5D-s mozival, étteremmel, mindennel. Akkor volt a Tisza meg egy bányató, a maga érintetlen természetességével. Akkoriban a bankkártyás fizetés, netán a készpénzfelvétel még ismeretlen fogalom volt. Mára már természetes. A határon történő átkelés is leegyszerűsödött némileg. Már nincs a cetli, amit mindenkinek ki kell tölteni, csak egy kis papír maradt, a sofőrnek, bár a lényegét ennek sem értem. Az egyik oldalon egy kiskatona kitölti majd a kezünkbe nyomja, majd a másikon egy másik pedig elveszi. Amit nem értek, az a tempó. Illetve annak hiánya. Ha a mi oldalunkon nincs sor, akkor a túloldalon biztosan nem dolgozzák agyon magukat, vagy fordítva. Egy-másfél óra minimum kell az átkeléshez, és ez abszolút nem függ a várakozó kocsik számától.
Kifelé szinte semmit sem néznek, egyedül a tankban lévő üzemanyag mennyiségéről kell nyilatkoznunk. Vissza az ukrán nagyjából le se szar bennünket, a magyar viszont aprólékosan átkutatja a kocsit, ha úgy tartja kedve. Mi Beregsuránynál jöttünk vissza, ott európai módon kezeltek bennünket, ebben kellemesen csalódtunk. De Tiszabecs az maga a horror. Meg is egyeztünk abban, hogy eztán csak arrafelé megyünk, ha mennünk kell. Maga a vidék mindenképpen megér egy kirándulást. Gyakorlatilag mindenfelé beszélnek magyarul, vagy legalább is megértik, a táj csodálatos, a környék meg tele van magyar történelmi emlékekkel. Munkács, Beregszász, Ungvár, mind ad egy-egy napra való látnivalót, a szállás pedig fillérekből megoldható.
Ezzel a fejezet és a napló végére is értem. Nem ígérek folytatást, de itt leszek, ha „kellek”. Még ezen a héten aszalódom itthon, aztán a jövő héttől újra vár Lázár, és Európa, újabb tanulóval a fedélzeten. Képek már mind feltöltve, az „Új album” mappában megtekinthetőek, illetve a Krisztiánnal kettesben töltött időszakról is kerültek fel új felvételek.
Ezennel elköszönök, mindenkinek további kellemes nyaralást, jó időt, és a későbbiekben pedig jó munkát kívánok. Sziasztok.
