4.16 Hétfő
A harmadik hét is elkezdődött. Már úgy megy a reggeli rutin, mintha világ életemben ezt csináltam volna. 8.20-kor ébreszt a telefon, 8.40-kor kimászok az ágyból, 8.55-re már csippantom a kártyát a bejáratnál, és kilencre teljes harci díszben (köpeny) ülök az asztalomnál, és… olvasok. Feladom. Reméltem, hogy a héten már lesz valami, de nem. Ma odaadtam a titkárnőnek a megrendelő papírokat, a héten megjön a szükséges anyagok zöme. Jövő héten el is kezdhetnék játszani, ha úgy menne a dolog, mint otthon. Mert, megvan a terv úgy nagyjából, megvan a protokoll, megvannak a szükséges anyagok, de. És az a rohadt de. Itt a nagyjából nem elég. Mindent meg kell tervezni, és majd ha az kész, akkor jöhet a gyakorlat. Az pedig idő. Itt nem úgy megy, hogy nekiállunk, aztán majd lesz belőle valami, és ha felmerül némi probléma majd megoldjuk útközben. Ez itt nem opció. Nem mondom, hogy nincs igazuk, sőt, megértem az álláspontjukat, de ne már. Nem vagyok az a tervezgetős típus, és imádok improvizálni. Szóval, amiben jó vagyok, na, azt most tilos. Ez már kicsit fáj, hogy őszinte legyek, ezen a héten már szenvedős lesz ülni a seggemen, és olvasni a cikkeket. Viszont nincs más lehetőségem, ha akarnék se tudnék mást csinálni. Mondom még egyszer, igazuk van, egyetértek velük, de akkor is.

Viszont, ma sietek haza, mert fontos programom van. Sikerült megszereznem a vasárnapi F-1 közvetítést. Nem kis szívás volt, de megoldottam, hála az otthoni gépemnek. Ne kérdezzétek hogyan, nem mondom meg, de nyugi, legális formában. Többé kevésbé… A torrent szót itt még kimondani sem merem, nemhogy használni a technikát. Munkahelyen meg pláne nem. Nem hiszem, hogy sok olyan dolog van, amivel ki tudnám rúgatni magam innen, de ez lehet, hogy benne van a lehetőségek között (update: igen, tuti benne van...). Minden esetre, most nem játszom a tűzzel. Próbáltam finoman tapogatózni kollégáknál, de nem kaptam érdemleges választ a kérdésre. Szerintem, náluk nem is nagyon jön szóba bármilyen illegális letöltés. Nincs rá szükségük. Ami kell, azt megveszik maguknak, és kész. Náluk valószínűleg nem kerül minimum félhavi fizetésbe egy használható program. Bár, azért több embertől hallottam, hogy ez meg az azért jó lenne, de drága. Főleg, a velem egykorúak mondták, hogy egy SPSS mondjuk nem olyan filléres játék, nincs meg nekik, de van, aki segít a statisztikában, így végeredményben nem is kell.
Végül a hazarohanásból az lett, hogy „már” nyolckor távoztam, elmentem még bevásárolni, és kilencre sikerült is leülnöm a gép elé. A futam érdekes volt, megérte rá várni. (Szegény Schumacher…)

4.17-19. Kedd - Csütörtök
A többi nap viszonylag eseménytelenül telt, ebből kitalálható, hogy amikor ezt írom, már nem kedd van, hanem péntek. Ismét sikerült egy kicsit elhanyagolni a naplót, de este már nincs kedvem leülni a gép elé, meg miről írjak. Nem akarok azzal untatni senkit, hogy ma milyen marha unalmas cikket olvastam már megint. Igen, újabb eseménytelen hét, ebbe szépen össze is lehet foglalni mindent. A rendelt cuccok zöme megérkezett, lehetne már lassan csinálni is valami hasznosat, de egyelőre még nincsenek egerek. Azok nélkül pedig kissé nehézkes lenne a történet. Otthon úgy nézett ki a dolog, hogy akinek állat kell, az felballag az állatházba, keres egy szimpatikus ketrecet, amiben van elég kísérleti alany, ráírja a nevét a dobozra, és szól a felelősnek, hogy ennyi és ennyi egér le lett foglalva. Amolyan „einstand” technika. Ebből néha vannak kisebb anyázások, de alapvetően működik. Na, itt ez kissé másképp van. Meg kell igényelni a kísérleti állatokat egy bizottságtól, akik majd eldöntik, hogy az adott kísérleti protokollhoz biztosítanak-e egeret. Ha ez megvan, akkor szólnak az állatháznak, hogy szükség van x darab ilyen, vagy olyan típusú egérre, ők pedig tenyésztenek nekem.
Mint sejthető, ez nem két perc. Egyrészt rendelkezni kell egy protokollal, tehát nem lehet csak úgy kipróbálni valamit, mert nekem épp ahhoz van kedvem, másrészt a szaporítás is időigényes dolog. Akarnak-e dugni szaporodni az egerek? Ismerve az előttük álló jövőt, én tuti, hogy nem akarnék. De, szerencsére, ők nem látnak annyira előre, így általában ezzel nincs gond. Ha ez megvan, akkor már csak röpke 20 nap a vemhesség, és utána lesznek állatok a projekthez. Részemről, a protokoll már kb. kész… Innentől nem akarok belegondolni, hogy mikor kezdhetek dolgozni, sajnos nem rajtam múlik a dolog.
A héten folytattam az ismerkedést a többiekkel. Mondhatni, kezd alakulni a dolog. Mondták többen is, és ezt megerősíthetem, hogy a japánok igen zárkózott népség. Idő kell nekik a feloldódáshoz. Én se vagyok az a nagyon közvetlen típus, és ez nem jó kombináció. Ha két ilyen típusú embernek kell megismerkednie egymással, akkor abból egészséges hallgatás lesz. Kezdetben biztos. Most minek piszkáljam, ha ő nem szól hozzám… Na, talán ezt a szakaszt lassan letudjuk. Még néha most is csak úgy létezünk egymás mellett a többiekkel, de azért arányaiban már egészen sokat beszélgetünk. Mutogatok nekik fényképeket (hála az égnek, hogy elhoztam az összesét, kb. 15000 képpel elleszünk egy darabig), ők meg mesélnek Tokióról, mondják, hogy mit érdemes megnézni, hova, hogy lehet eljutni. Nem ismerik az egész várost, és nekik is sokszor zavarba ejtő, hogy akkor most melyik vonatokkal is lehet menni erre, vagy arra, de ők legalább értik a várostérkép japán feliratait. Ez nagy fegyvertény. Lesz majd közös munkacsoport ivászat is valamikor pár héten belül. Erről a keddi megbeszélésen volt szó. Mondták, hogy mikor, de baromira nem emlékszem rá. Mindegy, majd remélhetőleg szólnak. Az ilyesmit általában egyből meg szoktam hallani, nem lesz gond. Május hatodikán megyek majálisra. Bejelentkeztem a követségre, és jeleztek is, hogy akkorra szervezik a magyarok Japánban partit. Kíváncsi vagyok, hogy élnek itt mások, meg talán mondanak néhány okos tanácsot.

04.20. Péntek
Ezt a napot végül külön veszem, történt pár említésre méltó dolog. Végre kész lett a gaijin card. Gyorsan el is mentem érte, mivel amíg ilyenem nincs, nem nyithatok bankszámlát, és ennek egyenes vonzata, hogy addig nincs fizetés se, ez pedig érzékenyen érintene. Nos, út közben jól megszopattam magam, többször is. Egyrészt, sikerült rossz vonatra szállnom. Nem figyeltem a kiírást, és felültem egy expresszre, ami csak egy állomással később állt meg, mint ahol le kellett volna szállnom. Nem volt gond, legalább sétáltam, és közben útba ejtettem egy ládát. Na jó, kellett hozzá egy kis kitérő, de belefért. Szóval láda, ismét. Kissé makacs természet vagyok, nem adom fel egykönnyen.
Meglepő módon, most meg is lett a pontos hely, ahol lennie kellett volna. De, nem volt ott. Azt hittem lehidalok. 15 percnyi keresés után nem volt semmi nyoma. Volt viszont más meglepetés. A rejtés egy kis emlékhely mögött volt, úgyhogy be kellett mennem mögé, sőt pár kőre is fel kellett mászni. Ez nappal már önmagában feltűnő mutatvány. De, mint laza 10 perc után észrevettem, egy biztonsági kamera is volt kb. pont felettem. Nem tudom, hogy a „másik oldalon” figyelő tag mit érezhetett, amikor végignézte, ahogy a hülye külföldi köröz az emlékmű körül, minden apró szegletet átvizsgál, és közben a telefonját piszkálja, de nem is érdekel. Azt sem tudom, hogy ennek a következménye-e de jó negyed óra után úgy 20 méterre tőlem megjelent egy bringás rendőr. Csendben letámasztotta a cangát, és várt. Szerencsémre épp a járdán álltam tanakodva, hogy most mi legyen, és nem nyakig a márványtömb mögött anyáztam. Összenéztünk, de nem mutatott komoly érdeklődést. Nem tudom, hogy miattam érkezett-e, vagy csak épp megállt pihenni, nem is igazán érdekelt. Ilyen közönség előtt nem mászkálok szobrokon. Sarkon fordultam, és távoztam. Valamiért bennem van, hogy bármilyen hatósági személyt a lehető legnagyobb ívben elkerülök, ha lehet. Ez valahogy ösztönös. A tervem az volt, hogy csinálok egy kört, hátha elmegy a zsaru, ha látja, hogy már továbbálltam, vagy kipihente magát, vagy bánom is én. Tenni akartam még egy próbát a dobozzal. Körbe mennem nem sikerült, jó érzékkel kiválasztottam egy kis utcát, ami egy temetőben végződött. Bementem, nyugtáztam, hogy ez marha jó, csak arra mehetek, amerről jöttem. Most a jard vagy ott röhög a markába az utcasarkon, és várja, hogy hülye gyerek visszaérkezzen, vagy távozott. Végül is, semmi tilosat nem csináltam, úgyhogy szépen fapofával visszaballagtam az úton. A rendőr továbbra is ugyan ott állt, mint előbb, viszont szerzett társakat. Most már négyen voltak. Ennek a fele sem tréfa, akár miattam tartanak ezek itt csoportos randit, akár nem, osztódással szaporodnak. És ahol az eltelt percekkel arányosan nő a hatóság létszáma, onnan távozni kell, amilyen gyorsan csak lehet. Vetettem még egy utolsó pillantást a kamerára, meg a kincs feltételezett helyére, és leléptem. Majd sötétben teszek még egy próbát. Francba.

Másik fantasztikus alakításom a mai napra pedig az, hogy sikerült bent ragadni egy állomáson. Ugyanis, itt nem mindegy, hogy melyik vonathoz, melyik kapun megy be az ember.

A kapuk. Most mindegyik nyitva.

Elnéztem a bejáratot, és a kártyámmal beléptem egy olyan peronra, amire nem akartam. Nekem a másik vonat kellett volna. Gondoltam, hogy OK, no para, ahol be, ott ki. Kártya lehúz, ajtó zár, Attila majdnem átzuhan a berendezésen. Ugyanis, itt alapból minden beléptető kapu nyitva van. Oda kell tartani a kártyát egy érzékelőhöz, ami regisztrálja a be, vagy kilépést, és leemeli a megfelelő összeget. Ha valami nem stimmel, akkor viszont egy kis kétszárnyú ajtó becsukódik, és nem enged tovább. De nem ám derékmagasságban, á dehogy, térd-comb szintjében, csak, hogy jó legyen. És úgy, hogy gyorsan ki akartam slisszolni az állomásról, és nem is gondoltam, hogy az a vacak becsapódik, majdnem sikerült egy hatalmasat zakóznom. Na, jó, de most miért nem enged ki? Vagy mi van? Reméltem, hogy átmeneti elmezavar, úgyhogy kerestem egy másik kaput, majd egy következőt, majd végül bármi más kijáratot. Miután semmi kiutat nem találtam, eszembe jutott Joe tanácsa. Ha bármi gond van, meg kell keresni az őröket, segítenek. És valóban. A bejárat mellett a legszélső kapu mintegy a problémás eseteknek van fenntartva, és van mellette egy őrbódé szerű kuckó. Kissé ellentétes az elveimmel, de mit lehet tenni, jobb megoldás, mint átugrani a kapun. Hátha egy ilyen mutatvány után letiltják a kártyámat, és akkor leshetek. Lesz, ami lesz, odamentem, köszöntem, nyomtam egy elnézést, és mutattam, hogy ez a gonosz kapu nem enged, pedig nem csináltam semmi rosszat. Őr rám nézett, elkérte a kártyámat, és rátette valami érzékelőre. Én mondtam, angolul, hogy elszúrtam, Oimachi-line lenne a megfelelő.

A feltölthető jegy. Tokión belül bármilyen tömegközlekedési eszközre jó.

Emberünk mosolygott egyet (leszűrte, hogy, na egy újabb idióta), visszaadta a Pasmo-t, mondta, hogy OK, és elköszönt. Én meg segítségét megköszönve távoztam. Itt úgy látszik, az ellenőrök nem a tahó-paraszt ligában játszanak, mint az otthoniak zöme. Megkérdeztem a kollégákat, hogy ez mi is volt, és miért, de ők se tudtak ésszerű magyarázatot adni. Valószínűleg, ha mentem volna egy állomást a rossz vonattal, ott ki tudtam volna lépni. Na, igen, ez volt az, amit feltétlen el akartam kerülni. A rosseb akar fizetni egy plusz utat, ha nem muszáj. Ezután majd jobban figyelek a feliratokra.
Visszaértem az egyetemre, az intézet titkárnőjével elmentünk bankszámlát csináltatni. De nem bankba, hanem a postára. Pillanat alatt megvolt minden, számla megnyílt jöhet a fizetés. Kártyám még nincs, majd kb. két hét múlva hozza a postás, de nem nagyon zavar. Érdekes módon itt nem csak azzal lehet pénzt felvenni. Kaptam a számlához egy füzetet, ami szintén alkalmas rá. Fura, mert odamegy az ember az automatához, beletolja a kis füzetet a gépbe (ez azért elég bizarrul hat, valljuk meg), beüti a PIN kódot, és már kapja is a lóvét. Nem akartam megkérdezni, hogy akkor mi a halálnak a kártya, azzal is csak pénzt lehet felvenni, fizetésre az sem jó. Mindegy. Talán az tartósabb.

A "bankkártyám" Fizetésre nem alkalmas, csak pénzfelvételre.

Volt még egy köröm a regisztrációs kártyámmal, mert azt hittem elírták a születési dátumomat. Meglepve tapasztaltam, hogy a 84/06/13 helyett 59/06/13 szerepelt rajta. Értem én, hogy két hetes borostával idősebbnek látszom, na de ennyire azért talán mégsem. Titkárnőt megkérdeztem, hogy ilyenkor mi a teendő, erre nekiállt vigyorogni ezerrel. Mivel angolul elmondani nem tudta, mutogatott, hogy semmi gond, jó ez így, nem kell tennem semmit. Jó, a francot. El van írva, hát nem látja? Nem látta. Odamentem Tomhoz, hogy nézze már meg, ez így nem jó. Ő is elkezd röhögni. Itt valami trükk van. Szerencsére most már választ is kaptam. Az évszám jó. Japánban legalábbis biztosan. Csak, hogy ez se legyen olyan, mint a világ "normális" részén, itt idén 24-et írnak. Tehát, 59-ben születtem, és 24 van most. Ez egy kicsit sok információ volt egyszerre, de jött a további magyarázat. Egy év itt is 365 napos, van szökőnap is, a hónapok hossza is stimmel. De az évszám nekik mindig azt jelöli, hogy az adott uralkodó hány éve van hivatalban. Tehát, a mostani, 24 éve császár. De, ha én leírom papírra, hogy tegyük fel 24/05/23, az nem jó. Mert, az lehetne pár száz évvel korábban is. Ugyanis, nem mindegy, hogy melyik császár idején. Tehát, az évszám előtt mindig egy-két kanji jelöli, hogy az év melyik uralkodóhoz tartozik. Ez ám a vicces dolog. Mert, ha valaki csak egy évig császár, akkor az adott periódus keményen 1 lesz. Majd utána újra 1 fog következni, és lehet, hogy ismét. És ha esetleg egy évnél rövidebb ideg volt hatalmon a szerencsétlen, akkor nulla??? Elmebaj...
Más említésre méltó dolog nem történt. Este nyugtáztam, hogy harmadik napja fáj a fejem, és nincs semmim ellene. Első fizuból azt hiszem, meglepem magam valami kis tömény szesszel, az orvosság mindenre. Itt a whisky népszerű, lehet kipróbálok valami helyi márkát. Kérdeztem egy munkatársat, hogy melyik a jó, mondta, hogy a Suntory a tuti. Hát, majd meglátjuk. Az olyan tömény, ami 3 literes kiszerelésben is elérhető standard kiadásban, ráadásul viszonylag olcsón, nekem gyanús.

Életem új értelme. Csak sajnos gyorsan fogy, és drága.

További képek sajnos nincsenek.