A kiállítás

Hát olyannannyira kialudtam magam, hogy fel se tudtam ébredni! Pedig ezen a reggelen már kötelező program volt és indult a kiállítás!!! De itt nem hagynak elaludni, hála az égnek biztonsági telefonos ébresztést kaptam, ami nagyon jó gondolat volt a részükről, mert az addig csörgött, amíg fel nem vettem, így tényeg időben elkészültem, bár kelthettek volna kicsit hamarabb, hogy reggelizni is legyen időm... ehh, ez a keresztem, hogy átalszom a reggelit... de aztán mákom volt, mert a reggeli eligazítás olyan hamar véget ért, hogy még el tudtam menni utána enni. :-)

Udvarra néző kilátás a szobámból:

Most 3 nap kiállítástudósítás lesz a blogban, mivel ezzel fogok most foglalkozni, de mivel ez egy blog, ide csak az érdekesebb dolgokat teszem be; a komoly anyagok a prohardveren fognak megjelenni. Azért lehet, hogy lesz egy kis átfedés a blog meg a hivatalos kiállításbeszámolóm között, de nem hiszem, hogy túl sok.

Járművek

Ott tartottam, hogy nekiindultam a városnak. Hongkong igazi felhőkarcolós nagyváros, és az a külön szépsége, hogy szigetekre épült, a szigetek pedig erősen dimbes-dombosak, vagyis hát inkább hegyesek-völgyesek. Az autós közlekedés balos, és amúgy rémes, mindenhol dugó van, a tömegközelekedés viszont állat! Vannak metróvonalak, és azok összekötik a szigeteket is, vannak buszok, villamosok és kompjáratok... de ne szaladjunk előre! Hongkong nyüzsög, zsúfolt és nagyon ázsiai, de nagyon erősen érezni, hogy ez egy angol gyarmat volt. Hogy mást ne mondjak, minden ki van írva angolul és mindenki beszél is angolul, de aki esetleg nem beszél, az is érti. Nagyon könnyű az eligazodás, tájékozódás így minden téren. Kezdésnek pár utcakép jön.

Felhőkarcolók mindenfelé:

Igazából csak akkor döbbentem rá, hogy már megint milyen messze kerültem otthonról, amikor kiléptem a repülőből, és megcsapott a reptéri légkondicionálás ellenére is párás levegő, benne a penész és a fertőtlenítő szagának sajátos keveréke, amit utoljára Tajvanon éreztem. A környék és a szubtrópusi éghajlat hasonló, de ezúttal Hongkong volt a cél. Amszterdami átszállással jöttem. A hazánkból induló, Shengenen belüli utazással igen komoly para van. Mivel nem fogadják el a magyar vizsgálatot, a hollandok újravizsgálnak. Namost ez többszörösen is elég gond: egyrészt amit az ember a tranzitban vett, ha esetleg kibontotta, akkor azt elveszik tőle és kidobják. A másik, hogy szerintem a nyavalyás hollandok direkt még külön szivatják is a népet, ugyanis egyetlen egy vizsgálóállomásra küldik rá a repülőből kijött 200 embert, és persze rohadt alapos a vizsgálat, szóval ez kb. egy óra plusz várakozást jelent, mégpedig a legocsmányabb módon: mint egy birkanyájat, beterelnek egy vécé és ülőhely nélküli, szűk kis terembe, és addig be se léphetünk a reptérre, amíg nincs meg a vizsgálat. Kifejezetten megalázó az egész, de mindenképp nagyon kellemetlen. A siető átszállókat legalább előreveszik, még jó hogy, de amúgy az egész egy agymenés, ha már muszáj ezt csinálniuk, mert ugye muszáj, akkor az lenne a normális, ha csak egy villámgyors látszatellenőrzést csinálnának, hisz Mo.-on már úgyis mindenkit átnéztek! De nem, merthogy a magyarok szarul nézik át az embereket... ehh... na de ennyi elég is a morgásból.

A német kiállítások kevésbé jó hangulatúak, mint mondjuk a Computex, mert a standokon sokkal barátságtalanabbak a kiállítók, láthatóan nem kedvelik az újságírókat, nagy a tömeg és a lökdösődés, az európai átlagember (legalábbis ezeknek a kiállításlátogató csoportja) sokkal kevésbé türemes és előzékeny... az IFA közönsége átlagemberekből áll, nem csak a műszaki dolgok iránt érdeklődő emberekből, a nők aránya pedig magasabb a számtech kiállításokon megszokottnál, mert ezen a kiállításon a háztartási gépek is nagy hangsúlyt kapnak a szórakoztatóelektronika mellett. A tömeg, a türelmetlenség és a lökdösődés engem meglehetősen elriaszt a standokon való tülekedéstől... a hostesslányok fotózása is reménytelen feladat, két okból. Egyrészt többségük echte német, márpedig magyar szemmel ez a nagydarab, erőskarú, kerekarcú nőtípus nem igazán számít szépnek. Másrészt barátságtalanok, többségük nem kedveli, ha fotózzák őket, akadékoskodnak, hogy minek akarom őket lefotózni, és különösen rossz szemmel méregetnek, hogy nő létemre eléjük állok egy fényképezőgéppel. Ritka kivételek akadnak csak. Szóval ezt is kihagytam most, elnézést.

Az utolsó napomon lényegében semmi említésre méltót nem műveltem. A terveimben az szerepelt, hogy mivel nyilván megint esni fog, elmegyek a Nemzeti Múzeumukba, mindenki mondta, hogy mennyire fantasztikus, és amúgy is illene már megnéznem, hogy másodjára vagyok itt és még nem voltam benne. Az épület is nagyon szép, a metróból látszik, mindig le akartam fényépezni, de általában tömeg volt és nem fértem oda az ablakhoz. Ez a tervem, márminthogy ma múzeumozok, egészen addig tartotta magát, amíg a kis vacakolásaim közepette (összecsomagolás, kávézás, cikkfeltölés a prohardverre, kijelentkezés a szállóból, kiderítése annak, hogy jutok majd ki a reptérre, ennek az ellenőrzése) azon vettem észre magam, hogy délután kettő óra van. Ekkor már lényegében késő volt elmenni a múzeumba, lehetett volna még két órácskára, de nem volt hozzá idegem, kezdtem izgulni a hazautazás miatt. Inkább még vettem egy pár szuvenírt, megpróbáltam meglepni Yayát a munakhelyén (akivel piacoztam), de végül magamat leptem meg vele, hogy nem találtam meg a boltját, (biztos már bezárt aznapra), aztán 5 óra lett és indulhattam is.

Reggel már látszott, hogy ugyanolyan ócska idő lesz, mint tegnap, be volt borulva, nekem meg lejárt itt a szállásom, úgyhogy összecsomagoltam, elbúcsúztam bájos kis szobámtól és kibuszoztam a gyorsvasút állomására. Azonban itt ahelyett, hogy felszállltam volna az első Tajpejbe menő vonatra, vettem némi pékárut, leültem reggelizni és gondolkodóba estem: ki tudja, mikor jövök vissza az életben erre a környékre? Mi lenne, ha nekiindulnék megint a tónak és környékének? Aztán beláttam, hogy ennek semmi értelme, csomó cuccom van, az idő is szar, úgyhogy felcihelődtem, és nekiindultam - de a lábam csak nem akart Tajpej felé vinni, ezért ha már itt volt közel, azért csak megnéztem a hagyományos vonatok indulási tábláját. És hát épp ment egy vonat 15 perc múlva Chechengbe, amit nem is nagyon értettem, mert oda csak a kisvasút megy, az pedig közel sem innen indul, hanem két várossal odébbról, de ezt most nem is akartam feltétlenl megérteni, és már vettem is a jegyet rá, és már ott is álltam a peronon, és vártam a vonatot. Magam sem nagyon értettem, mit művelek...

Ma végre nekiindultam a címben szereplő tó meglátogatásának, ami Tajvan egyik legnépszerűbb látnivalója, eleve emiatt jöttem le Tajcsungba. Mondanom sem kell, hogy ma megint felhős idő lett, pedig tegnap és tegnapelőtt is, amikor az időm java részét a szobámban meg gép előtt töltöttem, hétágra sütött a nap. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább nem lesz dögmeleg. Hát de, dögmeleg az volt, csak még felhős is.

Így néz ki egy buszmegálló errefelé. Hogy hol van a megálló? Hát azok a táblák azok egymás hegyén hátán, és az út szélén lehet ácsorogni. A buszt pedig le kell inteni, különben nem áll meg, legtöbbjük mégcsak nem is nagyon lassít!

A legváratlanabb helyeken bukkannak fel az édibédi figurák, pl. az egyik buszban ilyen a lábtartó:

Nem tudom, hogy kell írni magyarul a városneveket, de arra gondoltam, hogy ha a Tajpejt átírjuk ilyen formában magyarra, akkor valószínűleg Tajcsungot is illene. Hát legyen.

Ez a nap nem telt túl érdekesen, sőt. Reggel szomorúan konstatáltam, hogy a mai napom szórványos hasgörcsökkel, gyengeséggel és szédüléssel fog telni, úgyhogy a tervezett kirándulásomat inkább áttettem holnapra, és aludtam még pár órát. Tényleg szarul voltam, ezért csak dél körül indultam el otthonról, olyan frissességgel, mint egy élőhalott. Az a remek ötletem támadt, hogy buszos városnézésre megyek az ingyenes buszjáratokkal, amik az állomástól indulnak, ez elég kímélő program és mégsem ülök otthon. Valóban nagyon kellemesnek és kényelmesnek bizonyult, az átélt élmény mértéke viszont körülbelül ahhoz volt fogható, mint elbuszozni Kőbánya-Kispestről az Örs vezér térre csúcsforgalomban. Ez van, minden ötletem nem jöhet be mindig. A második buszút után feladtam, és leszálltam egy szép parknál, itt sétáltam egy kicsit, elég nyugdíjas stílusban, inkább ücsörögtem sokat. Késő délutánra a szervezetem végre befejezte az utálatos szemétkedését ellenem, vagyis visszatért az energiám, így neki tudtam kezdeni az érdemi, gyalogos városnézésnek. Hogy a napi mozgásigényemnek eleget tegyek, hát hazasétáltam a parkból azt a röpke 8 km-t.

A szállásokat, ahol lakom, még otthonról foglaltam az interneten keresztül. Erre van egy tök jó weboldal, amin a világ minden tájáról találhatok olcsó, egyszerű szállásokat, és némi előleg ellenében le is foglalhatom. Kapok róla egy visszaigazolást és ennyi, mehetek a szállásra. Viszont a helyi hostelek, mind a kettő, amit foglaltam, felvette velem személyesen is a kapcsolatot, ami elég szokatlan. A tajpeji küldött egy részletes térképet, hogy odataláljak, megadta a telefonszámukat, ha bármi van, és kért tőlem pontosítást, hogy kb. mikor érkezem, mikor várjanak. Ez nagyon korrekt szerintem.

A taichungi viszont, ahová utána megyek, az nem csak emailt írt, hanem felvett engem msn-re is (hotmail-es címről foglaltam, gondolom betippelték, hogy van msn-em), és még sms-t is írt, hogy szóljak, ha bármi gond van, plusz még írt pár zavaros angolságú általánosságot. Na mondom, ezek nagyon akarnak valamit, de nem egészen tiszta, amiket írnak, úgyhogy egyik este rájuk írtam msn-en, hogy mi van. Kiderült, hogy rendkívüli izgalommal tölti el őket az érkezésem, hogy oda fogok-e találni, hogy minden rendben lesz-e, és hogy ők nem beszélnek angolul, a cseten is google translate-tel írnak nekem (ajjaj!), és hogy nagyon-nagyon várnak engem, merthogy én leszek az első külföldi vendégük! Te atyaég! Azért ez elég meglepő, mivel egy abszolút nemzetközi oldalon foglaltam be őket, valamit nagyon mellényúlhattam vagy a várossal, vagy a szálló elhelyezkedésével, nem tudom, majd kiderül. Hát, kicsit azért aggaszt, hogy hogy találok oda, ha nem lesznek angol feliratok, de az tuti, hogy kiemelt figyelmet fogok kapni.

Akkor folytatom az utat... szinte csak képek jönnek, kevés kommentárral:

Halkajálós hely kirakata:

Állatkereskedés, szegény cocik olyan szomorúak és ijedtek voltak

Tovább: