6. fejezet
Rólam
Ugorjunk egy kicsit az időben. Egy szerda reggel csörög a telefonom, persze ismeretlen hívó. Egyáltalán nem volt kedvem az emberek társaságához, tegnap sörözni voltam és még zúg a fejem.
- Halló! Z-ét keresem. – Hallatszott a telóból egy férfi hang. Hirtelen olyan ismerősnek tűnt.
- Tessék! Én vagyok az.
- Szevasz Z! Én P Gyula vagyok. Emlékszel még rám? – volt a kérdés, és agyam rejtett zugaiban előbukkant egy kép a régmúltból. Majd még egy, és még egy, és lassan peregni kezdett a film. Kicsit döcögősen indult meg a gépezet, a tegnapi sörözés megtette pusztító hatását. El is határoztam rögtön (ki tudja hányadszor), hogy többet nem iszom. (Csak ennyit)
- Hát persze! Miben segíthetek?
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Gyula! Hagyjuk az udvariassági köröket. Te felhívtál, gondolom, szükséged van rám, bár az okát nem tudom. Ne az én hogylétem felől érdeklődj, hanem térj a tárgyra! – mostmár határozottan emlékeztem rá, és tudtam, hogy egy kicsit keményebben kell vele beszélnem.
- Beszélnünk kellene. – kezdte már megint.
- De hát most is azt tesszük. Mondd el, hogy mi a baj!
- Nem telefonon, hanem személyesen.
- Jó, rendben. Mikor és hol? De miről van szó tulajdon képen? – Mert még mindig nem kaptam arra választ, hogy miért is volt ez a reggeli telefon.
- Elmennék hozzád, ha ez nem nagy baj.
- Okés, de miről van szó?
- Tudod elváltam és van némi kis problémám.
- Nézd Gyula! Nem vagyok ügyvéd, ha erre gondoltál.
- Persze tudom, de a válás már megtörtént, nem is emiatt hívtalak. Foglalkozol még azzal az ezos izével? - Már kezdtem kapizsgálni, hogy mire akar kilyukadni, de tévedtem. Régóta foglalkozom energiás gyógyítással, azt hittem, beteg, és azt akarja velem megbeszélni.
- Beteg vagy?
- Nem! Nem az a baj. Tanácsra lenne szükségem.
Még egy pár mondatot beszéltünk, és megbeszéltünk egy találkozót, egy hozzám közeli kávézóban.
A megbeszélt időben elmentem a kávézóba, de Gyula már ott volt. Rendeltem én is.
- Nos, akkor kezdjél bele! – Láttam rajta, hogy nehezen formálja a kezdő szavakat, igazából nem tudja, hol kezdje el.
Lassan belevágott, és elkezdte a történetet, ahogy már leírtam. Többször félbeszakítottam kérdéseimmel. De ahogy mesélte a történetét, volt sok olyan momentum, amiket már én is átéltem. Ilyenkor a saját emlékképeimben láttam Gyulát. A gyerekláthatáson viszont kiakadtam.
- És nem mentél el a Gyámügyre? – vágtam a szavába.
- Nem! Nem is gondoltam rá.
- De hát senki nem adott neked tanácsot, hogy kell az ilyen dolgokat megoldani? – egy kicsit fel voltam háborodva, hogy ezt a szerencsétlent teljesen magára hagyták az ún. barátai. Senki nem fogta a kezét, nem egyengette az útját. Hisz jól ismerték, hogy magától még egy kenyeret sem tud megvenni a boltban. Na jó, ez egy kicsit túlzás.
- De nem volt senki, aki segítsen?
- Hát mindenki mellettem állt. – mondta csodálkozva. - Lett volna még más lehetőségem?
- Persze! – mondtam kicsit mérgesen. – Kereshettél volna egy vadászt és adhattál volna neki kétszáz forintot.
- Miért?
- Hogy kifizesd neki előre, a rád pazarolt töltény árát! Hát látom, hogy nem sokat értesz a körülötted lévő világból. Mondtad Mártának valaha is azt, hogy „NEM”?
- Azt hiszem nem. Nem mondtam ilyet neki. Mit szólt volna akkor?
- Hú bakker! Ez már súlyos, ami nálad van. Na akkor most képzeld el, hogy itt veled szemben, az én helyemen Márta ül. Megvan? Jó! Akkor most mond azt, hogy „NEM”!
- nem. – szinte suttogásnak hallatszott.
- Határozottabban! – szóltam rá egy kicsit mérgesen.
- Nem! – most már egy kicsit erősebb volt a hangja, de még mindig beszélgetés részeként hatott a dolog.
- Még egyszer! Gondold el, hogy azt akarja Márta, hogy soha többé ne láthasd a gyerekeket. Akarod ezt?
- NEM! – szólt most már úgy, ahogy annak idején kellett volna. A hirtelen kimondott szó villámként hatott az amúgy csendes teremben. Hirtelen megállt a levegő, mindenki lemerevedett egy pillanatra, és hogy ne keljen magyarázkodni, gyorsan válaszoltam is neki, emelkedettebb hangon.
- Na látod Gyulám! Ezt ott és akkor kellett volna így mondanod, és nem kis nyusziként elmenekülnöd, hogy még nem is láthattad a gyerekeidet.
A kávézóban helyreállt a rend, rájöttek, hogy egy kicsit hevesebben beszélgetünk.
Nagyon belemélyedtünk a beszélgetésbe, elmúlt már a vacsoraidő is.
- Van egy kis dolgom. – szóltam Gyulának és elmentem a mellékesbe. Felhívtam a páromat, hogy lesz egy vacsora vendégünk. Majd a beleegyező válasz után meghívtam Gyulát hozzánk, hogy majd ott folytatjuk a beszélgetést.
Vacsora után tovább folytattuk, először hármasban, majd a párom bejelentette, hogy fáradt, és elment lefeküdni.
Gyula a legkisebb részletekig elmesélte azt a történetet, amit már a kedves olvasó is ismer. De szó volt még sok mindenről, de az most a történet szempontjából nem érdekes. Több mint tizenöt éve nem találkoztunk, volt témánk bőven.
Csöppet sem voltunk álmosak, mikor ránk virradt a reggel. Gyulának aznap nem kellett bemenni dolgozni, már előre szabit vett ki. Volt némi elintéznivalója, de az nem volt pontos időhöz kötve.
A reggeli búcsúzkodáskor megígértem Gyulának, hogy megpróbálok valamit tenni az érdekében. Délig csüngtem a telefonon. Minden ismerőst, és nem annyira ismerőst felhívtam, hogy tudnának-e valami munkát adni, de szinte mindenki visszautasított. Aki meg tudott volna, ott a pénz volt kevés, vagy a szállást nem tudtuk összeegyeztetni. Délben közöltem Gyulával a szomorú hírt, aki a megbeszélésünk szerint visszajött. Jól megebédeltünk, majd orrlógatva távozott. De otthagyott nekem egy keserű ízt a számban, és ez a íz megmaradt azóta is. A távozása után sem hagytam abba a munkakeresést, de nem jött, nem akart összejönni. Tulajdonképpen, csak jól kipanaszkodta magát, de ezzel nekem sokkal rosszabb lett. Valahol, felelősséget éreztem utána, pedig hát nem én voltam az okozója az ő bajának. A lelkiismeret furdalásomat csak fokozta a pár hónappal később kapott hír Gyuláról. De erről a hírről, majd legközelebb.