Este hallgatom a zenét. Hallgatom, és egyszer csak megszólalnak a minden nap, minden egyes percében sokszor felcsendülő ismerős dallamok. A remény dallamai voltak, a hité, és kitartásé, a tudat dallamai. Mely sokszor hallgattam őket jókedvűen…

A zene egyfajta megnyílás a többiek felé. Sok mindent kifejez, és segít átélni az érzéseket, és egy darabot is megmutat a zene előadójából, szerzőjéből, a lelkük világából, a gondolatai világából, a hangja rezdüléséből. Átadja a hangulat pillanatát, varázsát, és értelmét nekünk hallgatóknak. Akkor igazán ütősek ezek az érzések, hogyha valaki hozzánk közel álló egyén adja oda azokat a soha nem hallott dalokat, és értékeket. Ezért is fontos nekem az a sok dal, amit adott nekem Vikincsem, Elválaszthatatlanul, mélyen belegyökerezve és ezzel együtt elvesztésével kitépett darabkák törmelékével együtt él bennem tovább emléke, mely, érzem, talán sosem fog nyugodni hagyni…
És hallgatom tovább eme kincseket, eme reményekkel és vágyakkal teli üdítő dalhullámokat melyek bekerülve fülem hallójáratóba eljutva hártyámig, majd biomechanikai átalakuláson átesve eljutnak idegsejtjeimbe ahol elektromos hullámokat elindítva löketszerű változást indít el, s mely szememben manifesztálja érzéseim cseppjeit….

Ma ismét Wordot ragadtam, hogy legalább a helyesírással ne legyen gond. Szerencsémre, már átlendültem a holtponton, az önsajnálaton, a mélabún, és a fájdalmakon, amiket éreztem belül. Most így reggel 9 fele, valahogy már olyan közönyösen tekintek az elmúlt hét történéseire.

Sok minden történt velem sok mindenből az első. Az első berúgás, az első szex, az első jókedvű és derűs esküvő.

Fura, hogy ilyen sokat kellett ezekre várni. Bár ezek nem egy egységsugarú ötlet által vezérelt tervek voltak, csak jöttek maguktól. A mi lenne ha, tipikus este.

Minden jó volt kivétel a szexet. Az nem volt jó. Sajnos. Nem tudom, valószínű, hogy bennem van a hiba, de az is tény, hogy nem kellett volna rögtön belecsapni a közepébe. Lehet itt rontottam el sokmindent, bár , ezt majd csak a jövő deríti ki. A lány, akivel megtörtént velem egyidős, és, érdekes élmény volt. Még ha nem is sikerült teljes egészében zökkenőmentesre, de legalább valamelyest betekintést nyertem, ebbe a világba is. Viszont kudarcként éltem meg, mert nem sikerült. Ehhez, nekem több kell, mint egy szép nő látványa, sokkal több, bár, magam sem tudom miért kéne több, mikor itthon meg elintézem magam ha kell, és abban sincsen több érzelem, sőt. Ezért olyan furcsa, hogy csődöt mondtam. Nem tudtam, nem tudom magam elengedni. Még nem állok készen teljesen rá lehet.
Ez a felismerés azért valamelyest könnyebb, mivel alapvetően nem vagyok impotens, de akkor és ott nem akart menni teljes egészében.

Üdv.

Hajnalban, munka közben, ahogy bandukoltam a szokásos hátsó folyosón, egyszer csak ismét bevillant édes kiscsillagom. Ahogy bevillant édes arca, azonnal mélaság, és szomorúság futott át, és fájdalom gyűrűzött tova lelkemben. Éreztem, hogy ettől az érzéstől már nem lesz menekvés. Ott álltam, és álltam, majd elindultam folytatni a munkát, bár már nem olyan lelkesedéssel, de kitartóan, szinte már bele sem gondolva, hogy mely lépés melyiket követte.

Ezek a gondolatok valahogy csak gyűlnek és gyűltek bennem az elmúlt egy hét során, és úgy gondoltam, hogy leírom ezeket, és tovább megyek, folytatom is a gondolatokat.
Vajon mi késztette őt, arra, hogy elhintsen bennem olyan reményeket, és ábrándokat, hogy egyszer valaha együtt is lehetünk. Emlékszem mesélte, hogy rossz érzés fogta el, mikor írtam neki a másik kapcsolatomról, amiben akkor benne voltam. Tudta, hogy neki egy ilyesmi srác kellene, mint én, és nem akarta azt, hogy az exem rosszat tegyem velem. Végül is megtette azt a rosszat az exem is, otthagyott. Akkor azt hittem vége a világnak, az első „komolyabb” kapcsolat végével, azt hittem mindennek vége, de nem lett, sőt, lett ő. Egy újabb lány. Akivel kezdetben semmi komolyabb nem lett volna, de az élet és a lehetőségek mást osztottak ki. Kiosztottak nekem egy vak reményt, hitet, bizalmat, egy olyan lény iránt, aki a végén, mégiscsak összetört ismét. Hittem, és bíztam benne, éltetett, és egyszer csak ez a hitnek, és éltetésnek vége lett. Olyan furcsa volt, hogy nincsen többé már. Nem tudok vele kapcsolatot teremteni semmiféle formában sem. Üressé és érdektelenné váltak az elmúlt napok utána. Még mindig sokat gondolok rá, pedig már nincsen semmi értelme. Viszont megmutatta magamat nekem. Fura ez. Lehet egy hamis képet mutatott rólam, de nem is érdekel, hogy hamis-e vagy sem.

2010 július 3. 18:00. Sms érkezik. Épp alszok, felkeltem rá. Megnézem a kijelzőt, és mosoly járja át arcom. Igen, ő az, Viki írt.

Ami ezután lett, az kész. Túlságosan beleéltem magam az egészbe, ami sosem fog változni, mindig is ilyen voltam, beleélős.
Röviden, elment Németországba dolgozni. Ezért volt-e csend, némaság, hogy pénzt gyűjtsön, és kiszakadjon innét, az országból, egy új élet reményében. Írta, hogy nem akar párkapcsolatot, és nem lesz párja talán sosem.
Azt is írta, hogy én ne változzak, és maradjak olyan, mint eddig. Ez eddig oké. Viszont, ezek után, mégis mit gondoljak, gondoljon az ember, hogy mi legyen. De maradok az aki.

Ezek után nem lehet változatlan maradni, a sok beleölt idő, pénz, és lélek után, az ember, nem kapja vissza azt, sőt. Ez van, így jártam, nem fogom magam sajnálni, sajnáltatni, ezen túl vagyok 2-3 nap után. Csak előre, és előre kell nézni, előre, mert hátranézve csak szomorúság van.

Még így is, hogy ebből a kis románcból nem lett semmi értékelhető, azért mégiscsak van pozitív oldala is. Megismertem magam, megismertem azt, hogy milyen is rajongani egy lányért, úgy igazából. Kihozott belőlem olyan dolgokat, amik el voltak bennem veszve. De, ezek ismét elvesztek, kicsit üresség fog el, és, a tudat, hogy nincs többé.

Klavit ragadok. Érzem szénné unom magam, ezért valamit kell tennem. Ezért úgy döntöttem, hogy írok már valami bejegyzést, hogy kicsit aktualizáljam a blogom.

Majd 3,5 hónap telt el az utolsó bejegyzés óta.

Azóta sem történt sok minden. Ugyan úgy érzek, de már túl vagyok egy kettő elég mély holtponton, és letargián. Sokat gondolok még a lányra, mint eddig is.

Szerencsére meggyógyult, már sokkal jobban van. Sokáig tartott a felépülése, de felépült. Viszont anyagi gondjai adódtak, mert sokat volt betegállományban.  Ezért másodállást vállalt, hogy valahogy talpra álljon. Saját erejéből akar talpra állni, nem fogadta el a segítségemet, se ma szüleiét. Valami csodálat, hogy ilyen erős lány. Hogy képes szembenézni a gondokkal, és azokat a gondokat felszámolni.  Viszont amennyire határozott ilyen téren, annyira határozatlan érzelmi téren. Jó, volt sok csalódás, megértem. Ezért is várok rá, várok, mert ne tudok mit tenni, Ha 24 évet tudtam várni rá, akkor még ez a kis idő belefér.

Hm.

Nem tudom mi tévő legyek. Lehet, feleslegesen várom a csodát, lehet, hogy épp egy főnyereményt fogok megütni, ha türelmesen várok.
Csakhogy az a fránya „HA” szócska nem lenne. Ez a mindig ott lévő feltételes mód mindenhol. Ez az, ami zavar. Lehet, feleslegesen várom, hogy előrébb lépjünk, és addigra elszalasztok pár ritka lehetőséget.

De mindegy. Ha tényleg ő az, akire vártam, akkor megéri várni. És eddig sem siettem mást találni. Most hogy végre lehetőség nyílik arra, hogy saját szobám legyen, így majd esetenként ő is eljöhet ide fel pestre hozzám  De ez még annyira a jövő, hogy magam sem tudom, hogy így fog-e alakulni.

Egyelőre ott tartok, hogy várom a gyógyulását. És majd utána majd elválik, hogy mi lesz, merre haladunk tovább.

Az is jelzés értékű lesz, hogyha pár napig nem küldök neki semmi sms-t sem, és ha ő magától ír nekem, akkor az jelzés, hogy igen, valóban akar valamit Bár az írásai alapján az előző mondatom értelmét veszti, hiszen, akkor nem lennénk abban az állapotban, amiben most.

Hát, úgy néz ki hogy lehet hogym egtaláltam azt a lányt, akiért érdemes, és kell kitartani, és végigküzdeni a mindennapokat.

De majd elválik.

Addig is Jó Éjszakát és Boldog 2010-et.

Réka - Epilógus

Nehéz elkezdeni. Nehéz, mert sok minden történt, ezalatt az egy hónap alatt, ami a legutolsó bejegyzés után eltelt. Sok minden történt. Jó és rossz is. De inkább rossz.

Teltek múltak a napok November 7-e óta. Mivel volt még pár nap szabim, azért azokat ellőttem november végére pontosabban kaptam egy hét szabit. Ezalatt az egy hét alatt hazanéztem, mi van az ősökkel. Örültek nekem, mert úgy lett volna, hogy ebben az évben már nem érek haza. De sikerült. Hamar eltelt az a 3-4 nap, amit otthon tölthettem. Ezt nem is ragozom túl. Jó volt, de elmúlt.
Ez idő alatt míg otthon voltam megtörtént az, amire nem számítottam egyáltalán. Ott ültem, és néztem ki a szemüveg lencséi mögül. Réka közölte, hogy fejezzük be. Legyen vége. Ez volt olyan november 23-24-e fele. Nem tudom. Lehidaltam. Hittem, hogy megvár, hogy megleszünk valahogy, míg nem fordulnak jobbra a dolgok. De nem. Ő feladta. Igaz, tényleg elég kevés lett volna, ha havi 1-2-szer találkozunk. De lehetett volna ezt másképp is, csak idő kellett volna… Amit nem akart, vagy nem szeretett volna kivárni. Tudom, a távkapcsolat nem jó. Mondjuk neki nem volt még, és ebből következik a döntése is, hogy legyen vége. Mondjuk ez nem volt így semmi, tehát megértem.
Így a november 26-i találkozó is elmaradt. Mivel Békéscsabára ment, és nem akart velem találkozni. Mondta, hogy legyünk barátok, és menjek le. De én nem tudtam egyik percről a másikra, mint barát gondolni rá. Erre megsértődött. Később elindult az sms party, ahol tisztáztunk mindent és elismerte hogy nagyon bunkó volt, hogy kinyomott, mikor hívtam. Egy nappal később írtam neki sms-t aminek az lett a vége, hogy lementem hozzá Békéscsabára betegen este. Egyedül várt, pedig úgy lett volna, hogy a húgával vár. De a húga pasija nem engedte meg, hogy ott aludjak én is náluk. Szegény Rékuska idegesen várt… Én mondtam, hogy nem megyek vissza 20 perc múlva a vonattal pestre, ha már utaztam miatta 2 és fél órát. Szegény olyan ideges volt… én meg halál nyugodt. Most fordított volt a szereposztás, mint eddig  He-he  Mivel nem akartam hazamenni, ezért elkezdtünk bóklászni a városban. Benéztünk a Csabacenterbe, majd a húgáékhoz vettük az irányt és ott voltunk egészen hajnali fél 6ig. Beszélgettünk kártyáztunk elvoltunk. Akkor és szerintem ott láttam kincsemet utoljára. Nem gondolom, hogy még egyszer lemegyek hozzá, bár ezt az idő majd eldönti.
Reggel 8 körül felültem a vonatomra, ami visszahozott ide pestre. Akkor és ott döbbentem rá, hogy végleg vége van. Hogy soha többé nem leszünk már együtt. Más fogja becézni, más fogja szeretgetni, csókolni. Valami elkezdte nyomni a torkomat… Elkezdtem sírni… Ez van… Nem tudtam megállni… ki kellett adni magamból… És jólesett. Megkönnyebbültem.

Úgy gondoltam, hogy leírom életem eddigi legfontosabb napját. Ez a nap kettőezer-kilenc november hetedikén volt, épp egy hónappal és egy nappal az első találkozásunk után.

Beállítottam a telefonjaimat háromnegyed ötre, és elaludtam. Arra gondoltam milyen is lesz találkozni Kincsemmel ismét. Néhányszor felkeltem, de aludtam tovább. Szorosan magamhoz szorítottam a párnám, mintha csak ott lenne velem ő is, és együtt aludnánk.
Négy óra negyven perckor magamtól felkeltem, és kikapcsoltam az ébresztőt. Összekészültem, ettem, és elindultam a Blaha Lujza térre. Ott felszálltam a metróra, és egészen a Déli pályaudvarig döccentem el. Néztem az embereket, akik oly búsak, és szomorúak voltak. Volt, aki csak lefele nézett, volt, aki nézett egy pontot, és volt, aki másik embert nézte. Így telt el az a kis idő, míg kiértem.
Megvettem a jegyemet, és vártam, hogy vajon melyik vágányról indul a vonat. Volt egy tippem, hogy a hatosról fog indulni, és ez a tipp teljesen bejött, pedig még csak másodjára mentem Nagykanizsa felé.
Felszálltam a kényelmes, meleg vonatra ¬− közben a fülemben hallgattam a kedvenc zenéimet −, és elindultunk. A táj ismerős volt. Előtörtek a régi emlékek, mikor az első találkozásunk volt.

Nah, az előző történet ott szakadt meg, hogy a lány 7-én felhívott, hogy a régi barátjához tér vissza.

Viszont változás következett be 14-én, ugyanis a munka után fél 7 körül felhívott reggel. Fel is vettem iziben, és mondta, többek közt, hogy nagyon hiányoztam neki, és eddig bírta. Nagyon félt, hogy haragudni fogok rá, de nekem nincsen miért. Örültem, hogy felhívott, és kicsit meglepő is volt, mert úgy voltam vele, hogy véget ért ez az egész.
Persze reggel hideg volt, fújt a szél, és majd lefagyott a kezem, de ezek mind másodlagosak voltak, mert felhívott Ő. Beszéltünk mindenféléről, arról is, hogy már nem szereti a barátját, de ad neki még egy esélyt, hogy visszahódítsa. Csak azt nem értem miért, ad neki, hogyha egyáltalán semmi esély rá, hogy szeresse.

Egy csodálatosat beszéltünk még délután is, jókedvre derítettem, nekem is jó kedvem volt, örültem, szinte remegett a gyomrom, mikor beszéltem vele, beszéltem hozzá. Minden adott, hogy szerethessük egymást, bejövünk egymásnak, meg minden, csak hát a távkapcsolat. Nem tudom, lehet megijedt tőle. Tegnap próbáltam hívni, de nem tudtunk hosszan beszélni, nem volt alkalmas az időpont. Megígérte, hogy majd hív, és erre várok… Vártam tegnap, várok ma, és várok holnap is… Remélem nincsen semmi baj, nem lesz semmi baj… De ezt nem tudom. Nem tudok semmit, ez a bizonytalanság, ez rossz. Nem tudom, hogy mit akar a lány, én azt tudom, hogy szeretném őt, szeretem őt, és szeretnék már végre vele lenni…