Már egy jó ideje úgy keltem fel minden reggel, hogy sírni tudtam volna, annyira fájt a nyakam és a vállam, sokszor a hátam is. Eleinte az ágyat hibáztattam. Ugyan kényelmes, de ez egy neobarokk hálószobaberendezés része (volt), megvan már 80 éves is, ha nem idősebb. Természetesen az évek alatt a matrac többször felújításra került, dehát, gondoltam, mégiscsak öregecske már. De mivel egy ágyat pikk-pakk nem tudok kicserélni, gyorsan ráfogtam a kifeküdt, több generációs tollpárnára a fájdalmaimat. Ha ráhajtottam a fejem, csak elég rövid ideig sikerült a régi tolltöltetnek megtartani azt nagy, okos fejemet. Aztán lesüllyedtem majdnem az ágy szintjére, és reggel arra ébredtem, hogy fáj, nyilall, hasogat.
Úgyhogy múlt héten hoztam egy gyors döntést. Nekem új párna kell. Nem tudom hol vannak a párnaboltok, így célba vettem az Ikeát, amiben még nem csalódtam, ha ágyneműról van szó. A paplanom is ikeás, jó nagy és állandó hőmérsékletet biztosít. Szóval télen-nyáron ezzel takarózom, nincs melegem és nem fázom alatta.
Ikeában szembesültem azzal, hogy bizony minden alváspozícióhoz külön párnaféleség jár. Mivel én az oldalamon szoktam aludni, értelemszerűen egy oldalt alvóknak való párnát választottam, meglehetősen drágán. Konzultáltam egy gyógytornász ismerősömmel, aki elmondta, hogy ez nagyon jó párna, de készüljek fel, hogy eleinte a pokolba fogom kívánni és kihajítom az ablakon, utána viszont meg sem fogok tudni válni tőle. Kifejezetten jót tesz a gerincnek, a nyaknak és a vállaknak egy ilyen formájú párna.
Nos, így szorongva vágtunk neki az első éjszakának, vártam, hogy elegem legyen belőle. De csak kényelmes volt, és még mindig és mindig... És reggel nyak- és vállfájás nélkül ébredtem... Csodálatos volt, hosszú idő után végre nem fáj, nem nyilall, nem hasogat!
És tényleg nem tudok azóta más párnán aludni.

A zenével mindig különös kapcsolatom volt. Nagyon szoros kapcsolatom. Azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon muzikális családba születtem. Például egy nagyszobát nem is tudnék elképzelni pianínó nélkül, mert amióta az eszemet tudom, a nappalinkban mindig is ott állt a nagy, fekete "Gebrüder Stingl Wien" feliratú, ódon hangszer. Ha felnyitom a kissé már kopottas fedelét, a billentyűk fölötti feketeségbe valaha szikrázóan ragyogó, aranyszínű gót betűkkel van belefestve e három szó. Valamikor a XX. század elején készülhetett, amikor még figyeltek a részletek finom kidolgozottságára, s nem csak a funkcionalitás számított.
Édesanyám hat éves volt, amikor a szülei beíratták a zeneiskolába. Anyám kötelességtudó gyerek volt, így hát szorgalmasan járt az órákra. Nagyszüleimet nem vetette fel a pénz, mindketten otthon dolgoztak a műhelyben. Nagyanyám gombokat öntött, sokfélét, sok színben, nagyapám pedig játékgyáraknak öntött ki gipszből babafejeket, amiket aztán a játékgyárak megcsináltak porcelánból. Azthiszem ezt is kevesen mondhatják el magukról.
Mivel pénzük nem volt zongorára, ezért egy idős nénitől béreltek anyámnak egy pianínót. A hölgy auschwitzi túlélő volt, amikor hazaért Budapestre, mindenre számított, csak arra nem, hogy a valaha volt nagystílű családi zongoraszalonban teljesen érintetlenül, és tökéletes állapotban megmarad 3 db zongora. Így hát a szocializmusban a kevéske nyugdíját a hangszerek bérbeadásával egészítette ki.
Anyám muzikális volt, szépen énekelt, szívesen zongorázott, ezért a nagyszüleim karácsonyra megvették neki az addig csak bérelt pianínót. A néni jutányos áron odaadta, 6 havi bérleti díjnak megfelelő összegért, így minden akadály elhárult az otthoni zenei művészet gyakorlása elől.
Anyám egyértelműen zenei pályára készült. Gimnazista volt, amikor megismerkedtek apámmal, s apám ma is emlegeti, hogy hányszor de hányszor várta türelmetlenül a zeneiskola előtt, ahonnan vagy a zongora hangja, vagy ének szűrődött ki. Aztán eljött az érettségi, s szüleim elhatározták, hogy még abban az évben (1977) összeházasodnak. Anyám szerelmes, 18 éves gyerek volt, apám szerelmes, 25 éves gyerek. Így hát a zeneművészeti álmok helyett jött a házasság, s az első gyerek a bátyám személyében (igen, szigorúan ebben a sorrendben ). Persze anyám nem mondott le olyan egyszerűen az álmairól. Ha már híres operaénekes, vagy zongorista nem lehet, legalább legyen valami köze a zenéhez, így ének-zene tanári szakra jelentkezett. A felvételin Lisztet és Bartókot zongorázott, amikor befejezte, még a kint várakozók is megtapsolták. Maximális pontszámmal vették fel, pedig a nagyszüleim miatt hátránnyal indult (családban senki nem volt párttag, nagyszüleim maszekoltak...).
Azt mondják, újszülött voltam, amikor 1982-ben elköltözhettünk anyám kisszobájából egy kispesti panel 3. emeletére. Mivel én voltam a 3. gyerek, így én voltam a legvégső érv a lakásosztály előtt, ami tényleg meghatotta őket. A pianínó jött velünk... Anyáméknak volt egy nagy matraca, egy kisasztala, egy széke és a pianínó. Így kezdték önálló, független életüket egy négyéves kisfiúval, egy másfél éves és egy újszülött kislánnyal. Gyakorlatilag semmink nem volt, anyám mégis a mai napig élete legboldogabb korszakaként emlegeti... Lám-lám, a pénz tényleg nem boldogít.
Ahogy visszaemlékszem 2-3 éves koromra, bevillannak képek. Hárman ülünk kisszéken a pianínó körül, s anyut hallgatjuk, ahogy játszik, ahogy zenél. Tátott szájjal lessük, hogyan képes ilyen szép hangokat csinálni a kezével... Rémlik, ahogy mérgesen rámvillan a szeme, mert miközben játszik, én megpróbálok belekontárkodni, mert én is szép hangokat akarok csinálni. Hiába, zenében nem ismert tréfát.
Na de nem csak anyám volt nagy zenész. Természetesen apám is az volt. Igaz, hogy ő sikamika gitáros volt, de azt jól csinálta. Ő is sokat gitározott nekünk, úgyhogy háromévesen már torkomszakadtából ordítottam, hogy "silávzjújejeje". És persze a lemezek. Volt egy csotrogány lemezjátszónk, és több száz lemezünk. Apám még egyetemistaként gyűjtötte őket, Beatlestől Deep Purple-ig, Komár Lacitól az Illésig, volt minden, és hétvégenként, ha éppen nem mentünk kirándulni, akkor lemezeztünk. Apu letérdelt, és úgy táncoltatott minket a nővéremmel az Isztambulra meg a Ciao Marinára.

Olvasgattam az IPM-et, és egy cikkben, egy számomra eddig teljesen ismeretlen "szolgáltatásról" olvastam. (Lehet, hogy ez csak nekem új? )
San Franciscóban 1996 óta működik az Internet Archive, ami tulajdonképpen egy online könyvtár. Célja, hogy az interneten megjelenő tartalmak ne tűnjenek el csak úgy (mivel egy weblap átlagos élettartama 100 nap, így akár értékes szövegek, művek is tűnhetnek/tűnhetnének el a süllyesztőben). Tehát, mint ahogy a nyomtatott anyagokat megőrzi a könyvtár, úgy az interneten megjelent összes honlapot megőrzi az IA. A cikk szerzője leírja, hogy egy 3 éve nem forgalmazott szoftvert le is tudott így tölteni, teljesen ingyen.
Természetesen én is nekiálltam böngészni, nosztalgiázni. Megnéztem, hogy is nézett ki a freemail 2001-ben, amikor internetezni kezdtem, a Gyalogló, ahol nagyon sok időt töltöttem, és persze minden oldalt, ahol ma is napi szinten megfordulok.