A Kastély c. kalandjáték egy magyar fejlesztőcsapat (Mantis Software) műve, Commodore 64-re jelent meg az 576KByte gondozásában, 1993-ban. Ebben az időben a játékfejlesztők már főként Amigára, de méginkább PC-re fejlesztettek játékokat, miközben itthon, Magyarországon még rengeteg aktív C64 tulajdonos maradt, akik nem voltak hajlandóak feláldozni szeretett gépüket a csili-vili grafika és pompás hangzás oltárán. Őket célozta meg a Kastély, majd később a Long Life és a Newcomer is. Igazán újszerű volt akkoriban egy teljes egészében magyar nyelvű, igényesen kivitelezett kalandjáték, ráadásul díszdobozban, komplett kézikönyvvel ellátva.

Ez a fejezet arról szól, hogy hogyan kötünk jelentést egy adott szimbólumhoz, szimbólumok sorozatához, vagy akármi máshoz ha már itt tartunk. A felvezető dialógus ez esetben nem Hofstadter, hanem Lewis Carroll tollából származik (ő az Alíz csodaországban írója). Carroll maga is aktívan érdeklődött a matematikai logika iránt, ebben a novellában pedig - pont miután vége lett a futóversenyüknek, amit természetesen Akhilleusz nyert meg - Akhilleusz és a Teknős a logikai következtetés lehetetlenségéről beszélgetnek. A Teknős, hasonlóan Zénón trükkjéhez, egy végtelenségig folytatható logikai láncolatot épít fel egy látszólag egyszerű következtetésre alapozva (mint mikor Besenyő Pista Bácsinak annyiszor van igaza, ahányszor akarja ). A párbeszéd a könyvben a kétszólamú invenció címet kapta.

Maga a fejezet egy újabb formális rendszer bevezetésével kezd, ez pedig a pg-rendszer. Ez szintén egy nagyon egyszerű rendszer, három szimbólummal (p, g, -). Itt az író mélyebben kifejti a döntési eljárás fogalmát, ami egy olyan eljárást takar, amivel véges időn belül eldönthető bármely karakterláncról, hogy tétele-e a formális rendszernek.
Ezután egy érdekes felfedezést tesz a pg rendszerről: a meghatározott axiómákkal és levezetési szabályokkal összefüggés fedezhető fel a pg rendszer, és a számelméletből ismert összeadás között. Ezzel rávilágít arra, hogy honnan ered maga a jelentés: az izomorfizmusból. A pg rendszer sztrigjei azelőtt csak értelmetlen szimbólumok voltak, de amint az agyunk képes volt hozzákötni egy általa már ismert koncepcióhoz (vagyis izomorfizmust fedezett fel), a szimbólumok azonnal értelmet nyertek, jelentést kaptak.
Tehát a jelentés az izomorfizmusból ered: az intelligens elme észreveszi két egymással izomorf rendszer kapcsolódási pontjait, majd azokat közös alapra hozza, így létrehozva a kettő fölött egy új absztrakciós szintet, ami által összekötheti a kettőt, és ezután ez az új absztrakciós szint lesz a jelentése a két rendszernek.
További fontos megjegyzései a fejezetnek az aktív és passzív jelentés közötti megkülönböztetés. Az aktív jelentésre a beszélt nyelveket hozza fel példának, ahol ha megtanuljuk egy szó jelentését, annak egy mondatba ágyazva sokkal árnyaltabb jelentése is lehet, így nyernek a szavak aktív jelentést. Tehát aktív jelentés esetén a tényleges jelentést nem csak maga a szó, hanem annak környezete is meghatározza. Kicsit hasonlít ez az objektumorientált nyelvekben használt dinamikus és statikus típus fogalmához, ahol egy objektum dinamikus típusa mindig csak a program futása során dől el.
A kettős jelentés fogalmát is érintjük, amikor az író rámutat, hogy ha a pg rendszer eredeti értelmezése helyett más értelmezést alkalmazunk (pl a p és g karaktereknek nem a plusz és egyenlő, hanem az egyenlő és minusz szimbólumok jelentését adjuk), akkor is felfedezhetünk konzisztens izomorfizmust, így ugyanazt a karakterláncot többféleképp is értelmezhetjük anélkül, hogy valótlanságra bukkannánk. Ez hasonló a bevezetőben említett kánonokhoz, ahol a témában megszólaló hangok többféle értelmezést nyernek attól függően, hogy mely más hangokkal szólalnak meg azonos időben.
A szerző ezután azt fejtegeti, hogy vajon használható-e egy formális rendszer a valóság igazságainak leírására. Azt állítja, hogy a valóság elméletben leképezhető lehet egy formális rendszerre, ahol a szimbólumok az elemi részecskék, a tipográfiai szabályok a természet törvényei, a rendszer egyetlen axiómája pedig az ősrobbanás pillanatában létező állapot. Egy ilyen leképezésnek persze inkább csak filozófiai hozadéka van, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem használhatunk egyszerűbb formális rendszereket a valóság bizonyos részeinek leképzésére, és ezáltal való megértésére és leegyszerűsítésére.
Például az aritmetika szabályait célszerű formális rendszerbe foglalni, és szimbólumokkal leírni, mert bár az alapjai nagyon egyszerűek (elvégre ki ne tudná megszámolni például azt, hogy hány darab ujj van a bal kezén), a mennyiségek növekedésével jobb, ha rábízzuk magunkat a szimbólumokra. Vannak azonban a természetes számoknak olyan tulajdonságai is, amiket egyszerű számlálással nem lehet ellenőrizni.
A szerző példaként a következő tulajdonságot hozza fel: “a prímek száma végtelen”. Ha megpróbálnánk megszámolni őket, hamar elunnánk magunkat (szembetalálnánk magunkat a Turing-féle leállási problémával), de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne a tulajdonságot bizonyítani. Eukleidész már jó régen meg is tette ezt helyettünk, méghozzá a teljes indukció segítségével. A teljes indukció lényege az általánosítás: ha veszünk egy akármilyen N prímszámot, és bebizonyítjuk, hogy mindig előállítható belőle egy N-nél nagyobb prímszám, akkor ezzel bizonyítottuk, hogy a prímek száma végtelen. Így sikerült Eukleidésznek a felfoghatatlan végtelent “megszelidíteni”. Ehhez persze az is kellett, hogy létezzenek a nyelvben olyan fogalmak leírására használható szavak, mint a “minden”, “bármely”, “akármelyik”, stb.

A könyv minden fejezete egy bevezető “novellával” indít, ami az adott fejezetben tárgyalt témát vezeti fel egy dialógus formájában. A dialógusok visszatérő szereplői Akhilleusz és a Teknős, akiket Zénón híres mozgási paradoxonjának tanmeséjéből ismerhetünk. További érdekessége ezeknek a párbeszédeknek, hogy szerkezetükben mindig követik Bach valamelyik művét, az egyes szereplők bekezdései mindig az adott zenemű egy-egy szólamát szimbolizálják.

Az első fejezet felvezető novellája Bach háromszólamú invencióin alapul, a három szólamot Akhilleusz, a Teknős, majd később bekapcsolódva Zénón “szólaltatja meg”. A témát Zénón mozgási paradoxonjai szolgáltatják, amelyek elviekben a mozgás lehetetlenségét hivatottak bizonyítani, de egy zen köan-ra és egy Echer rajzra is utalás történik a dialógus során. A paradoxon lényege, hogy ha kettejük versenyt futnának (logikusan a Teknős némi előnnyel indulva), Akhilleusz, bármennyivel is gyorsabb a teknősnél, sosem érheti utól, mert amennyi idő alatt Akhilleusz eljutna a Teknős jelenlegi helyére, addig a Teknős előre halad valamennyit, és bármely kicsi is ez a távolság (és egyre kisebb), ez a végtelenségig folytatható.
Mint látható, ez a rövid párbeszéd is több különböző szinten valósít meg izomorfizmust az utána következő fejezet(ek) témáival, továbbá rávilágít arra a furcsaságra, hogy mint ahogy a mozgás lehetetlennek tűnik a Zénón paradoxon alapján, ugyanúgy tűnik lehetetlennek az intelligens gondolkodás és az öntudat Gödel tétele alapján, mégis tudjuk, hogy egyik sem lehetetlen.
A fejezet maga egy rövid bevezetést tartalmaz a formális rendszerek alapelveibe. Egy nagyon egyszerű formális rendszert, az MIU rendszert ismerteti, amelynek három szimbóluma, egy axiómája és négy levezetési szabálya van. Ismerteti a kapcsolódó fogalmakat (karakterlánc, tétel, levezetés, jól formáltság, döntési eljárás), majd feltesz egy rejtvényt az olvasó számára: állítsa elő az MU karakterláncot a kiindulási axiómából a levezetési szabályok alapján. Az MU sztring egy újabb ügyes utalán egy híres zen köan-ra.
A fejezet igazi mondanivalója az, hogy rámutat a pusztán mechanikus (M) és az intelligens (I) gondolkodás közötti különbségre. A fenti rejtvénynek ugyanis nincs megoldása, erre viszont pusztán mechanikus gondolkodás útján (vagyis hogy “ész nélkül” alkalmazzuk a levezetési szabályokat egymás után, hátha közelebb jutunk a megoldáshoz) nem juthatunk el. Egy gép tipikusan csak ilyen mechanikus gondolkodásra képes. Persze beleprogramozhatjuk, hogy egy idő után vegye észre, hogy “csak körbe körbe jár”, és álljon le, de a gép ekkor is csak olyan visszatérő mintázatokat képes észlelni, amit mi előtte beleprogramoztunk.
Egy ember viszont, aki képes intelligensen gondolkodni, képtelen arra, hogy ne vegye észre a visszatérő mintázatokat. Ezek után a szabályok mechanikus alkalmazása helyett elkezdi magukat a szabályokat vizsgálni abból a szempontból, hogy azok egyáltalán alkalmasak-e a rejtvény megoldására, majd rájön, hogy nem. Ezzel úgymond kilép a rendszerből, és a rendszert magát kezdi vizsgálni, ezzel öntudatlanul is feljebb lép egy absztrakciós szintet, hogy egy meta-rendszert alkosson a meglévő rendszerből. Ezen kívül a könyv megemlít egy harmadik gondolkodási módot, az “un-módot” (U), ami a kérdések megközelítésének zen módja, és mind közül a legnehezebben megfogható. A zenről egy későbbi fejezetben lesz szó.

Nem is olyan rég olvastam el először a Gödel Escher Bach - Egybefont Gondolatok Birodalma c. könyvet D. R. Hofstadter-től, és azóta is próbálom feldolgozni. Akárhányszor megkérdezik tőlem, hogy miről szól, sosem tudom egy kerek egész mondattal, érthetően elmondani. Többel sem. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy én magam sem értem. Ugyanakkor a könyv, bár majdnem 40 éve íródott, olyan témát feszeget, amiről manapság sem tudunk sokkal többet, mint akkor, és engem személy szerint a legmesszebbmenőkig érdekel. A könyv ugyanis nem más, mint az öntudat működésével kapcsolatos legfontosabb általánosságokra adott számos izomorfizmus bemutatása.
Ezért elhatároztam, hogy szeretném megérteni a könyvet. Ezt pedig legkönnyebben úgy érhetem el, ha figyelmesen újra elolvasom, és jegyzetet készítek minden fejezetről. Ha pedig már készítek egy ilyen jegyzetet, miért ne tegyem azt közkinccsé, akár a saját gondolataimmal kiegészítve? Úgyhogy egy kis bemelegítésnek fogadjátok szeretettel a bevezető fejezet jegyzetét.

Vajon mi kellhet ahhoz, hogy egy gépnek öntudata legyen? Milyen programot kell bele írni, hogy úgy legyen képes gondolkodni, mint mi? Hogy feloldja az önhivatkozás paradoxonát, és öntudattal rendelkező, intelligens, ámde mesteséges entitás lehessen. A tudatunk olyan, mintha nem hivatkozna rá Gödel tétele, látszólag végtelen szintig képes a rekurzív önhivatkozásba belegabalyodni, és emellett is működni. Az ilyen rekurzív önhivatkozás a ma írt programoknál azzal végződik, hogy elfogy a stack... vagyis a mi bináris elven működő programjaink képtelenek a végtelen fogalmának megragadására (mégha ez furcsán hangzik is). Mi kell ahhoz, hogy ezt mégis sikerüljön elérni?
Szerintem először is egy kvantumszámítógép, ami szerintem elméletben képes lehet a végtelen megragadására valamilyen szintig, de ez csak egy gyenge sejtés), ugyanakkor hiszem, hogy nem kell végtelen szintig elmenni, elég csak nagyon mélyre.
Vagyis ha elég alrendszert egyesítünk, amelyek egyenként valamely az öntudat kialakulásában fontos szerepet játszó rendszert modelleznek (amihez nem kell új dolgot kitalálni, csak a meglévőt lemodellezni), akkor ezek különböző absztrakciós szintekbe rendezve, és így együttműködve, talán képesek lehetnek egy öntudat jeleit halványan mutató rendszert működtetni. Egy ilyen kombinált intelligencia idővel talán képes lehet öntudatot fejleszteni, ha elég időt hagyják tanulni (esetleg egy android testében kifejlődni, de ez már nagyon sci-fi ).
Ehhez persze előbb ki kellene találni egy olyan absztrakciót, amely képes felületet (interfészt) adni bármelyik lemodellezett alrendszerhez, így mindig anélkül lehetne kiterjeszteni az MI-t egy újabb alrendszerrel, hogy bármit is programoznunk kellene (persze csak ha előtte sikerült automatizálnunk az absztrahálás folyamatát (ehhez talán megoldást nyújthat egy olyan program, amely a saját kódját módosítva absztrahálja a következő alrendszert, és új szintként vezeti be az MI "tudatában", ilyen programot talán lehet írni LISP-ben (ehhez viszont ki kellene találni egy olyan algoritmust, ami képes absztrahálni, amire viszont rugalmasan eddig csak az ember volt képes - ezt a munkát végzik a programozók (de talán nem is tudnánk kitalálni egy ilyen algoritmust, Gödel tétele megintcsak adna egy taslit, mert mindig kinyitnánk egy újabb olyan problémát, amik egymásba ágyazódva a végtelenségig folytatódnak, úgy mint ez a sok egymásba nyitott zárójel))))). De ennek is vége lett egyszer.
Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy megifgyelésem szerint a Google pont ilyen alrendszereket fejleszt és tökéletesít, és az sem újkeletű dolog, hogy ezeket összekötik egymással. Nem titkolt céljuk továbbá, hogy MI-t fejlesszenek. Ráadásul emberek milliói látják el analizálható adattal, amiből gépi tanulás útján fejleszthető az MI. Ki tudja, talán náluk teremtik meg az első öntudattal rendelkező "lényt"?
Ha ez sikerül, az rengeteg (vallás)filozófiai kérdést felvethet, amibe viszont most nem megyek bele, talán egy újabb braindump-ban leírom egyszer. Ízelítőnek csak annyit említenék meg, hogy egy MI létezése bizonyíthatja, hogy nem létezik lélek (ugyanakkor arra is rájöhetünk általa, hogy teljesen mindegy, hogy létezik-e lélek, vagy nem (és most nem folytatom a zárójelek egymásba nyitását)).

Figyelemre méltó dolog történt a napokban: A Facebook bejelentette, hogy felvásárolja az Oculus Rift-et (2 milliárt dollárért). Azt az Oculus Rift-et, ami másfél éve indult egy Kickstarter kampánnyal, és a célkitűzése, hogy megalkosson egy valóban jól használható VR eszközt (a régi modellekkel sok probléma volt). A fejlesztés teljesen open source, a köré épült fejlesztői közösség létszáma eléri a 75000 főt.

A Facebook valószínűleg a saját platformjába akarja beépíteni az eszközt, de még nem tiszta, hogy milyen módon. Klasszikus példája ez a kreatív közösség és az üzleti világ szimbiózisának: a közösség megalkot egy innovatív eszközt, amit aztán az üzlet felkarol, és elárasztja vele a világot. Lehet, hogy túl optimista vagyok, de én ezt a valódi (3D-s) cyberspace felé tett első lépésként értelmezem.

Érdekes adalék még, hogy a nemrégiben megjelent hír kapcsán, miszerint a Google felvásárolt egy robotgyártó céget, vannak elméletek, melyek szerint a Google talán egy mesterséges intelligenciát fejleszt. Ha ez igaz, akkor egy igencsak cyberpunk közeljövő elébe nézünk (amihez az NSA is nagyban hozzájárul ).

Amióta pythonnal foglalkozom, mindig hiányoltam annak a lehetőségét, hogy megnézzem, egy programkód pontosan milyen utasításokra fordul le végrehajtás előtt. Ez ugye egy C nyelven nevelkedett fejlesztő-palántának teljesen általános elvárás, az ember könnyen hozzászokik, hogy bármely olyan programrész esetén, ahol nem vagyunk biztosak benne, hogy adott architectúrán, adott fordítóval és opciókkal milyen gépi kód fog keletkezni, könnyen bele lehet nézni az assembly kódba. Ez sokszor debuggolás közben is jól jön.

Talán más python fejlesztők körében köztudott, hogy erre python esetében is lehetőség van, én csak most fedeztem fel a trükkjét. Mivel a python program általában interpretált módon fut (én is legtöbbször így használom), ezért sokszor nincs lehetőségünk a C nyelv esetében használt módon disassembly-t készíteni. Ha natívan futtatható állományt készítünk belőle, akkor a CPython réteg miatt lesz nehezen értelmezhető az assembly kód. Szerencsére van mód arra, hogy az interpreter által előállított byte-kódot kiírassuk olvasható formában, amit lentebb be is mutatok.

2012 elején az interneten felbukkant egy feladvány-sorozat, amiről azóta sem derült ki, hogy ki/mi áll a hátterében. Elsőként egy 4chan-on megjelent képen kellett megtalálni egy elrejtett üzenetet, majd annak alapján jutottunk el a következőhöz, és így tovább. Azóta 2013-ban, és most 2014-ben is felbukkant egy-egy újabb feladvány.

Mivel a feladvány nyomai egymástól nagyon távoli helyeken bukkannak fel, ezért gondolják, hogy valamilyen nagyobb szervezet áll mögötte. Sokan azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy valamelyik titkosszolgálat próbál ezzel embereket toborozni (a feladványok megoldásához a legtöbb esetben szükséges kriptográfiában, szteganográfiában, valamint programozásban való jártasság). Ez mindenesetre kizárja, hogy csak egy egyszerű marketingfogás lenne a dolog.

Az interneten közösségek alakultak, hogy közös erővel fejtsék meg a rejtvényeket. Eddig senki nem hallott olyanról, aki eljutott volna egy-egy fejtörő legvégéig, ami persze nem jelenti azt, hogy még nem is sikerült senkinek. Arról sincs senkinek információja, hogy mit kap az, aki megoldja.

Bár eddig nem volt rá bizonyíték, hogy az NSA a p2p titkosított kommunikációt is képes lehallgatni (így én is azt hittem határtalan naivitásomban, hogy a web-of-trust alapú PKI módszerekkel titkosított levelezésem biztonságban van), Buhera legutóbbi bejegyzéséből kiderül, hogy az NSA ezt a "problémát" is megoldotta. Ahogy azt sejteni lehetett, most sem a szakmai tudásuk (olyan ugyanis nincs nekik), hanem a politikai kapcsolataik és a pénzük vezette őket sikerre.