Az év legmelegebb napján visszatértünk a párommal (apropó: azóta már a menyasszonyom) Miskolcra, igazi otthonunkba, hogy egy régi ismerősöm újonnan alakult bandájának koncertjét meghallgassuk. Ez a banda a Nowherehill. Hát mit mondjak... nem volt semmi.
Alig hallok manapság jó rockzenét, de ez az volt. A helyszín is jó választás volt, a Miskolc Galéria eldugott kis udvara jó helyet adott a kis underground közösségnek. Viktort, az énekest még akkor ismertem meg, amikor Miskolcon laktam, pár évig együtt játszottunk Live Vampire szerepjátékot. Azok az összejövetelek is megérnének egyszer egy blogbejegyzést egyébként.
Nem egy tipikus pogózós koncert volt, inkább nyugodtan, ülve tombolós, a zenék mégis annyira sodróak voltak, hogy kicsit még most is a hatása alatt vagyok. Az egyetlen szám amelyik nem tetszett tőlük egy Dream Theater feldolgozás volt. Soundcloud-on meghallgathattok tőlük néhány szerzeményt, de azt megsúgom, hogy az igazán jó számaik csak koncerten hallhatók, illetve remélem, hogy nemsokára egy album formájában is megvehetem.

A múlt héten a cég jóvoltából elmentem egy Test Driven Development tanfolyamra. A tanfolyamot egy Jon Jabber nevű, igazi hamisítatlan brit akcentusú fazon tartotta, aki egyrészt jó fej volt, másrészt szakmailag kevés felkészültebb emberrel találkoztam eddig.
Az utóbbi időben sokat olvastam Agile, TDD és Clean Code témakörben, ezért úgy gondoltam, nem sok újat fog tudni mondani, de szerencsére nem így volt. Arra számítottam, hogy a tanfolyam a Clean Code átismétlése lesz, ehhez képest szinte csak olyanokat tanultam, amik abban nincsenek benne, mégis egy témakörhöz tartoznak, és persze nem is mondanak egymásnak ellent.
Bár a TDD irányelveivel abszolút egyet értek, értem és tapasztalom, hogy miért teszi gyorsabbá a fejlesztést, C++ programozóként mégis furcsa, hogy úgy kell programoznom, hogy az olvashatóságot fontosabbnak tartom a hatékonyságnál (a kettő ugyanis gyakran ellentmond egymásnak). Szerencsére a tanfolyam kifejezetten a C++-ra koncentrált, a tag sok hasznos tanácsot adott kifejezetten C++ témában, és persze megint bebizonyosodott, hogy néhány évig még tanulnom és használnom kell ezt a nyelvet ahhoz, hogy tényleg azt mondhassam: értek hozzá.

Picit régebben el voltam keseredve, hogy a kedvenc művészi irányzatomat/szubkultúrámat/irodalmi stílusomat (válassz egyet), a cyberpunkot nagyon elhanyagolják. A cyberpunknak igazából a 80-as években volt aranykora, a 90-es években vált populárissá (ennek a tetőpontja volt 99-ben a Mátrix), azóta viszont egyre csak degradálódik, kevés ilyen mű jelenik meg. Az utóbbi időben viszont ez a tendencia kezd fordulatot venni.
A magyar művészek sem hanyagolják el az irányzatot (Szintetikus álom, Adás, 1, de én még a Kontrollt is ide sorolom), filmek és sorozatok is jelennek meg néha napján (Tron Legacy, Caprica), William Gibsonnak is kb fél éve hogy megjelent a legutóbbi regénye, számomra a leglátványosabb "fejlődés" viszont a játékok terén volt. Sok cyberpunk játék jelent meg az utóbbi időben. Ezek közül kettőt emelnék most ki: a Gemini Rue-t, és a Deus Ex 3-at, de jelentek meg mások is, pl. az Alternativa c. hangulatos kalandjáték, és az EYE: Devine Cybermancy c. nagyon összetett FPS, amiben a cyberpunk keveredik a misztikummal.
A Gemini Rue egy régi vágású kalandjáték, első ránézésre a Beneath the Steel Sky-ra emlékeztet a leginkább. Sokan szidják a pixeles grafikát, de szerintem ez is hozzájárul a varázshoz. A játék folyamán két karaktert irányítunk felváltva, egy fiatal amnéziást, akit egy furcsa helyen tartanak fogva, és egy kiégett nyomozót, aki a testvére után kutat. A két karakter sorsa egészen furcsa módon fonódik össze, rég nem találkoztam játékban ennyire jól eltalált, fordulatos és izgalmas sztorival. A fejtörők egy átlagos kalandjátékokon nevelkedett rutinos játékos számára nem jelenthetnek gondot, logikusak is, és pixel vadászatra sincs szükség, szóval teljesen rendben van.
A Deus Ex - Human Revolution egy nagyságrenddel komolyabb játék, pár napja jelent csak meg, de persze én egyből rávetettem magam. Az első részt egyszerűen nem lehetett nem imádni, és szerintem a másodikkal sem voltak nagyobb bajok, bár az első rész szintjét nem ütötte meg. A harmadik részt azért vártam annyira, mert aki látta, azt mondta, hogy olyan jó, mint az első rész. Pár óra játék után elmondhatom, hogy igen, igazuk van. A történetnek a jelek szerint az augmentációk a központi témája, az intrót nézve libabőrös lettem, a Ghost in the Shell-ből a Making of Cyborg jutott az eszembe. Ajánlom mindenki figyelmébe a játékot.

Alap rendszer telepítése

Lassan belefoghatunk a tényleges telepítésbe, előtte már csak néhány beállítani való maradt. A mirrorselect nevű programmal például a preferált tükörszervereket választhatjuk ki, és írathatjuk bele a make.conf-ba. Ezzel egy egyszerű menüs felületen választhatjuk ki a nekünk megfelelőket, a program kimenete pedig azok a sorok lesznek, amiket a fájlba kell írni, ezt egyből bele is irányítjuk. Ez fogja meghatározni, hogy amikor az emerge paranccsal (ez kb megfelel az apt-get-nek debian alapú, és az urpmi-nek red hat alapú disztróknál) telepíteni akarunk egy csomagot, akkor azt melyik szerverről töltse le. Ajánlott több szervert is kijelölni, hogy elosszuk a terhelést köztük.

$ mirrorselect -i -o >> etc/make.conf
(figyeljünk a dupla kacsacsőrre, mert ha csak egyet írunk, felülcsapjuk az előbb beírt változtatásokat.

Hogy biztosítsuk, hogy az internetelérés biztosan működjön a chroot-olt környezetbe lépésünk után is, az eddig eltárolt névszerverek címeit átmentjük a saját rendszerünkbe.

A következő néhány bejegyzésben írom le a Gentoo rendszer telepítését az elejétől a végéig. Ez nem lesz egy teljes értékű leírás, hisz csak azokat a mozzanatokat írom le, amik nekem kellettek az én rendszerem esetében. Az installálást mindig a Gentoo Handbook alapján szoktam csinálni, szóval ha teljes értékű leírás kell, ott van (itt megtaláljátok magyarul is de az angolt ajánlom, az biztosan a legfrissebb).

Boot

Az első dolgunk tehát, hogy az előző bejegyzésben már említett minimal CD-t letöltsük, és kiírjuk. Nem fog sok időt igénybe venni, tényleg minimál. Berakjuk a gépbe, és bootolunk róla... megjelenik az első kérdés: milyen kernelt akarunk bootolni? F1 megnyomásával listázza a betölthető kerneleket (ezek közül a gentoo-nofb a framebuffer kikapcsolását eredményezi, ekkor a rendszer csak karakteres módban használja a kijelzőt (ezt hívom én "mélykonzol"-nak), a memtest86-al pedig memória ellenőrzést végezhetünk), az F3-F7 billentyűkkel pedig a kernelnek átadható paramétereket listázhatjuk. A rendszer egyébként végig ad segítséget, az opciókhoz is van magyarázat, úgyhogy nem térnék ki rájuk részletesen. Pl. ha PCMCIA támogatást akarunk installálás közben, a következő a parancs:

Jó ideje tervezek egy ilyen blogot indítani, és most érkezett el a tökéletes pillanat. Már egy ideje foglalkozok Gentoo-val, telepítettem már többször is, hol így, hol úgy sikerült. A legutóbbi már egészen jó volt, de aztán amikor az Unicode-ot akartam működésre bírni mélykonzolban, és a config file-ok merge-ölésénél hanyag voltam, teljesen behalt az egész (sehogy se tudtam megoldani, pedig sokszor élesztettem már fel tetszhalott állapotból), úgyhogy úgy döntöttem, hogy nekifutok még egyszer. Ez alkalommal viszont mindent dokumentálni akarok, hogy ha esetleg akad valaki, aki kezdő, de szeretne az alapjaitól megismerkedni a rendszerrel, az tudjon hova fordulni (nem mintha amúgy nem lenne elég sok leírás róla neten).
Én magam is nagyon kezdő vagyok még, a Gentoo telepítésével és konfigolásával az az elsődleges célom, hogy tanuljak. Azért tettem le a voksot a Gentoo mellett, mert egy régi, aránylag kis teljesítményű laptopon akarok egy jól működő, hatékony rendszert összehozni, erre pedig a Gentoo ideális (tudom, vannak egyszerűbb linuxos megoldások ugyanerre, de az elsődleges cél továbbra is a tanulás, ha még emlékeztek).
A terv a következő. Három "réteget" alakítok ki a rendszeren: mélykonzol, framebufferelt konzol és grafikus desktop. Mindhárom réteget úgy akarom megcsinálni, hogy használható legyen minden alapvető dologra (zenehallgatás, doksi írás és olvasás, böngészés, fejlesztés, stb.), amire egyébként képes (tehát értelemszerűen mélykonzolon nem fogok tudni filmet nézni, de framebufferelt konzolon már szeretnék). A GUI úgy néz ki Xfce-vel lesz megoldva (ha már Linus bácsi is azt használja ). Igyekszem majd minden megmozdulást, minden fontosabb kiadott parancsot leírni a blogban, persze rövid magyarázattal ellátva.
Az első lépés, hogy a még haldokló rendszerből kinyerem az eddig dokumentált cuccokat (pl USE flagek, telepített programok nevei, stb.), hogy annyival is könnyebb dolgom legyen. Ehhez a minimal CD-t fogom használni, amit bebootolva egy parancssoros környezetben mountolni tudom a vinyót, és bele tudok nézni a fájlokba. Ezt nem írom le külön, erre úgyis szükség lesz később is. Az aktuális minimal CD-t itt találjátok (ha esetleg valaki wget-el akarja leszedni): http://distfiles.gentoo.org/releases/x86/autobuilds/current-iso/

A Microchip, a PIC mikrokontrollerek gyártója úgy néz ki szeretné újra közkedveltté tenni a PIC-eket a hobbisták körében, az utóbbi időben ugyanis az AVR előnybe került (az arduino-ról nem is beszélve, amin szintén AVR teljesít szolgálatot). Szerintem emiatt is rendeztek egy USB workshopot, amire el is sikerült jutnom. A pofátlan árukapcsolás keretében csak az vehetett részt, aki (bár kedvezményesen) megvette a 16 bites PIC starter kit-et, de amúgy is akartam valami hasonlót venni, úgyhogy alapvetően nem bántam meg. A résztvevők között egyébként valószínűleg én voltam a legfiatalabb... ott találkozhattam az igazi öreg motoros hardver mérnökökkel. Kicsit feszengtem is a hippis öltözékemben a sok elegáns inges szaki között .
Maga a workshop inkább a feledhető kategóriába tartozott, az eleje inkább Microchip reklám volt, mint szakmai előadás. Én elvártam volna mondjuk az USB részletekbe menő bemutatását, adatátviteli protokolltól kezdve lábkiosztáson át (ami mondjuk USB esetén nem túl bonyolult ) a soros jel modulálásáig. Az viszont látszott, hogy az előadó tudja miről beszél, a workshop második felében ugyanis egyrészt kérdésekre válaszolt, másrészt mutatott néhány demó alkalmazást élesben.
Az USB vezérlése PIC-el egyébként egyáltalán nem bonyolult, mindenre van demóalkalmazás, és sima C-ben lehet programozni. A starter kit amit kaptam tényleg eléggé basic, de kezdésnek nem rossz. Egy kis méretű nyomtatott áramköri lap, amire integrálva van a mikrokontroller, a programozó, egy potméter, egy kis méretű LED-es kijelző, egy RGB LED, három USB port, és néhány kapacitív érintésérzékelő. Gondolkodtam, mit lehetne ezzel kezdeni.
Első ötletem abból indult, hogy szeretnék venni a jövőben egy USB-vel ellátott routert, amire egy OpenWRT-t rakva, és rákötve egy vinyót, folyamatosan üzemelhetne (szigorúan csak legális tartalmakkal operáló ) letöltőközpontként anélkül, hogy a sok áramot fogyasztó gépet be kellene kapcsolni. Ugyanakkor az OpenWRT-re való belépésre így is kellene a számítógép. Mivel valszeg csak néhány jól meghatározott művelet végrehajtására használnám ilyenkor, ezért arra gondoltam, hogy egy kis USB-s eszközzel ezt teljesen jól meg lehetne oldani. Az eszköz rá lenne kötve a routerre, a PIC és a host programja természetesen kommunikálna egymással, és a LED-es kijelzőn megjelenő egyszerű menüs felületen lehetne kezelni a letöltőközpontot. Már csak egy USB-s router kéne, hogy ezt el tudjam kezdeni... (vagy be kéne építeni a mostaniba egy USB-t ).

Gyerekkorom kedves élményei közé tartozik a majális. Régen a szüleink mindig elvittek minket annak a cégnek a majálisára, ahol mindketten dolgoztak. Én mindig jól éreztem magam, bár ez, egy gyerekről lévén szó, nem meglepő. A majális hagyománya, mivel sokan a szocialista rendszerhez kötik, sajnos erősen kiveszőben van.
Szerencsére nem mindenhol. Semmiképp se szeretnék cégeket reklámozni, akár ott dolgozok, akár nem, de az Ericssonnál, ahol már majdnem fél éve vagyok alkalmazásban, még mindig él a hagyomány, igaz, juniális néven (mivel júniusban van). Idén mi is elmentünk párommal, és bár megállapítottuk, hogy erre majd gyerekekkel lesz igazán érdemes eljönni, azért mi is jól éreztük magunkat. Rengetegféle program volt, főként gyerekeknek, de azért mi is el tudtunk szórakozni (főleg én pl. falmászás, íjászat, repülőgép szimulátor ).
Anno amikor megtudtam, hogy felvesznek az Ericsson-hoz, volt bennem egyfajta rossz érzés, amiért "eladtam a lelkem egy nagyvállalatnak". Továbbra sem gondolom, hogy az Ericsson sokkal másabb lenne, mint a többi multi, de egyre inkább látszik, hogy ez egy sokkal családközpontúbb cég, mint pl. a legtöbb amerikai (az Ericsson svéd cég). Ez a tény pedig azért könnyít a lelkemen... lehet, hogy végül a pokolra kerülök, de legalább majd a családom jól érzi magát .

Ez a bejegyzés picit későn született, a Tavaszi Wing Tsun napok ugyanis már több hete volt, mégis úgy gondoltam jó lenne beszámolni róla. Akik közelebbről ismernek tudják, hogy immáron majdnem 7 éve a wing tsun kung-fu-t gyakorlom. Az ezzel járó egyik kötelezettség, hogy minden fél évben el kell menni egy-egy szemináriumra, ami majdnem ugyanolyan edzés, mint máskor, csak sokkal többen vagyunk, és a kelet európai főinstruktor, Si-fu Máday Norbert tartja.
Az idei tavaszi szeminárium amire eljutottam a Tavaszi Wing Tsun napok nevű eseménnyel esett egybe (a megnevezés érdekes, ugyanis a wing tsun "gyönyörű tavaszt" jelent). Az edzések nagyon érdekesek voltak (voltak fabábu technikák, eszközös alkalmazások, rendvédelmi- és katonai alkalmazások, földharc, stb.), de ezt már megszokhattam. Az idei szemináriumot nem csak ez tette különlegessé.
Máday Si-fu kezdeményezése a "Harcművészek a határon túliakért", ami arról szól, hogy határon túli gyerekeket hoznak el Magyarországra, és ingyen oktatják őket harcművészetre, vagyis testi, lelki és szellemi kitartásra, fegyelemre. Idén több mint száz gyereket hoztak el, és bár nem velük egy teremben edzettünk (ők karate-t tanultak szintén nagyon magas fokú mesterektől), jó érzés volt, hogy legalább kicsit részese vagyok egy ilyen megmozdulásnak.
A másik érdekes mozzanat az volt, amikor az egyik edzés végén Si-fu egyik öreg rokona csatlakozott. Máday Si-fu nagyon a szívén viseli a haza és a nemzet sorsát, így nem meglepő, hogy néha a szakmai elméleti oktatás után kicsit mesél nekünk a magyar történelemről is, persze kicsit más megvilágításban, mint ahogy az a gimis történelemkönyvekben van. Az öreg rokon egy 93 éves bácsi volt, aki megjárta a Don kanyart. Kérésünkre elénekelt néhány akkori katonadalt, de pár vidám szerelmes nóta is elhangzott. Érdekes élmény volt... nekem nem tűnt habzó szájú náci-fasisztának, mint ahogy azt el akarják hitetni a történelem könyvek Horty katonáiról .