Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14 --->> Előzmény 15--->>Előzmény 16.--->>Előzmény 17.--->>Előzmény 18.--->>Előzmény 19.--->>Előzmény 20.--->>Előzmény 21.--->>Előzmény 22.--->>Előzmény 23.--->>Előzmény 24. --->>> Előzmény 25. --->>> Előzmény 26. ---->->> Előzmény 27. ---->>> Előzmény 28.---->>> Előzmény 29. --->>>Előzmény 30.--->>>Előzmény 31. 1.rész--->>>Előzmény 31.2.rész--->>>Előzmény 32.
2012.03.11.-otthon...
Hűen a hagyományokhoz, megint itthonról pötyögöm be ezt a pár sort. A kifogás, hogy nincs laptopom, mert tönkrement, már elég régen okafogyottá vált, hála egy lelkes "rajongómnak" Gábornak, immár újszerű állapotban csillog-villog a régi gépem, újra tökéletesen működik, plusz nekem már egy új van azóta, tehát tényleg semmi sem akadályoz ezentúl, max a lustaságom. Péntek délután óta itthon vagyok,ma este megyek vissza, és holnap reggel indulunk Franciába újból egy tanulóval. Azt hiszem egy jó darabig Ádám lesz az utolsó, miután már így is sokan vagyunk. Két hetet már nyüstöltük egymást. még kb. ennyi van hátra közös életünkből, aztán kirepül ő is. Róla majd később írok bővebben, de előzetesnek legyen elég annyi, hogy nem lesz vele gond.
Lévén akkor főiskolai szünet, még mindig Laci fiam volt a folytatásban is útitársam. Túl édesapám temetésén, alig vártam, hogy végre valahova "jó messzire" kilőjenek bennünket itthonról. Meg aztán pénzt is kellett volna már keresni, miután lassan a koldulás gondolata is felmerült bennem, mint pénzszerzési forma. Nagyon megzuhantunk ekkorra már anyagilag. Tehát reménykedtünk, hogy majd most aztán megyünk ám, de nagyon messze! Mentünk is, egész Ausztriáig. Az Exporól vittünk vissza mezőgazdasági gépeket a kiállítónak. Képletesen szólva tovább tartott a fel-le rakodás, mint az út maga. De az ígéretek szerint, majd onnan aztán megyünk ám jó messze...!
Mentünk is. Még ha ez mondjuk a 3. hét körül lett volna, még örülök is neki. De ez a 3. nap volt. A kocsi kezdett közben kikupálódni, bár még mindig nagyon gyengécske volt. Alapból sem egy izomautók, de a bejáratás alatt, az első 20-30000 kilométerig nem nagyon akarnak menni, még üresen sem. Viszont inni, azt szeretnek. Ez is masszívan kortyolgatott a két tankból, és szinte elsírta magát a tiroli hegyek látványától. A szeme az mint a sasé. Nagyon IFA-feelingje volt annak, hogy tartósan kibéreltük a külső sávot felfelé. A turbó visítva tolta befelé a levegőt a coolerba, a fordulatszámmérő 1500-on, a váltó rövid 5-ben, vagy hosszú 4-ben, a sebességmérő mutatója 35-40 körül, a fogyasztás meg 180 literen...
Persze tudtuk, hogy ez eleinte majd így lesz, de attól még nagyon zavaró dolog volt. Ide egyébként valami szigetelőanyagot vittünk, illetve hoztunk, zsákokban hungarocell csíkokat, amit kézzel szedtek le. A lerakó természetesen bookolt volt, a GYSEV volt az átvevő, és magasról leszarták a bookidőnket. A raktáros is egy f@szkalap volt, de ezen már meg sem lepődtünk. Mindig is kis hazánkban a legbunkóbbak velünk. A magyar ember már csak ilyen. Innen el is tudtam faxolni haza a két CMR-t, ami az új hobbink lett az elmúlt pár hónap alatt. Ennek az a lényege, hogy valami nagyon hozzáértő és ráérő emberke a "nagynál" úgy döntött még tavaly, hogy minden lerakást követően haza kell faxolnunk a CMR-eket 5 munkanapon belül, mert ellenkező esetben szankciókkal sújtanak bennünket. Ez történt karácsony előtt is, amikor is 10.000.- ft levonást hozott nekünk a Jézuska kollektíve, függetlenül attól, ki faxolt, és ki nem időben. Az 5 munkanap pedig a cég értelmezése szerint azonnalit jelent. Naponta jön sokszor többször is a dörgedelem, hogy faxoljunk de márpedig rögvest! Nagyon unom már, ezt is a nyakunkba varrták, keresgéljünk, kujtorogjunk szívességért. Csak zárójelben említem, én meguntam a keresgélést és vettem egy scannert pénteken. Így bescannelem a az okmányokat és ha nethez jutok, elküldöm haza e-mailben. Még mindig hamarabb találok netet, mint fax-lehetőséget, arról nem beszélve, hogy az általában ingyen van, míg a fax fizetős a legtöbb helyen.
Innen Tét következett mint felrakó, ahonnan acélszerkezetet vittünk az angliai Sleafordba. Ez már tetszetősebb diszpónak ígérkezett a több mint 1800 rakott kilométerével. Alakul ez! Különösen fiam örült ennek, mert komppal kellett az utasítás szerint átkelnünk, és ő eddig még nem hajózott. (később ez módosult, vonattal mentünk...)
A felrakón már előző délután ott voltunk, be is engedtek minket éjszakára, a rakodás másnap reggel kezdődött. A füstölgő hidegben. A hőmérő ugyan is -16 fokon állt. Öröm volt a kopogósra fagyott biztonsági ponyvát elcibálni a póton, az egész éjjel kint tárolt acél pedig szinte sütött ha hozzáértünk. Szerencsére gyakorlott társaság rakott minket, a targoncástól kezdve mindenki tudta, mi a dolga, nekünk csak a spanikat kellett megfeszítenünk. A papírmunka elvégzése után a kora délutáni órákban vágtunk neki a távnak, a cél 3 nappal később az All4Trucks volt. Nem tudom, más hogy van vele, de én annak ellenére szeretem, hogy egyre gyérül a szolgáltatások színvonala ott is. Nekem mindig a kaffa nyári hétvégék, a nagy főzések, tengózások jutnak róla az eszembe. És mindig találkozok ott régi kedves kollégákkal, cimborákkal. Szerintem ez a hely afféle "találkahely" lett sokunk szemében. Persze van, akiknek nem szól másról,mint a mértéktelen sörözésről, piálásról, ez is igaz. De állítom, a nagy többségnek több annál.
Maga az út eseménytelenül lezajlott, így erről nem is tudok mit írni. Átkeltünk a Csalagúton, simán, koppra megtaláltuk a lerakót, és lerakodtunk. Esemény mindössze fiam szemének begyulladása volt. Egyik pillanatról a másikra. Sajnáltam nagyon, de nem először fordult elő vele, tudtuk, pár nap, és ahogy jött, el fog múlni. Nagyon érzékeny a huzatra, és ha csak kicsit is elfeledkezik róla, ez történik. Egy kollégától kapott valami kencét rá, egy másiktól mást, és tényleg pár nap múlva semmi baja nem volt. Lerakodás után hamar jött a következő munka is.Goole a felrakó, és Dormagen a lerakó staulandban. 23 tonna, szűk ezer km, vissza is vonattal. Az egészben csak az volt az érdekes, hogy a felrakón négyen is voltunk a cégtől, és ebből három kocsinak kompolnia kellett Hollandián át, míg nekünk vissza Doverig, és úgy át Belgán a lerakóhoz. Többször is rákérdeztem, de az irányítóm megnyugtatott, nekem ez így van kiadva, bár ő sem érti az okát. Nekem 900-akárhány km, a többieknek öttel kevesebb. Itt is különböző gépeket rakodtam, amit egy aukciós céghez vittem Németbe. Lábon álltak fel a pótra, a legnagyobb gond a rögzítés volt velük.
Ja meg volt némi fennakadás a refszámok hiánya miatt is, konkrétan egy egész napot csúsztunk, mert nem kaptuk meg a kereskedőtől a kellő információkat időben. Volt kolléga, aki már pénteken ott volt és várta a számot, és hétfőn rakodtunk...de ez már annyira megszokott dolog, hogy igazából meg sem lepődünk rajta. Nyilván megvan valahol, de annyi kézen-közön jön keresztül, hogy útközben valahol lemarad. Arról nem is szólva, hogy van, hogy beírják a Qualcomm megjegyzés sorába a kellő információt, csak azt mi sofőrök nem látjuk, miután nem fér oda ki, görgetni kellene, amit ez a csúcstechnológiás fos nem tud. Kifér két-három szó rá, oszt annyi. Ezerszer kértem én is már, hogy amit oda írnának azt küldjék el üzenetben inkább, de veszett fejsze nyele, szarnak rá. Így marad a találgatás, végső esetben a hazatelefonálás, hogy mit akartak ott közölni velünk...
Németben a lerakón hamar végeztünk, még rendesek is voltak a fritzek, mert ingyen és bérmentve hazafaxolták nekem a CMR-t. Ekkorra már a gépben ott volt a következő feladat is, miszerint Neunkirchenből kell mennünk az olaszországi Cervascaba. Kicsivel több, mint 1300 km, nem kihívás. A súly szűk 3 tonna. igazi nyugdíjas meló, Lázár sem fog szenvedni vele. Örültünk annak is, hogy ha lassan is, de tartunk dél, és ezzel a melegebb éghajlat felé.
Ahogy ránéztem a navi kijelzőjére, miután megtervezte az útvonalat, már felsejlett előttem, ebből Spanyol lesz hamarosan. (igazam lett) Ide már nem emlékszem, mit vittünk, de nem is annyira lényeges szerintem. A hétvége is itt ért bennünket, egy tök üres parkolóban, ahol ketten álltunk egy lengyel kollégával. Innen aztán Cremona, és Zaragoza következett. Hurrá! El Mirador! Fiamnak már rég ígértem, de eddig sose volt alkalom rá, hogy bemenjünk. Kicsit bele is kellett húznunk, mert a határidő szorosnak tűnt. A rakomány laza 24 tonna vetőkukorica. Ez már súlyosabbnak tűnt, főleg annak tudatában, hogy nekünk Girona és Zaragoza között a C-25-NII út van kijelölve. Ami nem kicsit "dombos", plusz hogy teljes legyen az öröm, még a C-25-öt 160 km-en keresztül építik, végig előzési tilalom, és forgalomkorlátozás van ez idő alatt. Mikor ezt mondtam Józsinak, a főnökömnek, megnyugtatott, hogy ez nem igaz, mert már végeztek az építkezéssel. Igaz én jártam arra többször, ő talán évekkel ezelőtt, de biztosan így van, én álmodtam. Az addig is gyarapodó túlfogyasztással innentől nem idegesítettem magam tovább. Ezen a pályán nincs az a kocsi és nincs az a sofőr, aki bármilyen normát be tudna tartani. Volt, hogy fél órán át másztunk felfelé a 6-7 %-os kaptatón hosszú 3-ban, bőven 1000 méterre a tengerszint fölé. Az AP2-n ilyen kaptatók nincsenek, és lehet rajta haladni is, de az ugyebár fizetős. Ez ingyenes, a túlfogyasztás meg ugye a sofőr bűne, le lehet tőle vonni, és már nem is drága az üzemanyag. Hogy ezek mellett nem ér időben a lerakóra, mert fél kilométerenként megállítják minden híd, vagy felüljáró előtt, mert ott meg félpályás a forgalom? Az is az ő hibája egyértelműen, induljon el időben!
Azért csak odaértünk, beugrottunk a Miradorba is, egyedül Zaragozában volt egy kis keresgélés, ami Spanyolban nem ügy, miután a kapott cím köszönőviszonyban sem volt a valósággal. Ahol elvileg a lerakónak kellett volna lennie, ott egy félig lebontott épület állt bedeszkázott ablakokkal-ajtókkal. Végül egy rendkívül segítőkész bácsi kalauzolt el bennünket a célhoz, ami onnan vagy 10 km-re volt.
Épp az utolsó pillanatban érkeztünk, mert egy óra múlva már vége volt a műszaknak. Gyorsan elhúztuk két oldalt a ponyvát, spanik le, és már szedték is az árut. Innen Calatayüd-Romagnano Sesia (IT) következett.Szűk 1500 km ez is, azért az ilyenek már jónak mondhatóak. A cég a Kimberly Clark egy gyára, a rakomány alapanyag. Természetesen bookolt, késni tilos. Majdnem 9 órát várakoztunk a lerakón, miután kisebb botrányt rendeztem többedmagammal a portán. Délben voltunk ott, fél 10-kor álltam le este a rámpáról. Ott is aludtunk a gyár előtt aznap éjjel.
Ezután egy két felrakós munka jött. Caresana-Brembate, a lerakó Verdun franciában. Hogy mit is vittünk, azt nem írtam fel újfent. Ezután Hatten-Bastida Pancarama. Itt már kezdtem pipa lenni, mert nekünk hazafele kellett volna kanyarodnunk. Olaszban azt mondta a főnök, nem tud hazavinni, mert nincs hazai import, majd franciából. Nos ott sem volt, mert mehettünk vissza olaszba. Kis hiszti után végül egy átakasztással sikerült megoldani a hazajutást, így Desanzano del Garda mellett egy hazafele tartó pótot kaptunk, a végállomás Szigetszentmiklós volt.
Itthon már várt ekkor rám újabb tanulóm, Ádám, őt is fel kellett vennem. Tehát végül csak szerencsésen hazaértünk, a kocsiban ekkorra 17000 km körül lett, a kezdeti gyengesége úgy néz ki, lassan múlik, gyerekbetegségei is megszűnőben. Ádám azóta két hete már "kamionos", még kb ennyi van neki vissza mellettem. Róla, a vele töltött egy hónapról legközelebb számolok majd be, egy külön fejezetben. Képeket most külön nem teszek fel, ami van, az az albumba kerül előbb-utóbb.
Azt hiszem, adósságom nagyobbik részét most letudtam, nem marad más dolgom, mint elköszönni mindenkitől. Sziasztok, viszlát egy jó hónap múlva!
