Nem is tudom, hogy hol kezdjem el. Annyira lényegtelen, és értelmetlen dolgot akarok leírni, hogy kár lenne pazarolni rá a kattintásotokat. De megteszem, mert legalább leírhatom, ha mást nem is tehetek már.

Ismét valaki. Remény. Hit. Csalódás. Érdektelenség.
Röviden összefoglalva ennyi lenne amit éreztem.
Találtam véletlenül egy lányt igen, Facebook-on. Bár, hogy pontos legyek, ő talált rám, tévedésből. Azt gondolta látott engem – bár lehet, nem tudom –, de lehet csak összetévesztett valakivel. Ez a momentum annyira nem is lényeges, csak a kezdőlökést adta meg a dolgoknak. Az ismerkedésnek.
Abszolút sablonos dolgok történtek. Én visszajelöltem. Ő kérdezgetett. Én meg válaszoltam. Egyre többet tudtunk meg egymásról. A családainkról, a szerelmekről, és az aktuális gondokról, bajokról. Szerencsére nem egy néma lány, mindig akadt valami mesélnivalója. S én teljes megelégedettséggel és szavait magamba szívva hallgattam őt.
Beszélt a jelenlegi illetve, már csak a volt párjáról. Elmesélte, hogy egy külföldi srác az, aki ideköltözött az országba. Valami multicégnél dolgozik, az én fizetésem bő háromszorosáért. Valamilyen help deskes… Ja azt még hozzáfűzném, hogy a nagyszülei magyarok talán, de ez nem biztos. A memóriám már nem a legjobb, talán köszönhetem a munkámnak. Nos visszatérve a srácra a lány – nevezzük Mériennek – elmesélte, hogy az első csaj, akivel jár is. Igaz nem az este, de akkor is járnak. Fura kicsit ez. Mérienn, ahogy mesélte sokszor megfordult más lányok után és ecsetelte neki, hogy hú de jól néz ki meg ilyenek. Nem akarok senki felett ítélkezni, de szerintem ezt nem pont a párunk előtt kellene csinálni. Hiszen az az ember, aki ott, akkor mellettünk van, és akire mint párunk tekintünk minimum az, hogy komolyan gondoljuk vele a jelent és a jövőt. Ilyen megjegyzések közepette, valahol meginog bennem az a képzet, hogy a srác komolyan gondolhatta Mériennel. Volt olyan is, hogy megütötte. Volt olyan is, hogy mást csókolt meg a társaságában… és még sorolhatnám napestig. Fura dolgok ezek, hogy ezt csinálják egymással a felek. Az egyik hogy megteszi, a másik, hogy hagyja, hogy eltűri, s ad akár második esélyt is, hogy talán minden rendbe jön. De nem, ezt mindenki tudja. Egy évig voltak együtt, talán kicsivel többel.

Épp a minap gondolkodtam el azon, amit a TV-ben láttam. Fura volt azt látni, hogy a tudósok hogyan is vélekednek a világegyetemről, és úgy mindenről, ami az űrben van. Valahogy nehéz felfogni, sőt, szinte felfoghatatlan az, amilyen nagy számok és erők uralkodnak odakint, a messzi-messzi galaxisokban, hogy idézzek egy nagy klasszikust.

Ahogy néztem, és beszippantottam a látottakat, valahogy elfogott az az érzés, hogy mégis, mennyi igazság alapja lehet ennek az egész ismeretterjesztésnek, mert az, hogy a mi világunkban itt a földön tapasztalati úton megállapított törvények és tények vannak, de ez már nem feltétlen igaz minden helyzetben, főleg nem szélsőséges környezetben. Pl. az extrém kis méretekben – ahol a kvantumfizika dominál – és az ellentétében, az extrém nagy méretekben.

Olyan magabiztossággal állítják azt amit, hogy ha végiggondolom, akkor éppen lehet az ellenkezője is igaz. A mostani elméletekkel szerintem az a baj, hogy lehet hogy bizonyítva vannak itt a földön, akár szimulálva az adott körülményeket, akár pedig megvalósítva azt a környezetet, DE mégsem ott a helyszínen tudjuk megfigyelni. Ez azért szerintem elég nagy különbség.

Hellósztok. Ma valahogy teljesen demotiváltan értem magam... Pedig még a demotiváló.com-ot sem néztem meg hozzá...

Érzem, hogy én vagyok a világ legnagyobb loosere. Érzem, hogy ennél már csak az lenne a rosszabb, ha egy ablak nélküli szobában lennék 0-24-ben teljes sötétben. Valahogy megszakadt valami... Érzem, hogy lassan új munkahely kell, mert a mostani egy fos. Este már féltem, hogy visszafordulok, és nem megyek e többé.

Túl sok negatív emlék köt mind a munkahelyhez, mind az albérlethez. Valahogy érzem mindkettő lehúz, és ebből a lehúzásból nem látom, hogy lesz-e valaha is felemelkedés. Akiket szerettem már régen messza járnak, és talán boldogabbak mint eddig valaha. Ez nem önsajnálat akar lenni, mert minden agyban dől el, de érzem az én agyhelyem már valahogy nem képes arra, hogy teljesen és maradéktalanul lássa a jót, a szépet... Most valahogy úgy vagyok mindennel, hogy fekete minden, hogy sötét, borús, és demotiváló. Pedig még a magnóból is vidám zene szól, csak valahogy már nem bír ez sem felvidítani...

Üdv.

Tegnap volt végre az a nap, amit azt hiszem, hogy mégha kicsit félve is, mégha kicsit elbizonytalanodva, de végül beteljesítettem azt, amire vágytam már egy ideje.

Szerencsére megjött az ihlet, és végre egy olyan társat találtam, aki kihozhatta belőlem az álmot...

Y-E-A-H

Azt hiszem, nem bennem van a hiba, azt gondolom mostmár minden rendben, kicsit megnyugodtam, és most újúlt erővel gondolok a jövőre... És emlékét a tegnapnak nem feledem...

Ha már sokan megmutatják magukat, akkor én is csatlakozom a táborhoz...

Remélem nem sok képernyő törik be, de ha mégis, akkor nem állom a javítást

Egy álmom van, csak egy egyelőre, és ebből következnek a többi álmok, szépen sorban, egyik a másik után, egyik a másikra épülve. S megépülvén álmok alapjain a végtelen szeretet, szerelem köti össze a falakat, melyek megtartják a tetőt, mely kettőnkből lett, s eme tető végleg összekötő ereje segítsen engem, és a :

Társam, párom

Mindent kifejez, amit ki lehet...

Crystal - Pár lépés a végtelen

Hm. Hm, és Hm. Igen, valahogy késztetést éreztem, hogy miután volt pár katasztrofálisan sikerült erősen idézőjeles kapcsolatom, hogy kipróbáljam az élet egy másik részletét, pontosabban azt, hogy milyen lehet egy idősebb nővel lenni.

Mit kell mondjak, az igazat megvallva, – bár elég elég kevés tapasztalattal rendelkezve– de ég és föld egy fiatal lány és egy idősebb lány közötti különbség. Jó, jó ezt én is tudtam korábban, de valahogy megtapasztalni még sosem mertem. Egészen mostanáig. Valahogy megnyugtató érzés volt, hogy egy nálam sokkal tapasztaltabb nő vett kezelésbe. Eleinte még izgultam, de ez az izgalom elmúlt, és valahogy a megnyugvás ülepedett el rajtam, meg Ő is. : ) He-he.
Szóval vele csodálatos volt minden, jó, jó az igazat megvallva, mivel még az életem során még nem voltam sokszor nővel, ezért még lesz ez még jobb is. Valahol el kell kezdeni, és hát, az igazat megvallva nem bántam meg. Nincsen miért megbánni. Tapasztalatokat gyűjteni kell, és alkalmazni.
Valahogy olyan odaadó volt, közvetlen, csodálatos, nőies, és azt hittem, hogy sosem engedem el a forró ölelésben csókok tömkelegében. Magamhoz akartam szorítani, még a mégjobbannál is jobban, de az idő hamar eltelt, és nekem menni kellett. Hm, jó volt érezni a másikat, jó volt látni, azt, hogy nem játszotta meg magát, valahogy olyan természetes volt az egész, hogy azt hiszem, talán életem egyik legcsodálatosabb óráit töltöttem el vele, kétség nem fér hozzá…

Noh, beszéltem a lánykával. Szerencsére megbeszéltük a dolgokat, és megkérdeztem a véleményét rólam. Szeretem tudni, hogy ki mit gondol rólam, és az ő véleményére most nagyon kíváncsi voltam, mert ő egy úgymond egy ismeretlen lány.
Azzal kezdte, hogy nagyon csalódott bennem, bár szerintem, ez a csalódás elsősorban saját magában képződött rólam, mert elképzelt egy személyiségképet rólam, és nem azt kapta, amit elképzelt. No, ez mindegy is, a lényeg, hogy negatív gondolatokat osztott meg velem rólam. Azt írta, hogy nem domináltam a találkozón, ami igaz is, mert eleve nem vagyok egy nagyon domináns, főnökös jellem, és nem is leszek. Írta azt is, hogy megpróbált közvetlen lenni, amit részben észre is vettem a gesztusokból, meg nem is, bár eleinte furcsának tűnt, hogy ha a személyes terébe kerülök nem húzódik el. Írta, hogy nem fogtam meg a kezét, de egy találkozó szempontjából nem volt értelme, mivel én ezt nem egy randinak fogtam fel. Ő lehet, de én nem. Meg sem fordult a fejemben, hogy megfogjam a kezét, és sérelmezte is kicsit, bár ha olvastam volna a gondolataiban, akkor biztosan megfogom : ) Azt is írta, hogy depressziós vagyok, ami lehet igaz, de én nem gondolom annak magamat, jó, tény, hogy vannak sötétebb napjaim, de azért vannak jókedvű és vidám napjaim is, mint mindenki másnak szerintem. Az igazat megvallva, kicsit sajnálom is hogy kihagytam ezt a hajót, de ez van. Valahogy még tanulnom kell, ahhoz, hogy ilyen szituációkat le tudjak kezelni rendesen. Említette még azt is, hogyha felhívtam volna magamhoz, itt is aludt volna, viszont lehet elfelejtette, hogy épp aznap este dolgozok, így ez eleve kivitelezhetetlen lett volna.

Nem tudom miért írom ezt, de valahogy, nem akarok itt sirámokat írni. Minden ember a saját sorsának kovácsa, ahogy sokan megírták már előttem, de valahogy mégis oly kilátástalannak tűnik minden. Nem látom magam előtt a jövőképet, hogy mi leszek, esetleg hova fejlődök, és mit fogok később csinálni az éltemmel.
Egyelőre egy biztos, hogy itt vagyok és élek egyik napról a másikra. Semmi motiváció, semmi érdekes esemény. Már eljutottam arra a szintre, hogy nem is szeretnék már társat, mert valahogy nem hiányzik, illetve kezd nem hiányozni. Lehet, hogy törlöm magam arról az egy szem társkereső oldalról, amire regisztráltam magamat. Felesleges, mindenhol olyat árnak el az embertől, hogy legyen jövőképe, meg a szokásos sablon dolgokat. Ezt valahogy nem tudom megadni, legalábbis a jövőképet semmiképpen, ezért jobb lenne annak a közösségnek, hogyha eltűnnék, még meglátom, hogy így teszek-e.

A legutolsó találkozóm egy lánnyal valami iszonyatosan belül sikerült. Nem tudom miért, lehet azért mert tudtam belül, hogy nem lesz ebből semmi sem. Ott sétáltunk egymás mellett, volt, hogy sokáig egy szó nélkül, és csalódottságot éreztem. Sokszor szóba került az a hülyeség, hogy ugrok erről, meg arról a hídról, de ez mint viccnek szántam. Jó, ez biztos negatív pont volt számára, de nem érdekelt, meg akartam törni a csendet.
Valahogy ismét megmutattam magam előtt, hogy milyen is vagyok igazából. Valahogy olyan elvárás volt felém, szerintem, hogy nekem kell témát kezdeményezni, nekem kell indítani egy beszélgetést, pedig ebben a nagy egyenjogúságban, ami most van, ugyan úgy elvárható lenne a lány részéről is hogy akkor kezdjen mondani valamit nem? Azt vettem észre, hogy valahogy jobban el tudok lenni egy folyamatosan beszélő lánnyal, mint egy hallgataggal. Valahogy jobb a bő beszéd, szeretem hallgatni, ahogy ontja, és mondja magából a szavakat és én hozzáteszem a sajátjaimat.