Sziasztok!

Ismét billentyűzetet ragadok. Lehet, tök feleslegesen, meg lehet semmi értelme sem lesz… de ennyit megér.

A világon sok mindenkivel előfordult már, hogy szerelmes lett, és a szerelemnek vége is lett, még mielőtt igazából elkezdődhetett volna bármi is. Nem árulok el nagy titkot, hogy velem is ez történt.

Még ez év januárjában elkezdett egy lány chat-elni velem egy chat oldalon. Tudom, ebben nincsen semmi meglepő. Eleinte egy-két hónapos kihagyással, folytattuk a beszélgetést, semmi komoly nem volt még. De ez idővel megváltozott. Egyre többet írogattunk, és elérkezettnek láttam az időt, hogy felhívjam, és meghalljam a hangját. Nagyon izgultam, meg minden, és jó volt hallani is, nem csak azokat a betűket látni, amiket bepötyögött a gép előtt ülve. Egyre többször hívtam, míg el nem érkezett a személyes találkozó ideje majd 10 hónap elteltével. E hónap 6-án utaztam el hozzá, egy viszonylag hosszú és fárasztó úton. Elég messze lakik tőlem, a Balaton környékén, míg én itt Pesten. Végül is, nem fél világ választ el minket egymástól, de vonattal elég sokáig tartott, mert ugye a MÁV fantasztikus gyorsasággal közlekedteti a vonatokat. Mellesleg meg a sínek sem mai darabok voltak.
Na, szóval, elérkezett az idő a találkozásra. Ő teljesen oda volt értem, és én is őérte. Mit ne írjak megtetszett nekem. Emlékszem, mikor elérkezett a nyári szünet, akkor nem nagyon tudtunk chat-elni sem, meg telefonálni sem, mert a térerő arrafele nem igazán volt jó, ezért kicsit szomorú lettem. De eljött az ősz, és ismét felvettem vele a kapcsolatot. Jó volt ismét hallani a hangját. Nem sokkal később meg is beszéltünk egy időpontot a találkozásra. Ez volt az Okt. 6–a. Féltem, hogy nem jön el, vagy lesz valami baj, de nem lett végül semmi. Ott állt az állomáson, és elsőre felismertem. Elmosolyodott, és én is. Olyan volt, mint a képen. Tudom, ez furcsának tűnik, de a mai világban bármi lehet.

Szevasztok!

Nah, éppen olvastam a Virtuális társkeresés című honlapot ([link]) ahol az egyik írás éppen arról szólt, hogy a csajok miért is buknak az olyan pasikra, akiknek van kocsijuk. És miért alapelvárás hogy legyen.

A kommentek között olvasgatva eszméltem, hogy igaz itt vagyok fennt Pesten, külön a szülői háztól. Van egy állásom a mekiben, keresek viszonylag jól, DE az az állapot nem tartható fent sokáig, hogy albérletben lakjak. Ez egy átmeneti megoldásnak kell lennie.
Egyszer majd ott állok 30 évesen, és majd csak nézek, hogy nincsen egy kis házam, ahol lakhatnék, mert eddig csak albérletben laktam. Nem élhetek örökké albikban, de a nettó 90k-s (ami változó nem mindig van meg annyi ) fizumból nem lehetséges egyhamar házat vennem.

Elöntött a rémület, hogy így mi lesz velem, lesz -e valaha saját házam. Olyan érdekes, még nem vagyok annyira öreg, csak 23 éves, de azért nehéz belegondolni, hogy mégis mit hozhat a jövő. Lehetséges, hogy a megtakarított pénzem egy részét be kellene fektetnem valahol, hogy addig sem a bankszámlámon pihenjen, hanem legalább hozzon egy kis hasznot. Érdemes kockáztatnom, hogyha kelleni fog az a pénz, amit befektettem, nem lesz elérhető?

Üdvözletem a Logout olvasóinak!

Nos, én most 22 éves vagyok.
Arra lennék kíváncsi, hogy szerintetek, és a magam valójában hogyan nézek ki?
Szerintetek ilyen fejjel lehet kezdeni bármit is a lányoknál?

Jó, lehet írni, hogy mindenkinek lehet kezdeni valamit, hiszen nagyon sokfélék vagyunk, de mégis, én kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Belinkelek egy képet rólam, hogy lehessen véleményt alkotni... (Azért szoktam borotválkozni is...)

Várom a hozzászólásokat.

Katt a nagyobb képért...

Hm... A fene sem gondolta volna, hogy itt a cégnél lesz egy olyan lány aki megtetszhet nekem... Pedig lett.

Eleinte, mint mindig, őt sem vettem észre, de ahogy egyre jobban teltek a napok, s vele együtt a műszakok egyre biztosabb lettem, hogy ismét szerelmes lettem.
Ez nagyon jó érzés, érzem, hogy melegség járja át a lelkemet és vele együtt a testemet is. Olyan jó belegondolni abba a szép kis arcocskába, abba a mosolygós tekintetbe, és a selymesen búgó hangjába. Szeretnék vele tölteni minden időmet, érezni őt, érezni a teste melegét, ahogy engem is egyre jobban hevít, s ahogy egyre hevít, annál inkább elfog a vágy. És nemcsak engem, hanem őt is...

De ismét visszatérek a valóságba és látom, hogy ő már rég másé. Rég elkelt a szíve, rég más karjaiba bújik...

Hm, de érzem, hogy jó ebbe belegondolni, abba, hogy ő boldog, és hogy megtalálta szíve választottját. Majd egyszer talán én is megtalálom, és akkor elfelejtem Dinát...

huh, de rég írtam. Talán még az év elején.

Lassan lehetséges, hogy majd valamikor munkaleyet kellen váltanom, ez a meki eddig ok, csak azért nem szeretnék itt megöregedni...

Bár, egyenlőre tökéletesen megteszi.

Nos. Elérkezett a kedd hajnal. Fogtam a cuccomat, és elindultam az állomásra. Felültem rá, és lassan elkezdett zötykölődni a vonat Debrecen irányában. Közben, gondolkodtam az otthonomra, meg mindenre, amiket ilyenkor szokás. Éreztem a gombócot a torkomban…

Nem sokkal 6 előtt befutottunk a debreceni állomásra, és megláttam, hogy nemsokára indul egy vonat Pestre a Nyugatiba. Na mondom, van vagy 5 percem, hogy átérjek, meg minden. De csak későn vettem észre, hogy pótjegy köteles, és mire megvettem pontosan elment a vonat, na mondom faxa, 520 Ft-nak annyi lett. Sebaj, vagy fél óra múlva indult az a vonat, amire fel is szálltam, csak bekavart, hogy kicsit korábban érkeztem be, mint ahogy számítottam. Na mindegy. Átszálltam a Nyugatiba tartó vonatra. Érdekes vonat volt, mivel nem kabinos volt, hogy 2 + 1 ülőhelyes, nem is lényeges észrevétel.

10.15 körül beérkeztem a Nyugatiba. Átmentem a metróba és elmentem a Ferenciek terére. Itt várt már haverom. Na és akkor fogtunk magunkat, és elindultunk a McDonald’s-ba megkötni a szerződést. Na mondom, biztos hamar végzünk, meg minden, de nem így lett. (Már augusztusban is felmentem Pestre, csak akkor az volt a gond, hogy nem volt nálam az SZTK lap, meg nem volt bankkártya-szerződésem, meg ilyenek. Ezért nem tudtuk megkötni a szerződést. Ha sikerült volna, akkor Szept. 5-én már munkába is állhattam volna.) Mivel nem vittem magammal a beléptető papírt, csak annak a fénymásolatát, erre a nő kiakadt, és mehettünk vissza az Orbánhegyre a Moszkva térről. Na mondom faxa, a haver is mondta, hogy nem kéne a papírt elvinni, de én arra azt mondtam, hogy nem . Erre jól beszívtuk, mint ahogy az előbb írtam. A 3. gond az volt, hogy nem hoztam magammal, a korábbi munkahelyi igazolást arról, hogy közös megegyezéssel mentem el. (Munkáltatói igazolás.) Na lett egy kis izgulás, mivel az meg otthon maradt. A levél 7.-ére érkezett meg, s már mentem is vele a mekibe. Mivel már minden megvolt, semmi akadálya nem lett a szerződés megkötésének. Hurrá. Hétfőn kezdhetek is, azaz 10-én.

Nos, ha nem lettem volna bejelentve a korábbi munkahelyemen , akkor talán meg lehetett volna úszni ezt a cécót…. Na de már mind1.

Ma kilencedike van, és már lassan kezdődik az első műszakom…

Szépen lassan elkezdek aludni…

Addig is viszlát…

Ahogy befejeződött az utolsó tanévem, világossá vált az, hogy nemsokára dolgoznom kell. Ez ellen nincsen mit tenni. Nem lehetünk mindig gyerekek, akik mindig otthon lesznek és suliba járnak. Egyszer vége szakad ennek.

Nekem is megszakadt ez a kör. Most éppen az első állandó munkahelyemre készülök fel Pestre. A Nyugati pályaudvar melletti Westend-ben lévő McDonald’s-ba, ahol konyhai dolgozó leszek szeptember 5-től kezdve. Egészen kíváncsian várom, mégis rettegek, hogy vajon milyen lesz. Milyen lesz albérletben élni, milyen lesz Pest, milyen lesz az önálló élet. Eddig nem éltem a szüleimtől külön, de ezek majd megválaszolásra kerülnek.
Eleinte eléggé kevés lesz a fizetés, mivel a felét elviszi a lakbér, de valahol el kell kezdeni. Nem lehetek otthon, és várom, hogy majd lesz valami. Ezen túl kell lépni, mivel otthon és a környéjen nem sok munka akad, ami megfelelt volna. Remélem sikerülni fog beilleszkedni a csapatba, bár nem vagyok egy nagy társasági ember.

Azért egy kicsit elszorul a szívem, hogy itt kell hagynom mindent és fel kell menni az ismeretlenbe. Ebben a házban éltem le életem jelentős részét. Itt ért az első szerelem, itt kaptam meg az első PC-met és kezdődött le a „kockulásom” is. Itt kaptam taslit mikor rossz jegyet hoztam, és itt láttam azt, hogy Michael Schumacher hetedjére is világbajnok lett. Itt játszottam a kertben még nem is oly rég, még megvannak a régi barkácsolt játékaim is. Szinte könnybe lábad a szemem, meg minden, szal nehéz ezeket leírni, de ha mindenki belegondol abba, hogy valaha ő is volt gyerek és otthon lakott, akkor világos. Oly sok emlék köt ide, nehéz az elválás.

Remélem sok szerencsém lesz. Majd elválik. Addig is további Jó Napot nektek is!

Régen még eléggé jóban voltam a faterommal. De mostanában nem igazán kedvelem már őt, úgy, mint régen. Nem azt mondom, hogy útálom, de már-már eléggé közel állok hozzá.
Régen, mikor kicsi voltam, és rossz jegyet hoztam haza a suliból, akkor anyukám elvert. Szinte már félve mentem haza, mikor megint rossz jegyet kaptam, de legalább meg lett az eredménye, hiszen a rossz jegyek száma csak egyre csökkent egy ideig. Utána megint csak nőni kezdett, mivel nem voltam egy nagy koponya a suliban. A faterom ekkor mindig mellém állt, mondogatta is anyumnak, hogy nem kéne elverni megint, meg ilyenek. De el lettem verve. Nem annyira, de azért ez ösztökélt tanulásra. 5. után ki lettem írtatva a napköziből, s csodák csodájára egyre jobb tanuló lettem. Nem szerettem a napközit. Mindig sokan voltam és amúgy is nehezen tanultam mivel egy kis gátlásosság is szorult belém.
Ma már, ha rossz jegyet hoznak haza a gyerekek, akkor el van intézve egy ejnye-bejnyével, és már el is van felejtve. Persze lehetnek kivételek, de szerintem nem olyan sok van. Ja, amúgy nem idevágó, de olvastam itt a Logouton a „Kinek mi volt a jele az oviban?” blogot és én nem találkoztam az én jelemmel. Nekem a TV volt a jelem. Kemény mi? Anyukámék mesélték, hogy kicsi koromban mindig felfigyeltem a TV-ben a reklámokra és csak addig néztem, amíg volt reklám. Szerintem ezért lett a jelem ez. Na de visszatérve a fő témámra, faterom jó fej volt régen. Otthon meg volt szabva, amíg kicsik voltunk, hogy mikor ehetünk. Ez az idő kb. 8-ig terjedt ki reggel 6:15-től, pontosabban akkor lehetett mikor ebéd reggeli, vacsi, meg uzsi és kész. A faterom volt olyan jó fej, hogy ha montam hogy éhes vagyok akkor adott nekem enni. Vágott nekem szalonnakatonákat meg minden. De azt viszont nem szerettem benne, már akkor sem, hogy mindig kirángatott engem, hogy segítsek neki, még akkor is mikor nem akartam. Hát most azért komolyan úgy 6-10 éves korig nem sok mindenki van, aki mondjuk, szeretne kertet ásni, meg ilyenek. Az a fajta ember, aki mellett mindig ott kell lenne egy embernek, ha mondjuk kell neki valami pl.: villáskulcs, meg szeg, meg mikor mi.
Ez egy ideig még tetszett is nekem, hiszen kicsi voltam, és érdekeltek a dolgok működései, de ahogy nőttem, egyre kevésbé érdekelt, s akartam neki segíteni. Ha mondjuk nem mentem ki úgymond segíteni – ami abban merült ki, hogy adogattam neki a csavarokat, vagy mikor mit, mert ez függött a melótól –, akkor én voltam a világ köcsögje meg ilyenek. Lehordott, mondott rám kígyó békát. De azt elfelejtette, hogy előtte 2000 alkalomból 2000-szer mentem és segítettem. Na de mindegy. Ez a legkisebb baj.
A nagyobbik baj, hogy már a katonaságnál rászoktatták, vagy rászokott a piára. Jó nincs is evvel semmi gond, ha mértékkel iszik. De ő nem. Egyre több és többet kezdett inni. Nem is olyan rég ott tartottunk, hogy egy hétvégén, azaz 2 nap alatt 8-10 liter kannás bort ivott meg. Igen azt a szennyet, amit vagy 400 Ft-ért árulnak. Ja és ez nem volna elég akkor még elment nagyanyáméknál és ott is ivott egy kis házi pálinkát. Bár nem szeretnek neki adni, de akkor is k i k ö ny ö r g i tőlük. Ja meg olyan is volt, hogy még gyógyszert is bevett mellé. Szal, nem volt éppen beszámítható formában, kicsit billegett meg ilyenek, meg néha vágódott is olyanokat hogy csak na. Csak arra lettem figyelmes, hogy egy nagy dübbenés volt. De nemcsak hétvégén iszik, hétköznap is, de akkor csökkentett „fejadagot” kb 2 litert. Egyszer ezért rúgták ki a régi munkahelyéről. De már visszavették. Most is ott van, a Tedej Zrt.-nél, ahol nekem is volt szerencsém dolgozgatni egy kicsit nyaranta.
Érdekes módon viszont a cigiről lemondott egyik napról a másikra. Igaz ez nem volt annyira nehéz, mivel ivott helyette egyre többet. A másik kedvenc húzása, ami nagyon tetszik, s főleg reggelente az a Kossuth rádió. Nem igazán érdekli, hogy esetleg más is aludni szeretne. Szal minden reggel úgy hét körül rádió bekapcs. Mikor meg mindenkit felvert, akkor meg szépen lefekszik vissza aludni. Időnként hangos ajtóbecsapással kísérve.
Egyszer régebben kérdeztem tőle, mikor szenet lapátoltunk, hogy miért iszik, de nem mondta meg. Na mindegy. Vagy mégsem, mivel a mája lehet, hogy úgy dönt, hogy befejezte, és akkor annyi. Már sokszor mondta, hogy leteszi, meg hogy nem kell neki, de nem sikerül. A padlás is tele van strigulázva már annyiszor mondta.

Nos, hát így röviden ennyit akartam írni róla. Bár evvel az írással nem akarom őt vádolni, ítéletet mondani felette. Ez csak úgy kijött belőlem. És feltettem ide.

Az első szerelmem…

Még általános iskolába jártunk, amikor is bekövetkezett életem első és egyetlen nagy szerelme. Úgy hetedikes lehettem. Már sokat olvastam arról, hogy az első szerelem a legszebb és ebben van valami igazság. Az volt az érdekes (lehet, hogy közhelyszámba megy) de egy osztályba jártam vele. Fel sem tűnt nekem, hogy ott van. Igaz akkoriban eléggé „zárkózott” gyerek voltam. Szinte mindentől féltem, még 13-14 éves koromban is. Nem tudom, hogy mások hogy vannak ezzel, de szerintem ez olyan idős korban gáz volt.
A lányra akkor kezdtem el figyelni, amikor tesóm mondta, hogy régen tetszettem neki. Nos, ez a csaj elvarázsolt engem. Természetesen, mint egy kis pisis nem mertem elmondani neki azt, hogy tetszik nekem. Ezért küldtem neki egy „levelet”, amit meg is kapott. Egy ideig nem érkezett reakció, de egy idő után megérkezett a válasz is, hogy éppen volt egy pasija. Ez engem letört, de nem adtam fel. Folyamatosan gondoltam rá, szinte a felhők felett éreztem magam. Olyan csodás érzés volt. (Most jön a közhely: rózsaszín lett minden.) Vele szerettem volna minden időmet tölteni, ameddig csak lehetet volna. Imádtam a kis szeplőit, a nagy barna szemeit a tekintetét, az egész lányt. Annyira csodaszépet még nem is láttam. Nem is értem, hogy nem vehettem észre őt.
Viszont amikor arra került volna a sor, hogy beszéljek hozzá, természetesen nem jött ki egy szó sem. Szinte féltem vele együtt lenni, mégis annyira szerettem volna vele lenni, ez azért egy kicsit ellentmondásos, de így éreztem – utólag visszagondolva. Mikor a lány megunta, hogy mindig őt nézem, hiszen csak eddig jutattam el (szemezgetés), egyszer odajött hozzám és megmondta, hogy tök jó, hogy ennyire odavagyok érte, meg inponál neki, de ő is megtalálta a nagy szerelmet, és ecsetelte, hogy mennyire boldog is vele.
Ezek után vagy 1-2 héttel szakítottak, mert állítólag a barátja nem köszönt neki, mikor elment a társaságuk mellett. Na, ez így viccess, ez volt szerinte a nagy love! He-he.

Ezután szabad lett. Én már nem gondoltam arra, hogy kezdenem kéne valamit. Elfogadtam, hogy mi nem leszünk egy pár. Elég nagy különbségek voltak közöttünk, ő szeretett bulizni, meg ilyenek, de én az az otthonülős fajta voltam. Így nem valószínű, hogy hosszú távon lehetett volna is bármi belőle. Aztán eljött a 8. év vége és soha többé nem láttam. Lehet, hogy fel sem ismerném már őt.

Most jó pár évvel később sincsen barátnőm. Nem erőltetem a dolgot. Én úgy vagyok ezzel a barátnőzéssel, hogy amíg nincsen valami melóm, meg nincsen valami fedél a fejem felett, addig nem érzem magamat késznek egy komoly kapcsolatra. Igaz még nem volt részem egyetlen egy komoly kapcsolatban sem. De én már nem akarok 5000 barátnőt, meg ilyenek. Én csak egyet szeretnék, akit szerethetek, akivel együtt szeretnék élni majd egyszer jóban és rosszban egyaránt, egymást segítve.
A mai fiatalság (jó azért én sem vagyok olyan öreg ) olyan, – legalábbis én így látom –, hogy megpróbál minél több kapcsolatba belemenni. Evvel nincs is semmi gond, de én nem „csatlakoztam” ehhez, a fentebb említett okok miatt. Annak meg mi értelme van, hogy havonta, félévente lecserélem a barátnőment. Bár biztosítás nincsen arra, hogy ha találok valakit, nem megyünk-e szét mondjuk 2 hónap után.

Mivel háttal nem kezdünk mondatot, így én sem teszem, ezt. Néha szoktam nézni a Balázs c. Showt. Ebben kb. minden második adás pont a szakításról meg a kibékülésről szól. Legáltalánosabb gond az, hogy valaki az egyik fél közül félrek*r, aztán egy ideig eltitkolja, majd kiderül és annak általában szakítás a vége, vagy megbocsát, mert megszánja barátját/barátnőjét, bár a megszánás lehet az is, hogy tényleg szereti, és nem akarja elhagyni.
Ha jól megnézzük, akkor minden egyes kapcsolat, azaz barátnő, vagy barát egy befektetés mindkét részről és nem szeretnénk azt elveszíteni. Itt elsősorban lelki és szellemi befektetésre gondolok.

Akkor felvetődhet a jogos kérdés, vajon milyen a jó párkapcsolat? Erre én nemigen tudok válaszolni, mivel még nem voltam párkapcsolatban. De vannak elképzeléseim: szerintem mindig őszintének kell lenni (közhely megint 1000 bocss), mindig, hiszen a nők ezt várják el nem? Meg lehetőleg a kapcsolat elején nem kéne tenni a jót, azaz nemcsak a kapcsolat elején kellene figyelmesnek lenni, hanem mindig, ha lehet. De ezek csak sztereotípiák, amiket a való életben nem biztos, hogy lehet használni, de egy próbát biztosan megér…..

Egyszer régen, még 2001-ben iratkoztunk be anyuval a középsuliba. Minden olyan nagy és rémisztő volt akkoriban nekem. Meg nem utolsó sorban idegen is, hiszen még nem voltam ilyen suliban. Utána 6 évig maradtam meg benne. Az első év volt a legnehezebb, de kinek nem volt az? Érdekes kis osztály jött létre. Akkoriban az osztály létszáma úgy kb. 40 lehetett. Tehát egy elég nagy osztályteremben voltunk. Voltak itt jó arcok meg nem jó arcok is. Természetesen a nem jó arcok engem találtak meg. Nem az a fajta kemény szivatás volt, hanem az a szóbeli fajta. Azaz mindig kérdezgettek hülyeségeket, de ezekre nem térnék ki mivel nem tűrne nyomdafestéket se, meg billentyűzetleütést se.

Viszont érdekes modellt követet a suli a képzésben. Úgynevezett világbanki modellt (eléggé hülyén hangzik szerintem). Ennek az volt a lényege, – ami legalábbis ami nekem lejött – hogy lehetővé tették azt, hogy ha valakinek kedve szottyan átmenni egy másik szakmacsoportba, akkor osztályozó vizsga után egy másik osztályba járhatott. Pl.: én ahogy írtam informatika szakcsoportba jártam, és ha kedvem lett volna a gépészethez, akkor az első év végén osztályozó vizsga után átmehettem volna a gépészekhez. Ez igaz volt a gépészekre is ha ők akartak átmenni infóra.

Infós osztály létére olyan tantárgyaink voltak hogy : szakrajz, meg gépészeti ismeretek, gyakorlati órák a gépészet területéből meg ilyenek. Hát azt hittem lehidalok, de túléltem.
Azért ez a Világbanki modell egy halom. De tényleg szerintem. Aki jelentkezett az infóra, sztem nem fog átmenni gépésznek…. Bár erre összesen a 40 főből 1 példa akadt, és az is lány volt.

A második évben már több óránk volt infóból Heti négy! Wow. Alakul, alakul, de még nem volt az igazi. Amúgy informatika tantárgy oktatása kimerült ebben a heti négy órában, de ezek is úgy voltak elosztva, hogy egy nap 2 infó volt.

A harmadik és negyedik évben már orrba-szájba volt infó óránk. Azért is az infó órákról beszélek, mert azt szeretem, és ezért is jelentkeztem ilyen szakcsoportba. Heti vagy 10-12, már nem tum. Volt mineféle infó, gépikód, meg ált. infó, meg adatbáziskezelés, meg szövszerk, meg tablicskukezelés, meg TP meg miegymás. Faxa volt, de azért nem vagyok egy nagy kockafej.

Na mondom akkor eltelt mind a négy év, és választás előtt voltam, és eldöntöttem, hogy jelentkezek az egyetemre. Fel is adtam a jelentkezési lapokat és vártam. Vártam míg egyszer úgy május körül jött is a lap: amiben azt írták, hogy sajnáljuk (na ekkor már tudtam) nem vettük fel. Na mondom faxa 3 pont kellett volna. De nem volt meg. Az infót lehet le kellett volna tanni emelt szinten. Természetesen a mi évfolyamunkra hárult az a karaj feladat, hogy letesztelje a kétszintű érettségit. Annyira nem volt nehéz, de nem ártott, ha valaki tanult is rá. Én tanultam. És nem úgy ahogy a többiek tették, hogy a vizsga előtt 2 héttel éjjel-nappal tanultak és öntötték magukba a kávét…. Neeeem…. Én fogtam magamat és kb. bő egy hónappal a vizsga előtt leültem és elkezdtem tanulni. Minden nap egy pár tételt például magyarból, vagy töriből vagy amihez kedvem volt. Így a hónap végére szinte azt is tudtam, hogy melyik oldalon van a füzetben, mert én nem dolgoztam ki, hanem az órai füzetek megvoltak mind a négy évből és nem kellett gépelgetni össze meg vissza, aztán meg kinyomtatni. És az érettségi napján szinte minden ötös lett. Jó, jó becsúszott egy 4-es meg 3-as is de na.
Nos visszatérve az eredeti gondolathoz, hogy nem vettek fel. Elszontyolodtam de nem törtem le. Ekkor jelentkeztem a sulimba technikusi képzésre. Elsőben Általános Gazdasági és Statisztikai Ügyintőző lettem, míg ezekre az alapokra építkezve lettem Gazdasági Informatikus. Eléggé sok mindent tanultunk pl.: pénzügyet, marketinget, könyvelmi, mérleget összeállítani, persze infót (Office, hálózat, stb.) stb. is. Kétfél tantárgyak voltak gazdasági és informatika. Azek 50-50 százalékban oszlottak meg. A tanáraink mondták, hogy evvel már el lehet helyezkedni, meg minden. Hát gondoltam van is benne valami. Ezért tanultam is szorgalmasan. Amúgy 14 voltunk ebben a kis osztályban. És jól elvoltunk.

Ennek a 2 évnek is vége lett. Indultam egy országos versenyen és 5. lettem. Örültem is neki.

De most itt állok és az álláshirdetése között mazsolázgatva azt veszem észre hogy felsőfokú végzettség meg nyelvvizsga, meg gyakorlat…. Hát ezek nálam már egyenként is kizáró okok nemhogy együttvéve….

Na de majd lesz valami, azért állást még keresek, és keresek tovább ha nem találok akkor is. Addig is olvasgatom itt a Logoutos írásokat a többiektől.