Most Kozsó van terítéken.

Virtuális társkeresés.

Hm, sok-sok levelet írtam már, - főleg rögtönözve, hogy elkerüljem azokat a fránya sablonleveleket - egyes társkereső portálokon. Az arány úgy alakult, hogy mondjuk kb. 30 levélből jó ha 1-re érkezik válasz, vagy ha erre a kis részhalmazra érkezik válasz, akkor egyszerűen valamiért "elhal" pár levél után. Pedig semmi rosszat/furcsát/hihetetlent nem írok benne...
Nem értem én ezt...
Azt sem, hogy ha én írok, és látom, hogy a másik fél olvasta, akkor miért nem lehet valami értelmeset visszaírni, hogy bocs, vagy valami. Nem hiszem, hogy kb, nincs idő egy ctrl-c ctrl-v-s műveletnek és a küldés gombra kattintani/bökni...

Sziasztok!

Nem akarok itt senkit sem untatni az unalmas soraimmal, ezért, bátran tessék csak kattintani arra a kis piros vagy zöld, barna, rózsaszín ikszre a jobb, vagy bal felső sarokba

Pár héttel ezelőtt, egy régi, még 3 évvel ezelőtt megismert lány keresett meg az Arckönyvön. Nem ismertem fel a nevét, mert álnévvel regisztrált, de visszajelöltem. Aztán jött, hogy leírta ki ő.
Akkoriban nagyon oda voltam érte, s egyszercsak pár hónap találkozás után eltűnt. Nem hallottam róla semmit, minden kapcsolat megszakadt. Eléggé rosszul érintett, de elmúlt. Túlléptem rajta.
De megkeresett. Elmesélte mi törént, hogy kitették a nevelőszülei az utcára. Egyik jó barátja szülei segítettek rajta, aztán meg kigyulladt a LÁV közöttük. Lett egy baba, 1,5 éves fiú.
Eddig minden kerek, minden szép. De, valami megkopott a kapcsolatukban. Csak élettársak. A lány már régen nincs oda a srácért, de valahol szerintem már a srác sincs oda a lányért.
Ebben az állapotban keresett meg. Mintha valami kapaszkodót látott volna bennem. Pedig nem sokszor találkoztunk, de úgy adta elő nekem, mintha Én lettem volna a tökéletes, a végtelen szerelem, aki látta benne a nőt... Stb.
Sajnos már korábban tapasztaltam, hogy sosem érdemes semmibe se beleélni magát az embernek, mert a végén kissé fájós lehet a csalódás. Most sem történt ez másként. Azt tudni kell, hogy a szüleivel nem tarotta a kapcsolatot, de hogy most én is képbe kerültem, megkereste őket, mivel számomra költözés és munlahelykeresés várt. Úgy meg kicsit veszélyes, ha kezdetben nincs hol lakni, nem beszélve arról, hogy egy kicsi babával nem lehet csak úgy ugrálni sem.
Megkereste a szüleit, sajnos kiderült, áttétes rák. Kevés idő van hátra. A lány élettársa nem akarja, hogy elmenjen tőle, mert ha egyszer megy, akkor nem mehet vissza...

Van az a perc, amikor bekövetkezik a felismerés.

Azé a felismerésé, amikor rájövünk, hogy nem vagy fontos, hogy pusztán azzal, hogy létezel még nem fogok senkinek sem hiányozni.

Már lassan 6 éve, hogy elköltöztem otthonról, s az a fájdalmas felismerés hasított a tudatomba, hogy nem számítok, mert nem keresnek, nem érdeklődnek felőlem. Nem hívnak fel az otthoniak, se a haverok, se barátok, se szüleim, se testvéreim. Senki. Illetve pontosítok, csak akkor ha baj van, vagy ha kell valami… vagy, ha esetleg nem adok magamról semmiféle életjelet. Tudom, két irányú az érdeklődés, de ha ez csak az én irányomból van meg, akkor miről is beszélünk… Belefáradtam már, hogy mindig csak én keresek mindenkit, engem meg senki, senki se, csak ha kell valami…

Azt hiszem eltűnök mindenki elől 1-2 hónapra, és kiderül hogy mi lesz, bár sok reményt nem fűzök hozzá. Eddig egyetlen egyszer sem jöttek fel a tesóim, szüleim azért hogy legalább megnézzék, hogy végül is hol fetrengek már idestova 6 éve… Akkor ennyi volt. Jó, persze ez nem jelenti azt, hogy végleg eltűnök előlük, csak kicsit próbálom észrevetetni velük, hogy nem esik jól, hogy nem keresnek…

Bevezető:

Ha pontosan visszaemlékszek, akkor bajba kerülök. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor került a birtokomba az első számítógép, mikor felköltöztem a fővárosba. Valamikor 2007 év vége körül kaptam kölcsönbe egy PIII-as gépet, amin még XP volt, és minimális mértékben tudtam használni internetezésre, MSN-ezésre, meg ilyesmikre. 14”-os CRT monitorral, és valami kicsi 2.1-es hangszórókkal, de már ez is sokkal jobb volt, mint ha nem lett volna, sőt.

Amikor felköltöztem, hátrahagytam a gépemet otthon. Nem tudtam, és nem is akartam felhozni, mert a plusz súly miatt nem éreztem magam elég erősnek, hogy cipeljem azt is. Nem beszélve a képernyőről… Uhh, még ha most is belegondolok, akkor megfájdul a karom, hátam, lábam…

Nos, ezen a gépen, amit itt kaptam kölcsönbe a Youtbe veszélyes gép elleni terrorakciónak számított még a 240p-s videók nézését is belevéve. Hiszen egy 500 Mhz-es Celeronnak már az is veszélyes volt, hogy benyomtam a főkapcsoló gombját, és munkára kellett ösztökélnem, hogy elindítsa az operációs rendszert. De ahogy korábban említettem, megváltás volt, a plafonon lévő repedésszámlálás, és az alvás között végre némi internetet is a szemem elé varázsolni.

Pár nappal ezelőtt olvasgattam híreket, oldalakat, érdekességeket a neten. Majd sok-sok linken keresztül valahogy eljutottam a Debian disztribócióhoz. Régebben is szemezgettem már a linux-al, telepítgettem őket, de sajnos a hiányos driver ellátottság miatt letettem róla. Hol nem sikerült a Wi-fi kártyát életre kelteni, hol nem sikerült a videókártyát feléleszteni, hol csak szimplán a hangkártyát nem tudtam használni, hol egyszerűen nem ment a dupla monitoros megjelenítés, ahogy elvártam volna. Szóval egy időre jegeltem a témát pár évre.

Viszont az elmúlt napokban gondoltam teszek egy próbát. Olvasgatva a Debian.org-ot nagyon felvillanyozott az oldal, hogy sokat fejlődött a rendszer, meg mennyire stabil, érdemes kipróbálni. Le is töltöttem a DVD képfájlt, kiírtam DVD-re és készítettem biztonsági mentést a meglévő Winodws 7 telepítésről, mivel a teljes rendszerlemezt legyalultattam a Debian telepítővel, nem bohóckodtam azzal, hogy átméretezgessem, meg a windows mellé telepítsek. Ennyit megér, hogy megnézzem, hisz gyorsan vissza tudom állítani az előző állapotot.

Sziasztok!

Csak egy egyszerű kérdésem lenne. Budapesten milyen jó randi és, összebújós helyek vannak, amelyek szerintetek a legjobbak közzé tartoznak? A barátnőm jön fel majd egy hétre hozzám és valami fantasztikus kis kirándulásos programot tervezek, de mivel a PH! nagy család, így kíváncsi vagyok miket ajánlatok.

Ma hajnalban egy egészen egyszerű felismerésre jutottam. Valahol félálomban mindig olyan dolgok jutnak eszembe, amik valahogy teljesen "operatív" állapotomban nem.
Még mindig keres, érdeklődik utánam, és én hívom, szeretném tudni, hogy mi van vele. Az, hogy ennyi idő eltelt, ő túl van egy műtéten, sikerrel túlélte. Örülök. Örülök, hogy keres, hogy nem felejt el.

Tegnap felhívtam egy bő hét után. Nagyon jól van. Elmesélte, hogy mi történt vele. Elmesélte, hogy üldözi a balszerencse. Elmesélte, hogy magányos, hogy nincs mellette egy társ. Eddig sosem volt mellette egy olyan valaki, egy olyan férfi, aki teljesen komolyan gondolta volna vele, akinek gyerekeket szülhetne, akiért élhetne, aki mellett ébredhetne.

S itt vagyok én. Pesten élek, s csak rajtam áll, hogy feladom ezt a semmi életet amit itt élek már évek óta, s elmegyek hozzá élni, szeretni, családot alapítani. Feladni mindent érte, feladni mindent kettőnkért, mert lassan 26 éves fejjel itt az ideje, hogy végre befejezzem a szingliséget, az álmodozást, az egyedüllétet.

2012. január 24. Egy este. Egy telefonbeszélgetés, és egy kapcsolat kezdete. Visszaugrok a múltba kissé, hogy legyen értelme is a kapcsolatnak, ami köztem és egy lány között ismét alakult.
Magam sem tudom hogyan kezdődött is pontosan. Valamikor évekkel ezelőtt kezdődött el valami, de akkor nem bennem, hanem a lányban. Renátában. Akkoriban még az egyik barátommal volt együtt, olyan 3 éve körülbelül. Egy chaten ismertem meg amúgy én is. Ugyan azon, mint amelyiken a barátom is volt. Különösképpen nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hiszen barát csajára nem indulunk elven voltam vele. Megosztottam vele sok mindent, az életem apró-cseprő részleteit, s ezek a részletek, a kifejezések, és maga az attitűd volt az, ami magával ragadta őt személyem felé. Viszont ezt nem adhatta akkor a tudtomra, mert kapcsolatban volt, és nem is bízott meg bennem. Egyszer az idő múlásával eltűnt az éterben a lány, s sokáig nem hallottam róla semmit.
Viszont, egy nap, facebookon megtaláltam, vagy ő talált meg. Ez már mindegy is. Sokat posztolgatott ki, saját mély érzelmi töltetű bölcsességeit. Ezeket szívesen olvastam egy darabig, míg egyszer megfogalmazódott bennem egy kérdés, hogy mégis, honnét jönnek eme remek gondolatok, mert kissé idegesítőek voltak a nagy bölcseletek részéről. Erre adott is választ, hogy időnként ezek csak kipattannak a buksijából és leírja. No, ekkor indult el valami közöttünk. Még nem nevezném ezt semmi érdekesnek, pusztán érdeklődésnek személye felé. Egyre többet és többet levelezgettünk az arckönyvön, egyre többet és többet tudtam meg róla, de sosem eleget. Még most sem tudok róla szinte semmit sem, mert egy embert ki lehet ismerni, de teljes egészében megérteni nem lehet.
Körülbelül két hónap levelezgetés és lelki-érzelmi események kibeszélése után, sok-sok ezer karakterrel később egyszerre vetődött fel bennünk a gondolat, hogy jó lenne, ha egymás hangját hallhatnánk, nem csak a néma betűk szótlan varázsán keresztül próbálnánk egymással kommunikálni. Szóval, megtörtént a számcsere. Emlékszem, első szavam a hangja hallatán az volt, hogy: „fú”. Ez a pozitív értelemben vett „Fú.” volt. Valami meseszerűen édes, s kellemesen lágy hangot hallottam a vonal túlsó végén. Mindig is ilyen hangot akartam hallani a fülemben, mint amilyen az övé volt. Még most is hallom, ahogy vidáman, kacarászva mesél nekem mindenféléről. Eleinte keveset beszéltünk, de ez hamarosan órákba torkollott.
Nos, elérkezett a 2012. január 24-i nap. Ekkor este 8 óra felé közeledvén elhangzott a bűvös mondat, amit nem tudok pontosan idézni, de valahogy annyi volt a lényege, hogy járjunk, hogy legyünk egy pár, amennyire ez lehetséges Miskolc – Budapest távlatban. Tisztára megizzadtam, mire kinyögtem ezt a bűvös mondatot, amit diszkréten jelzett , hogy ideje lennem megkérdezni. Megtettem, és megerősített, hogy ő is szeretné. A mennyben jártam. Életem első leánykérése volt telefonban. El sem akartam hinni, hogy egy ilyen lányt „kaphattam” meg, mint ő. „A legszebb ajándék, amit valaha kaptam.” ahogy Kasza Tibi kezdi a Vallomás című dalában. Ezt a dalt is Reni mutatta meg nekem. Csodaszép. Felemelő, és megunhatatlan dal. Mutatott még sok-sok dalt, amik elvarázsoltak. Tudtam, és megismertem, hogy Reni egy olyan lány, aki bonyolult lelki világgal rendelkezik, mint az összes nő, de mégis, ő más, mert megérteni sosem fogom őt. De ez nem hiba, én hozzá képest egyszerű vagyok…
Ápolónő, és huszonegy éves. Édes törékeny testbe zárt földre szállt démoni szépségű angyal. Megbabonázott, és élőben, mikor találkoztam vele egyszerűen sokkal szebb volt, mint a képeken. Az első találkozás emlékezetes maradt számomra, mert egyedi volt. Megismételhetetlen. A második még jobb, mint az első. Viszont a harmadik, és negyedik lehetőség, hogy láthassam meghiúsult. Egyik pillanatban hol a mennyben voltam a másikban meg lent a pokolban. Fájt, hogy elveszíthetem, és örültem, hogy van nekem. Valami megmagyarázhatatlan kettősséget éreztem iránta. De nem egyszerre, hanem egyik nap ezt másik nap azt.
Rengeteget beszéltünk már telefonon, hangja megunhatatlanul szól a fülemben, és élmény hallgatni. De sötét fellegek gyűlnek szerelmünk ege felé… Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de az idő mindent megválaszol. Egyelőre ott tartunk, hogy még várok a hozzá költözéssel, mert anyagi gondok adódtak nálam, viszont, ha ezt sikerül legyőzni, és a kapcsolat is megmarad, akkor úgy gondolom, hogy érett lehet a komolyabbi tettek véghezviteléhez is. Itt tartunk most… Várom a folytatást…
Viszonylag sok dolgot kihagytam az írásból, mert felesleges lenne bárkit untatni velük. Apróságok csupán, de érzem, hogy Reni álmaim netovábbja, apró mégis édesen aranyos hibáival együttvéve…