Bár az alapján, hogy idekattintottál, feltételezem, hogy tudod, de ha esetleg mégsem: a Carcassonne egy német eredetű társasjáték, amely 2000-ben indult világhódító útjára. A lényeg, hogy négyzet alakú lapkákból építenek a játékosok egy nagy térképet, miközben a bábuikkal ("követők") jelzik, hogy a térképen lévő városok, utak, templomok, rétek közül melyik kié. Ezek nagyságától függően kapnak pontokat, és a legtöbb pontot összegyűjtő játékos nyer (a részletekről a hivatalos weboldalon vagy magyarul pl. itt tudsz olvasni). Mondanám, hogy olcsó játék hülye gyerekeknek, de
1) Nem olcsó.
2) Bár elsőre egyszerűnek hangzik, nem hülye gyerekeknek, hanem vérbeli kockáknak való.

Sok-sok kihagyás után ismét jelentkezem rétestésztaként húzódó projectemmel. Közben átestünk egy teljes lakásfelújításon, a kisautóm lassan kész az OT vizsgára, de a számítógépházproject makacsul ellenáll minden befejezési kísérletnek. Többször eszembe jutott már, hogy hagyom a fenébe az egészet, veszek valami házat a boltban oszt jónapotkívánok, de tudom, hogy az is csak ugyanarra a sorsra jutna mint az elődje.

Az előző részben négy pontban foglaltam össze a hátralévő célkitűzéseket:
1, vízhűtés – hogy csend legyen végre
2, kábelkivezetés kulturált megoldása és a tetőlap csavarmentesítése - hogy kinézzen valahogy
3, az elhanyagolt előlap rendbe tétele - mert különben BROÁF
4, fényezés - ha már lúd...

Ebből az előlapot pipáltam ki legutóbb, ez a rész a második pontról szól. Örömmel jelzem, hogy épp ma (2011.12.27) raktam össze a vízhűtést, már csak desztillált vizet kell szereznem, és beindul a tesztfázis. Utána végszerelés, fényezés és... (le se merem írni)...

Azt hiszem, rekordot fogok dönteni. Legalábbis a leglassabb, dokumentált házátalakítás terén eséllyel pályázok, az fix. Utoljára tavaly novemberben jelentkeztem, és akkor úgy tűnt, le is zárult a történet, pedig nem. A sok randa SCSI kábel kikerült a gépből, raptorok foglalták el a helyüket, azóta legalább nem kell a SCSI-k érzékenysége miatt szívnom ("most épp melyik öreg winyónak nem akaródzik bejelentkezni a kártyánál" c. közismert népi közjáték) .

Utoljára itt hittem azt, h kész van - üres állapot

Ez a nap is csak úgy indult, mint az összes többi hétköznap. A busz jött (sztrájk idején ez esemény), meglepő, de nem zsúfolódtunk össze szardíniaszerűen, sőt, a hátizsákom se kellett levennem. Már felszálláskor feltűnt egy öt fős kisebbségi társaság – ezen a környéken ritka látvány. Jöttek a megállók sorba, érzékeltem körülöttem az emberek mozgását, azt is, hogy a társaság közelebb került, de nem foglalkoztam vele különösebben – a fülemen a zene leginkább azért van, hogy kirekessze a külvilágot. Aztán hirtelen lett terem mozogni, ahogy a társaság leszállt. Előrébb sétáltam, ekkor az egyik utastárs figyelmeztetett, hogy a hátizsákom egyik zsebe nyitva van. Levettem és megállapítottam, hogy a pénztárcám hiányzik. Rögtön ott termett még két hölgy, akik pár perccel korábban végignézték, ahogy az egyik belenyúl a táskámba. Senki nem tehet nekik szemrehányást, hogy csak az után mertek szólni, hogy az illetők leszálltak.

Ámbár hirtelenkedő, tüzes természetem van, krízishelyzetekben mindig megőrzöm a nyugalmam. Ez most sokat segített, mert így higgadtan, okosan végig tudtuk venni a társaság személyleírását, tudtam beszélni a buszvezetővel, még a bankkártyák letiltására és az utastársak elérhetőségeinek felírására is volt időm abban a nem több mint 10 percben, amíg a busz a végállomásra ért. És a legfontosabb: beszéltem a XI. kerületi kapitánysággal, akik javasolták, hogy keressek egy járőrt és fáradjak be hozzájuk. Minő szerencse, ahogy leszálltam a buszról két rendőr volt ott. Elmondtam a történteket, megadtam a személyleírásokat és elindultam a Bocskai út 90. felé. Ott kaptam egy nyomtatványt, tegyek feljelentést stb. Sok értelmét nem láttam, de legyen. Épp javában töltöttem ki a papírokat az ügyfélváróban, amikor egy csinos rendőrnő jött be engem keresve és részletesen faggatózott az ellopott tárca leírása felől. Rákérdeztem, elmondta, hogy „eljárás alá vontak” egyeseket, akikre illik a személyleírás, de a tárcámat nem találták náluk. Kissé meglepődtem, mert az esemény óta egy óra se telt el. Mondjuk azon nem, hogy (amennyiben az elkövetőkről van szó), már megszabadultak a terhelő bizonyítékoktól. De nem számítottam jobbra – mekkora esélye van annak, hogy egy zsebtolvajt elkapnak, ha nem érik tetten? Tízenpárezer forint kár (beleszámítva a bankkártyák letiltásának költségét) nem a világ vége, szerencsére a telefonom és az irataim külön helyen tartom, és bár nem fog felkopni az állam, hiányozni fog az a pénz.
Ez van, morfondíroztam kifelé jövet, sokkal-sokkal rosszabbul is járhattam volna.
Az ügyet itt lezártnak tekintettem, gondoltam majd fél év múlva kapok egy papírt, hogy ez hivatalosan (és eredmény nélkül) is megtörtént.

A végszerelés és a konklúzió sok-sok fényképpel hamarosan!

Ezt írtam vagy másfél évvel ezelőtt… röstellem, de amint kész lett én annyira megörültem és úgy elhavazódtam, hogy azóta se volt időm fenti ígéretemet beváltani.
De jobb később mint soha! Ámbár lesznek olyanok akik a képeket elnézve úgy érzik, hogy de bizony, jobb lett volna soha…
A cuccot Pali bácsi hozta be száradás után a munkahelyemre. Én meg nagyon boldogan beraktam egy biztonságosnak hitt sarokba, ahol az első arra járó kutya csúfosan összekarcolta a makulátlan fényezést. Otthon igyekeztem kijavítani – nem kellett volna. Szóval vissza a MESTERhez, újrafényezés, és most már egyenesen hozzám haza.
Az egész működésünket tömören egy számmal tudnám jellemezni: a ház önsúlya (kábel, táp, műanyag előlap stb nélkül) 21 kiló. Nem, nem hagytam ki tizedesvesszőt. Huszonegy. Ha mindent belepakolok 26 (huszonhat) felett van.

Az építés

Március idusán mellkasomon a trikolórral, mellkasomban hevesen dobogó szívvel léptem ki a házunk kapuján, mint anno Petőfi. A hasonlatot a kies panel némiképp talán megrontja, arról nem is beszélve, hogy nem kívántam felborítani a fennálló rendet és a Nemzeti Dal helyett is csak a donorház váza volt a kezemben. Utóbbi nehéz döntés volt, mert a legalkalmasabb a célnak kétségtelenül az első fizetéseimből, több mint 10 éve vásárolt első saját számítógépházam volt. Vagyok annyira szentimentális, hogy sajnáltam… De aztán eszembe jutott, hogy évek óta méltatlanul üresen áll, így pedig, hacsak részben is, de tovább fog élni és dolgozni. Erre fel aztán lecsupaszítottam mint Jancsi Juliskát és irány Érd-Parkváros.

egy búcsúpillantás...

A fejlődés, az álmodozás és az előkészületek

Bár nekem akkor roppant későinek tűnt, visszatekintve talán mégis meglehetősen korán, 1993. karácsonyán érkezett meg a mi családunkba is a SZÁMÍTÓGÉP. Persze a papám gépe volt, dogozni vette, nem arra, hogy a kisfia (gyk.: én, 14 évesen) Wolfeinstein-t, meg Stunts-ot meg Simcity, meg LHX-et, meg Chuck Yeager-s Air Combat-ot játsszon rajta. De persze ez történt, nem kevés családi patáliához vezetve.

Elkerülhetetlen volt, hogy első keresményeimből számítógépet vegyek magamnak, erre 1998. őszéig kellett várnom. Büszkén raktam díszhelyre a szobámban, időnként bekapcsoltam, nyomogattam a designos TURBO gombot, aminek hatására 100 és 133 között változott az érték a kis kijelzőn, és hallgattam, ahogy a 120 Mhz-es erőmű pörgeti a 323 Mb-s WD HDD-t. Másra eleinte nem is volt jó, mert monitort csak jó másfél hónappal később szereztem hozzá. Egy 14 colos SVGA személyében érkezett meg az első olyan felület a szobámba, ami az enyém volt, csak az enyém, és azt csináltam rajta, amit csak akartam.