Mindig ledöbbenek, ha egy ismerősöm halálhírét hallom. De ez igazából már másról szólt. Nem egy baleset, vagy betegség miatt, hanem önkezével vetett véget az életének. Azt hittem, hogy sosem fogom megérteni, hogy miért. De kis nyomozásom után, kiderült, hogy mi visz idáig egy embert.
Most akkor egy igaz történet arról, hogy milyen út vezet egy öngyilkosságig.

Tizenkét év boldog – a vége felé már nem annyira boldog – házasság után, Gyula egy tízórás munka után, a kollegákkal még egy sör a kocsmában, lemosva az aznapi izzadság cseppeket.
- Még egy sör Gyulám! – hangzik az ilyenkor oly ismerős mondat.
- Kösz srácok, de nekem mennem kell a páromhoz, már így is túl sokat időztem.
Haza felé, egy kis gyomorgörcs. Már tudta, hogy valami rossz dolog fog történni.
Többször előfordult már, hogy előre megérezte a bajt, de ez a mostani más volt. Az utóbbi időben rendszeressé váltak a veszekedések, persze mindig a pénz volt a fő téma. Ezért is vállalt több munkát, hisz a gyerekek is iskolába járnak, az is sokba kerül.
Haza érve, ahogy az asszonyra nézett, látta, hogy ez most komoly veszekedés kezdődik.
- Szinte semmit sem változott az elmúlt évek alatt. – suhant át a gondolat a fejében. – Most is olyan szép és csinos, mint tizenhat évvel ezelőtt, amikor megismerte azon a forró augusztusi éjszakán.
- Már megint a kocsmában költöd a pénzed! Az a kurva kocsma az ne lenne!
- De hát drágám, csak egy sör volt, azt is Sanyi fizette.
- Nem érdekel se Sanyi, se a kocsma, de főleg Te nem érdekelsz már.
- De hát drágám, mi történt, mi a baj? – kezdte volna, de a harmadik szóig sem jutott.
- Ne makogjál már itt nekem. Elegem van már a tesze-toszaságodból. Sosem tudsz a sarkadra állni. Csak mész a többiek után mint a birka. Elegem van belőled, nem tudok veled tovább élni.
Csak mondta, csak mondta, de ezt már Gyula már nem is hallotta. – El akar válni? De miért? Miért pont most? És akkor hogy lesz ezután? Mi lesz majd így velem?- ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében. Már nem is látott semmit, csak a kérdésekre koncentrált.
Hirtelen felvillant egy gondolat benne: - De hát itt rólam van szó!
- Beszéljük meg drágám! – kezdte (mint oly sokszor) békülékenyen, hogy a veszekedés, kiabálás elejét vegye. De tudta már, hogy elkésett. De egy próbát még megér.
- Beszéljük meg! – idegenül hallatszottak a saját hangjai. Ezt bizonytalanságot megérezte a nő, vagy már nagyon be telt nála pohár, nem tudni. Azt viszont, igen, hogy ez csak olaj volt a tűzre.
Késő éjszakáig veszekedtek. Gyula már látta, hogy itt most egy visszafordíthatatlan dologról van szó, már nem is törekedett arra, hogy mindent visszacsináljon, hogy még egy esélyt kérjen. Már csak azt akarta, hogy vége legyen a kiabálásnak. Nem gondolta, hogy ennyi harag szorult meg abban a törékeny kis testben, amit pár órája még imádott. Most is szereti, de ez a szeretet már más. Szinte könyörgésre fogta, hogy ne kelljen éjvíz idején az utcára mennie.
Végtére is megszületett a kompromisszum, Gyula kint alszik a konyhában a sarokülőn. Reggel aztán pakolhat és kereshet más lakhelyet magának. Pedig a ház az övé is. Mit az övé is, hisz azzal a sebekkel tarkított kezével építette. Ő rakta falat, a felesége hordta adogatta a habarcsot, téglát. A tetőt is ketten készítették el. Csak villanyszerelőt kellett hívni, ahhoz ugyanis Gyula nem sokat ért. Minden mást ketten. Néha jött egy-két haver, ismerős, de azok annyit ittak ettek, hogy nem érte meg.
A ház tehát a szó szoros értelmében közös volt. A pénz is, amiből az anyagot vásárolták. Mindkét szülő segített, nekik is volt némi tartalékuk, a vállalati kölcsönök, és persze a banki kölcsönt is közösen vették fel.
Végre csend lett, és próbált elvackolni a sarokülőn. Álom azonban nem jött a szemére, bármilyen fáradt is volt. Nem a kényelmetlen fekhely volt az oka, mert azt már megszokta. Sokszor aludt egy szál padlón is, amikor a ház épült, és az éjszaka ott érte. A további életén töprengett. Mi lesz ezután, hol fog majd lakni. Ez a veszekedés, Mártának ez a mindent elsöprő, vissza nem vonható haragja, hirtelen jött a számára. Eddig is voltak náluk ilyen veszekedések az utóbbi időben, de tudta, érezte, hogy most végérvényesen vége lett mindennek.
Végre elérkezett a reggel, gondolta tesz még egy próbát, de az ötletet csírájában elfojtotta. Egy ilyen bocsáss meg, adj még egy esélyt hangvételű kérdés nem tenne jót az amúgy is szétzilált kapcsolatnak. Most már csak arra törekedett, hogy elkerülje Mártát. Gyorsan bekapott valami tegnapi kenyérvéget, fogta a táskáját és elindult dolgozni.
A kollegák, akikkel hosszú éveket dolgozott együtt, rögtön kérdésekkel ostromolták.
- Mi történt veled, olyan nyúzott vagy? Volt egy kis hancúr éjszaka?
Válaszra sem méltatta őket, szinte elsírta magát. De a kitartóbbak, akik közelebb álltak hozzá, nem hagyták.
- Mi a baj Gyulám? – kérdezte Sanyi.
- Kidobott az asszony. De most végérvényesen. – hangjában érződött, hogy a sírással küszködik.
Nem szokott ennyire elérzékenyülni, szégyenletesnek tartotta azt, ha egy férfi sír, és most ott áll a könnyek kicsordulásának a határánál. Ez még jobban elszomorította.
- Nem lehetne, hogy nálatok aludjak egy pár napig? – szinte maga is meglepődött a kérdésen, de ha már kimondta, akkor nincs visszaút. A kérdés elhangzott és kezdte kényelmetlenül érezni magát. Látta a barátja arcán a meglepődöttséget, és mint a gyermek, aki számolva a hátralévő napokat várja karácsonyt, úgy számolta másod, tizedmásodperceket.
A válasz nem váratott sokáig.
- Tudod Gyulám, hogy sokra tartunk az asszonnyal, azt is tudod, hogy mindenben melletted állunk, de ezt a kérdést meg kell vele beszélnem. De a válaszát nagyjából ismerem. Van egy kis felfordulás otthon, az anyósom is most jött fel egy kis időre, amíg tartanak vizsgálatok. Az pedig pár hét, mire mindennel végeznek. Nem hiszem, hogy volna helyünk.
- De elalszok én a konyhában egy széken is, csak ne kelljen az utcára mennem.
- Nem csak erről van szó. Tudom, hogy nem nagyok az igényeid, de gondold végig, hogy te hasonló estben beengednél engem? Ugye nem. A helyzet nálatok sem rózsásabb. Nagyon sajnálom, de nem lehet. Már csak a családi béke kedvéért sem. De bármi másban szívesen segítek, csak ezt az egyet ne kérd tőlem.
- Bocs, de rohannom kell a WC-re. Az tegnapi idegesség megtámadta a gyomromat. – Mondta, a könnyeivel küszködve. Rohanás a kis magányos helyiség felé, a máskor a messzi távolt pászázó tekintet most csak a cipő orráig ért. Nem akart a kíváncsi tekintetekkel találkozni, csak elbújni a fájdalmával.
Mihelyt a mellékes ajtaját bezárta, mint cunami tört ki szeméből a könny. Már nem csak a válla, az egész teste rázkódott. Szinte patakokban tört ki belőle a sok éve visszafojtott könny.
Hosszú percek teltek el, és lassan kiapadtak a könnycsatornák, és egy nagy sóhajjal kilépett az ajtón.
- Majd valaki másnál próbálkozom még. – biztatta magát. De tudta, hogy a lottó ötösre nagyobb az esélye. De próbát megér.
-Sorra próbálkozott a kollégáknál, barátoknál, de nem hozott eredményt. Ebéd után a rettegett főnök is feltűnt a nyíltszínen. – Már csak ő hiányzott! – gondolta hűsünk.
- Gyula! Gyere be az irodába! – Hangzott a kemény, és kimért mondat, ami ellen nincs apelláta.
Vegyes érzelmekkel lépett be az kis szobába. – Üljél le! – hangzott a következő felszólítás. Már minden mindegy alapon, gondolatban az utcán látta már magát.
- Hallom baj van otthon. – szólt a főnök, tőle szokatlan barátság, melegség érződött a hangjában. – Mesélj, mi történt?
- Az a helyzet, hogy az asszony kirúgott otthonról, de most végérvényesen, és nincs hová mennem a munka után. Azt hiszem a parkban fogok éjszakázni.
- Na ide figyelj! Van egy átmeneti megoldásom a számodra. Tudom, hogy nem nagy valami, de kezdetben jó lesz. – és szélesen elmosolyodott. Még senki nem látta őt mosolyogni, még az öreg szakik sem. Az örökké mogorva, ráncokkal szabdalt arc, most teljesen ki simult. A meglepődöttségtől, hősünknek egy hatalmas gombóc elzárta a torkát, szinte még levegőt is elfelejtett venni. Csak állt, pontosabban ült, és az égvilágon semmit nem értett. De a remény szikrája már kezdte bevilágítani a sötétségbe burkolózó agyának nevezett biomasszát.

Folyt. köv.